A blog most olyan lesz, mint egy kémregény, több szálon fut majd a cselekmény. Egyszerre írom majd, ami most történik és igyekszem bepótolni a régebbi kikötőket is.
Úgy történt, hogy teljesen váratlanul felhívtak, be tudnék-e ugrani a Queen Mary 2-re egy pár hétre, mert a zongoristájuk hamarabb lelépett. Ez volt szerda délután, vasárnap kellett indulni. Bár a Cunarddal rossz tapasztalataim vannak, igent mondtam, mert egy zongorista az életben legalább egyszer tegye meg a Southampton-New York utat hajón, ráadásul a klasszikus White Star (A Titanic tulajdonosa) hajóján.
Szombatig Parádsasváron dolgoztam a gyönyörű kastélyban, úgyhogy csütörtök reggel még visszapendliztem Budapestre, mert a Cunard nem fogadja el a Disney orvosi bizonyítványát és viszont. Egyre inkább az az érzésem, hogy ezek a multicégek pont olyanok, mint annak idején a szocialista nagyvállatok voltak. Mintha nem lenne mindegy, melyik orvos állít féllábra és nézi meg, hogy meg tudom-e érinteni az ujjammal az orromat?!
Előkészületek:
Hogy ne csak kicsit legyen bonyolult az utazás – hiszen a sasvári munka miatt nem tudtam rendesen elkészülni, csak szombat éjjel, mikor hazaértem –, péntek reggel, Mindenszentek napján a falu temetőjében találtunk két kutyát. A temetőre vigyázó polgárőr szerint két napja ott vannak, lassan kezdtek lepusztulni, tele voltak kullanccsal és rendesen lesoványodtak már. A nagy csak feküdt, hogy minél kevesebb energiát használjon, a kicsi meg a fején taposott, hogy keljen már fel. Örültek minden embernek.
németjuhász
puli
A hegyekben már hidegek az éjszakák, szerencsére a temető oldalában felhalmozott avarban egy kis menedékre leltek, az időjárás is kegyes volt hozzájuk, nem esett eddig nagyon az eső. A falubeliek nem ismerték őket, nem helyi kutyák – mondogatták. A falu becsületére legyen mondva, senki nem bántotta őket, sőt akitől tellett, hozott egy kis maradékot nekik. Szerencséjük volt, a környéken egyszerűen kilövik a kóbor állatokat, talán a temető miatt nem bántották eddig őket. Azonnal hoztunk nekik a boltból eleséget, szinte az orrukon át szívták fel, olyan éhesek voltak.
Visszaérve a kastélyba M. nekilátott telefonálni, hogy kerítsen egy menhelyet. Nem adta fel az ötödik visszautasításra sem és végül több órás számtalan eredménytelen hívás után két remény is csillant. Az egri állatvédők azt mondták, ők ugyan nem tudják most befogadni, mert ebzárlat van, de ha azt mondjuk, Eger belterületén találtuk őket, akkor a gyepmester kijön és ott nem ölik meg a kóbor állatokat. (Elnézést mindenkitől, de ebben az esetben nem vagyok hajlandó az eufémisztikus „altatás” szót használni. Az csakis abban az esetben helytálló, mikor egy, az élettől megfáradt, öreg, beteg kutyát megkímélünk az agóniától.) A másik reménykeltő választ a szentendrei Árvácska kutyamenhely adta, mondták, másnap délután – halottak napján! – bemennek a menhelyre, megnézik van-e szabad kennel.
Szombat reggel hétkor felautóztunk a temetőhöz. A két jószág örömmel tápászkodott az emberek láttára, boldogok voltak, hogy társaságuk lett. Kaptak egy kis reggelit, majd felhívtam az egri gyepmesteri telepet, hogy itt állok a Lidlnél Egerben (a helyet kinéztem az internetről) és találtam két kóbor kutyát, felvinném őket a telepre. Gyanús volt, hogy a nő le akar rázni, mondta, lehet, nem is kóbor kutyák, biztos helyiek csak elmászkáltak, majd hazamennek, meg ilyenek. Erősködtem, hogy nincs gazdájuk, látszik rajtuk, napok óta kinn éjszakáznak, most betettem őket a kocsiba, nehogy elüssék az autók. Akkor lemegyek értük – adta be végül a derekát a nő – egy órán belül ott vagyok. Egymásra néztünk M.-mel: Eger 46 kilométerre van, a szerpentines úton nem lehet gyorsan hajtani, azt se tudjuk, beszállnak-e a kutyák a kocsiba? Mindegy, nem tudtam mit mondani, rábólintottam, jöjjenek, megvárjuk. Azt mondja a nő, á tegyük csak ki őket a kocsiból, majd ott megtalálják. Mi van???
A németjuhász az első szóra beszállt az autóba, a kicsi pedig, mint eddig, követte őt mindenhova. Ötven perces óvatos rohanás után parkoltam le a Lidl-nél, fél szemmel az üzemanyagmérőt bűvölve, ez az út nem volt betervezve, Gyöngyösön akartam tankolni. Fél óra várakozás után megint telefonáltam, még nem jöttek, mondták, hagyjuk csak ott a kutyákat, különben is, ők bizony két hét elteltével megölik a gazdátlan kutyákat. Őrült telefonálásba kezdtünk, hívtam az egri állatvédőket, hogy akkor most hogy van, ők azt mondták, csak ijesztgetnek, nem akarják átvenni az állatokat, mert sok gond van velük. Hazugságok és ellenhazugságok hálójában vergődve úgy döntöttük: nem adjuk ilyen megbízhatatlan kezekbe ezt a két szép állatot. Még csak reggel kilenc óra volt (ünnepnap!), felhívtuk az Árvácskát és legnagyobb örömünkre azt mondta az igazgatónő, hogy van két helyük. Vasárnap reggel ott leszünk! – ígértem. Úgyhogy a két kutyával egy kicsit nyugodtabb tempóban visszaautóztunk Parádsasvárra. Közben azért a gyepmesteri telepen leolvastattuk a chipeket, mindkettőben volt és mind a kettő – regisztrálatlan! A kastélynál kint álltam meg, a kutyákat bent hagytuk a kocsiban, aludtak mint a bunda, nagyon ki voltak merülve, örültek, hogy száraz és meleg helyen vannak. M egész nap kimászkált hozzájuk, kis ebédet adott nekik, sétáltatta őket. A németjuhász hallgat a vezényszóra, lábhoz jön, marad, ül, mindent tud. A kicsi meg a nagy lábai közül el nem mozdul, megy a nyomába.
Este tízkor befejeztem a munkát, még felmentünk a temetőbe és kitettünk egy cédulát, hogy a kutyákat elvittük a menhelyre, telefonszám, stb. Nagyon szép volt a temető éjjel kivilágítva, a sok mécses kísértetiesen világított, két oldalról az erdő zúgott, a metsző szél csontig hatolt. Örültem, hogy gyorsan visszaszállhattam a kocsiba és örültem, hogy a két jószág békésen alszik hátul, nem kell kinn fagyoskodniuk. A szerpentinen még finoman mentem, de Gyöngyös után az autópályán rákapcsoltam, így is fél egyre értünk haza. A két kutyát eldeponáltuk a mosókonyhába, ott nem zavar senkit, hogy milyen mocskosak. Nekiálltunk pakolni, hajnali fél négyre végeztünk is.
Reggel irány Szentendre. A menhelyen már vártak minket, szakavatott kezekkel vettek ki vagy 6-8 kullancsot az állatokból. Elbúcsúztunk a két szívünkhöz nőtt kutyustól, akik egész megkedvelték öreg autónkat.
Egy-két óra szusszanás és már az országúton az autó rohan velem a reptérre.
Az utazás:
A repülőút eseménytelen volt, egy vöröshajú molett lány ült mellettem, vele beszélgettem, egy fél órát pihentem és akkor pattant ki a fejemből a gondolat egy webkamerás kutyamenhelyről. Ő mondta, hogy vannak ilyen kutyapanziók, ahol az interneten lehet az őrzésre adott kutyusokat megnézni. A le- felszállás elsőrangú volt, nemhiába angol kapitány vezette a gépet.
Ezek a nemtörődöm bürokraták rossz megállószámot adtak meg, nem a 10-11-12, hanem a 16-17-18-as állásba áll be a Hoppa busz, mire rájöttem pont elment, kellett várnom fél órát a novemberi esőben, szerencsére volt egy esővédő. A Preimer Inn jól le volt pukkanva, de egy éjszakára jó volt így is. Épp egy szál semmiben akartam belépni a fürdőkádba, mikor hallom, hogy valaki próbálgatja az ajtót, de én szerencsére ráfordítottam a zárót. Felkaptam egy alsógatyát és egy filippin akart behurcolkodni mellém! Azt hittem megüt a guta, én nem fogok együtt lakni senkivel. Mondtam várjon, felöltöztem és kimentünk a recepcióhoz, ahol elrendeztem a dolgot, szerencsére volt szabad helyük, ahova eldeponálták.
Másnap reggel ötkor már felébresztett a szomszédban megszálló magyar pincérgyerek, mondtam azért adjon még 20 percet, hadd aludjak kicsit. Aztán egy kevés reggeli, majd két óra buszozás Southamptonig. Itt is aludtam egy órát, itt is egy magyar kislány ült mellettem, sommelier. A hajó óriási, kívül és belül is, majd teszek fel képet. A zenei igazgató ismerősnek tűnt, de csak két-három óra múlva esett le, hogy a Queen Victorián is ott volt. Eszembe jutott, hogy már találkoztam vele. P. és G., a két magyar zongorista között lakom a kilencediken, a szobaszámom: 9 (ugye az emelet) és: 007! A kabin borzalmas állapotban van, az előző zongorista szefós lehet, annyi holmit halmozott fel, hogy alig lehet elférni, pedig a hely hatalmas. Két főnöki fotel, szekrény, másfél ember széles ágy, óriási íróasztal. De mindenhol van valami, én csak a kis szekrényt használom. És büdös is van, dohányosok voltak, a falak is sárgák és ragadnak a nikotintól, undorító. Mindegy három hetet ki lehet bírni.
Napközben tréningek aztán éjfélig munka.
