Megjött “M”, így a munka átalakult egyfajta nászúttá, ahol néha zongorázni is kell. Szegényt első napján a Bahamákon rögtön befogtam önkénteskedni, mentünk megint a kutyákhoz.

Körbenéztünk a telepen, van kutyasimogató




kutyatemető,






szamár, macska-részleg és általában minden, ami állattal kapcsolatos. Ezúttal nem sétálni kellett az ebekkel, mert azt megtették a helyi kisiskolások, hanem fürdettünk egy adag frissen érkezett kutyakölyköt. Némelyik olyan kicsi volt, hogy épp hogy csak kinyílhatott a szeme.







Megint büszke lehet magára Krista, a szervező, hat embert sikerült összetrombitálnia. Több, mint elég, a kis helyiségben csak nehezen fértünk el, a nagyobb kutyákat a kádban fürdettük ketten,







a kisebbeket a csap alatt, egyedül.








A megfürdetett kölyköket nem lehetett visszatenni a kis szállítódobozba, ahol egyébként öt-hat egy alombeli eb is összezsúfolódott, ezért aztán egyre nagyobb gondot okozott a féken tartásuk. Mert a hirtelen sokk után, hogy egy nagy mancs kiemeli őket a tesók közül, majd büdös samponnal víz alá teszi (ez a vég, gondolhatták, a kutyapokolba kerültünk) a törölközéskor megkönnyebbültek, lecsendesült a kicsi szívük dobogása, amit addig a tenyerünkön éreztünk és örömükben viháncolni kezdtek. Főleg, mikor megérezték a nagy hordó kutyatáp szagát, akkor aztán minden erőnkre szükség volt, hogy megakadályozzuk a csukafejest az eledelbe.






Egy-egy marék ételt olyan mohón faltak fel, hogy nem is vettek addig levegőt. Rögtön jobb kedvük kerekedett, alig lehetett őket a végén visszatuszmákolni a ketrecbe.



Másnap aztán Castaway Cayen kárpótoltam “M”-et, korán kivittem a strandra, hogy elbüszkélkedjek a Disney által nyújtott javakkal. A lány sellő lehetett előző életében, mert nem lehetett kicsalogatni a tengerből







Amikor kijött, akkor is csak azért, hogy megmutassa kincseit és felidézze Hamlet szellemét






Furcsa, hogy milyen jó szeme van ehhez, én két hónapja fürdök ugyanitt a strandon, de a tenger dögei eddig még nem érintettek meg. Amelyiket nem lehet fokhagymásan bepanírozni, az számomra nem is létezik. Ő viszont rögtön megtalálta ezt a garnélarákot is, amelyik rövid habozás után eloldalgott.









Este a személyzeti folyosón megszólított egy szlovák pincérlány: Azt kérdezte, látja, hogy mindig a Cabanasban (utasétterem) eszem délben, de látja az oldalamon fityegő crew kártyát is, hogy vajon mit csinálok itt a hajón, hogy nekem szabad ott ennem? Mondom neki, zongorázom. Azt mondja, az jó, és mennyit lehet ezzel keresni? Fix összeget kapok, vagy jutalékot? Kérdeztem, miért fontos ez? Hát mert kíváncsi, hogy ki keres a legjobban a hajón és ne legyek már szégyellős, mondjam meg! Mondtam, de nagyon szégyellős vagyok és faképnél hagytam. Ez annyira keleteurópai, de annyira! Eleve mi köze hozzá, hogy a másik mennyit keres? Neki attól több vagy kevesebb lesz? Az meg fel sem merül benne, hogy ki mennyit tanult azért, hogy elvégezhesse az adott munkát. Nyilván a kapitány jobban keres, mint egy recepciós, de hát nagyobb is a felelőssége! Ez valami lelkekben továbbélő kommunizmus lehet, amikor ennyire érdekel valakit egy másik ember fizetése és nem azért, mert esetleg abba a pozícióba szeretne elmenni dolgozni, hanem csak úgy passzióból. Ha több, akkor majd irigykedik, ha kevesebb, akkor meg lenézi az embert, vagy mi? Eddig itt tőlem ilyet csak magyarok mg szlovákok kérdeztek, érdekes, hogy a többi zenésznek, akivel pedig még a pozícióink is egyeznek eszébe sem jutott, hogy megkérdezze. Lehet, mert ők angolok és amerikaiak?