“Mint a suttogás a szélben

nem volt több a dal

és félig el is fojtotta

az őrült hangzavar”

(Bojtorján)





Ezt most egy otthoni dolgokról szóló blogbejegyzés lesz.



Hallom, hogy a polgármesteri hivatal betiltotta az utcazenélést, mert – íme az indok – túl hangos és zavarja a lakók nyugalmát.

Hogy szabályozni kell-e az utcazenélést, nem tudom eldöteni. Nekem nincs ellenemre, mert belátom, hogy azért az sem megy, hogy egymás hegyén-hátán rissz-rossz hangszerekkel borzasztó zenét játszhatnak mindenhol. A világon számos demokratikus országban szabályozzák az utcazenélést, az általam példaképnek tartott Svájcban például igen szigorúan.

A gondom az indoklással van. Túl hangos. Mihez képest?



Sosem felejtem el azt a pillanatot, mikor az első alkalommal vittünk ki egy pianínót a Roosevelt térre, hogy ott a Critical Masson elhaladóknak zongorázzak. Kükü, akiről akkor még azt sem tudtam, kicsoda, kifizette a szállítást, én a nagybátyámtól kisírtam egy rozzant ukrán pianínót és letettük a Belügyminisztériummal szemben, a szálloda elé. A tér és a József Attila utca akkor még nem volt lezárva a forgalom elől, ütni kellett rendesen a hangszert, hogy legalább egy kicsit hallható legyen. Aztán öt perccel az első zöld pólós rendező megjelenése előtt egyszercsak elapadt az addig hömpölygő autófolyam. És amint az utolsó kipufogó elzörgött, és az utolsó morgó motor messze ment, egyszercsak tisztán és szépen felhangzott a zene. Az addig közlekedési kanálisnak használt és akadályként kezelt tér hirtelen megtelt élettel. Itt nem az emberekre gondolok, bár a turisták a kaszinó elöl rögtön átjöttek, hogy mi ez, mi történik? Hanem az addig monoton, gépies zúgástól remegő teret szárnyára vette a muzsika. Tisztán hallottam az épületek faláról visszaverődni a zongora hangját, vidámabb és élettelibb lett az elcsöndesült park, amit egyébként zúgó sáskahadként vesznek körül a gépjárművek, ha nem is hogy azonnal lezabálják csontjukig a fákat, de hogy szépen lassan elemésszenek mindent, ami élő. Szinte éreztem, ahogy a Duna felé áramló hangok utat nyitnak a friss szélnek, megtorpannak majd felkapaszkodva a hátára továbblebegnek. Aztán megjelentek az első kerékpárosok és én több, mint két órán át boldogan játszottam nekik, hiszen minden hallatszódott! Sokan megálltak – hiszen most meg tudtak állni – , odajöttek , köszöntek, számot kértek, örültek.



Nem, az utcazenélés nem hangos. Nem hangosabb, mint bármi más zaj, ami egy városban körülvesz bennünket. Lehet az utcazene rosszul játszott, hamis, idegesítően rossz, de nem hangos. (Most az erősítőjüket generátorról üzemeltető, CD-t lejátszó álpánsípos álindiánokról ne beszéljünk. Legjobban akkor idegesítettek, mikor Madeirán a IV. Károly sírját rejtő templomhoz vezető lépcsőnél tettek ki egy négy négyzetméteres asztalt, tele CD-vel és közben szintetizátoron imitált pánsíppal szólt a Yesterday, mint autentikus indián zene. Büdös volt az aluljáró, mi?

http://napirajz.hu/archives/2009/01/21/PAPAJASBA/

Nem tudhatom, milyen kritériumok alapján adják ki majd az engedélyeket. Lesz egy Sanzonbizottság, vagy a maffia fogja ezt is a kezében tartani? Nem sejtem, de félek, hogy Budapest egy olyan színfolttal lesz kevesebb, amely eddig egy fillérjébe sem került a városnak, viszont szerintem, hogy valami pluszt adott. Majd kiderül.