Csandesen telnek a napok. Átálltunk az ötnapos cruise-okra, ami azt jelenti, hogy kétszer vagyunk Castaway Cayen,. Itt a hajón beállt a napi rutin, ha Nassauban vagy Castaway Cayen vagyok, délelőtt kimegyek a partra vagy a városba (ígérem lesznek még képek, két hét múlva, rengeteg), tengeri napokon és Port Canaveralban pedig gyakorolok, építgetem a repertoárt. Délután kis pihenés aztán munka. Esküvők és rendes negyvenötperces szettek váltakoznak. Az öltönyeimet beadtam a tisztítóba, féltem ám, nehogy tönkretegyék, mert nem bízom a hajómosodában mióta az egyik hajón a gyönyörű török ingemet kimosták és három számmal kisebb lett. De itt nem indiaiak a mosodások, hanem kínaiak. Ki tudja, lehet az állandó hangos “nyihaó” köszöntésemnek hála, hogy jobban vigyáztak, mindenesetre hibátlanul, gyönyörűen adták vissza az öltönyöket. Igaz, hogy a büdös izzadságszag helyett büdös tisztítószaguk volt, de ezen a személyzeti boltban található kétdolláros illatosítókendővel segíteni lehet.
Minden simán megy a maga útján, akárcsak a hajó a nyugodt tengeren. Egyetlen okom a szomorúságra, hogy elmegy a dzsessztrió, akikkel jóban vagyok. Igazából itt a hajón nem nagyon van kivel beszélni egy magamfajta zongoristának, a személyzet nagy részével nincs közös témánk. Egy-két olyan ember van csak, akit érdekel bármi is a világból, ilyen például a brazil Marcus, az irodista, aki hihetetlenül művelt és segítőkész. Kiderült róla, hogy éveket élt Kínában és beszéli a mandarin nyelvet (a kantonit nem, mondta mentegetőzve, az nagyon nehéz) a portugálon és az angolon kívül. Itt van még Ilija, a mindig vidám horvát felszolgáló, Tina, a kövér amerikai gyerekfelügyelő, Lucy, a brit pultoslány, aki mindig olyan álmodozóan néz rám és már-már karikatúraszerűen angol, Jelena a férfiasan viselkedő rövidhajú, napszemüveges szerb hoteltiszt. Sokakkal váltok szót, leginkább a munkával kapcsolatban, technikusokkal, esküvőszervezővel, a tisztekkel, de komoly témáról eddig csak a trióval, annak is a házaspár tagjával sikerült beszélgetni. A férfi igazi vagabund, Németországban született és élt sokáig, aztán turnézott az Egyesült Államokban a Scorpions gitárosával, progresszív rockot játszottak, itt ismerte meg a feleségét Las Vegasban, a szép és nagyon csinos énekeslányt. Remek dzsesszt játszanak, igazi finom, szórakoztató műfajt, a fehérre festett nagybőgő szépen betölti a teret mikor szól, a zongorista pont csak annyit játszik, amennyit kell (“...hogyhogy túl sok benne a hangjegy!? Pont annyi van benne, amennyi kell!” - mondta Mozart), az énekeslány pedig, amellett, hogy szép hangja van, mindig mosolyog és kellemes a szemnek is. Úgy volt, hogy négy hónapig maradnak, de azt mondták rájuk, hogy túlságosan szofisztikáltak, nem jók az átriumba, így jövő hónapban menniük kell. Ki érti ezt? Sajnálom, mert amellett, hogy Martin, a német bőgős élő szótárként szolgált nekem a beszélgetésekkor (bár a német “zsákbamacska” kifejezést ő sem tudta angolra lefordítani a feleségének), értelmesek és nyitottak voltak. Az angol duó is aranyos, de ők annyira angolok, hogy nem igazán lehet velük az időjáráson kívül másról beszélgetni, a közvetlen szakmai témákat leszámítva. Most én és ők vagyunk az Átriumban, úgy látszik, mi nem vagyunk túl szofisztikáltak. Remek zenészek egyébként ők is, érdekes megfigyelni, ahogy a három különböző típúsú zenész, a zongorista, a rockosabb duó és a dzsessztrió mennyire másként gondolkodik. Amíg nekem dalok és stílusok járnak a fejemben, azaz mindig más stílust igyekszem játszani, alkalmazkodva a hangulathoz, addig a jazzistákon hallatszódik a harmóniacentrikusság, a duó gitáros-zongoristája pedig zongorázás közben is jól hallhatóan riffekben gondolkodik, az egyszerű harmóniák mellett jó kis húzása van a daloknak, amit a lány Janis Joplinra hasonlító hangja tökéletesen kiegészít. Szerintem mindhármunknak lenne hely a nap és a kristálycsillár alatt, de hát ki vagyok én, hogy megértsem, mi miért történik? Körülbelül ugyanannyira nem értem, mint hogy miért van tengeri nap éppen Nassau és Castaway Cay között az ötnapos cruise-on, ami nagyjából olyan, mintha a Budapest-Biatorbágy távot autóval kétnaposra terveznénk, utána pedig egyvégtében elhajtanánk Zürichig. Amint azt sem értem, hogy miért van nekem egy szettem fél hat és negyed hét között a töküres bárban, mikor ugyanakkor az egyik legelegánsabb étteremben ott árválkodik a zongora, a pincérek meg alig győzik kihordani az ételt, annyian vannak.
De hát az ember nem állat, hogy mindent tudjon, én meg nem fogom megmondani nekik, hogy mit kellene tenniük a beosztásommal. Az étterem török vezetőjével jóban vagyok, mióta eljátszottam neki az “Üsküdara Gideriken” című török dalt, ez nagyjából a mi “Tavaszi szél vizet áraszt”-unknak felel meg. Ali, mert hát hogyan is hívhatnának máshogy egy törököt, azóta hangosan köszön és mosolyog.
Végre volt alkalmam megismerkedni egy pár emberrel a “staff”-ból. Azokat hívják itt így, akiknek az a feladatuk, hogy szórakoztassák az utasokat. Az ötnapos cruise-ok végén ugyanis előadnak egy dalt, azt kellett lekísérnem. Ilyen vidám kis dalocska, arról, hogy mit tennének, ha nem lennének a tengeren. Semmi az egész, I-IV-V-ös pattern, esz-tamos bal kézzel (um-cak, um-cak), csak vicceskedni kell benne. Például amikor bejön egy srác balerinának öltözve, hogy ő bizony az szeretne lenni (hahaha), akkor a hattyúk tava dallamát kell ráültetni a zenére, meg ilyenek. Két év Balettintézet után ez nem egy nehéz feladat. Mivel reflektorfényben ülök, gondoltam kicsípem magam, felvettem a szmokingot, a fekete-fehér cipőmet és a fekete-fehér kottafejes nadrágtartómat, volt sikere a pingvincuccnak. Még hogy nem a ruha teszi az embert!
Este – azaz éjjel, mert itt éjfél után kezdődik az este a személyzetnek – megint megnéztem a “Szexmisszió” című príma lengyel filmet, hogy pikánsabb legyen, lengyelül de magyar felirattal. Ismét jókat röhögtem rajta és ennek csak az egyik oka volt, hogy nagyon tetszik a film, jó és emberi gegek vannak benne. A másik oka, hogy nem olyan régen volt egy kis vitám egy marék idióta feministával az interneten. Antoni Rita, a “nőkért (vagy nőkert?) pont hu egyik harcos nővédője írt ugyanis egy recenziót a fimről, amiben mást sem látott, minthogy a gonosz férfiak azzal poénkodnak, hogy milyen ostobák a nők. Nem bírtam ki, beírtam a fórumba, természetesen női álnéven, mert ha férfiként teszem, akkor nem vitatkoznak, hanem lehurrognak (négy láb jó, két láb rossz, ugye). Megírtam neki a saját stílusában, hogy nem baj az, ha valaki annyira buta, hogy nem veszi észre, hogy egy film, főleg amit a létező szocializmusban készítettek nem arról szól, amiről a felszínen a történet, hanem az a baj, ha ezt az ostobaságát még világgá is kürtöli. A Szexmisszió ugyanis egy nagyon jó kis rendszerkritika, pontosabban az ötvenes évek szűk levegőjét parodizálja ki, nagyjából olyan, mint nálunk a Tanú, csak nem annyira közvetlen. Van benne minden: koncepciós per, történelemhamisítás (Kopernikusz nő volt! Einstein nő volt!), militarizmus, üres szlogenek és a látszólagos szabadság mögött megbújó totalitarizmus. A konklúziója pedig kifejezetten orwelli. Kiemelni egy filmet a kontextusából és úgy a saját szempontjainkat belelátni pedig nem vall túl objektív hozzáállásra. Végül is mennyire hülyék már a hollók, hiszen egy egyszerű hízelgéssel ki lehet énekelni a szájukból a sajtot, nem? Amíg a filmet néztem, sokszor eszembe jutott, hogy az ilyen genderszakos megmondólányok, akik elvégzik a “vaccpaör” szakot (barátod a gugli) vajon mire alkalmasak? Például jöhetnének ide felszolgálónak vagy takarítónak. Ha bírják.
A képeken a Disney Dream látható éjszaka Nassauban, valamint a bahamai haditengerészet büszkesége, a "Bahamas" cirkáló. Mellette szokott még állni a "Nassau" is, de az éjszakára elveszett.