vízizene

Ma olyan nap volt, amilyennek az emberek a bárzongorista életét a hajón elképzelik. Reggel kimentem Southamptonba, interneteztem a családdal három órát, aztán lófráltam a városban, vettem ezt-azt. A tengerészzsákom még mindig csak 10 font a Priceless boltban. Majdnem elcsábultam egy 12 fontos cipőre, de pont nem volt a méretemben. Volt 42, volt 44 de 43 pont nem. Ezt a pechet! Na mindegy, a Marc bírja még, de már nem sokáig. Utána sodródtam egyik bevásárlóközpontból a másikba. Itt  rengeteg van és minden nagyon olcsó, most kellett beszerzni, ami kell az útra, mert Palma de Mallorca drágább, Athénben inkább majd várost nézek, Port Szaid meg Omán... hát ki tudja.
Találtam egy nagyon jó kis boltot minden egy font, ez az otthoni százforintos bolt. Vettem dezodort (Adidast, az angyalát, egy fontért!), testápolót, mert ez a klóros víz nagyon szárít, vettem fülhallgató-mikrofont, számítógépbe valót. Ebből kettőt is vettem, mert láthatólag gagyi kínai, ha az egyik nem működne. Meg persze rengeteg csokit.
Egy jellemző kis történet: vettem Toblerone kicsi csokit. Bedobtam egyet a kosárba, az eladónő pedig magától mondta, hogy ebből kettő kerül egy fontba, nem egy. Mondtam jó, kifizetem most az egészet és majd visszamegyek. Kifizettem és le akartam tenni a szatyrokat – amikbe persze ő pakolt és nem zsúfolta túl – a pénztárhoz, hogy ne azzal menjek vissza, erre mondta a pénztárosnő, hogy nyugodtan bemehetek a szatyrokkal együtt. Ó, ha nálunk ilyen bizalom lenne! Otthon rögtön azt feltételeznék rólam, hogy el akarom lopni az egész boltot biztonsági őröstül együtt, bele akarom gyömöszölni a szatyromba, és nem csak azért megyek vissza, ami nekem jár! Azért otthagytam a szatyrot, mert nagy volt a tömeg, nem akartam keresztülvergődni rajtuk két zacskóval. És kisétáltam a kassza előtt, kezemben egy Tobleronéval.
Még benéztem egy boltba, mert üres CD-t akartam venni (érdekes, itt nics rajta jogvédős matrica), de olyan sor állt, hogy azt gondoltam, majd Pireuszban veszek. Addig a biztonsági mentést a pendrive-ok viselik.

Szegény B.-nek kellett ma helyettem délelőtt dolgozni, mert rotációs rendszer van, minden beszálláskor más fog játszani. Peche van, mert itt tudják róla, hogy ő nem csak zenekari zenész, hanem bárzongorista (nem is rossz!).
Visszajöttem a hajóra, ettem egy hamburgert, meg egy kis tésztát, aztán lefeküdtem pihenni. Utána kondi, majd jakuzzi, majd vacsi és a végén csak két szett zongorázás. A fehér zakómat magamra dobtam, mert még nem indult el a hajó, nyitva van az egyik bejárat. Valamiért olyan finoman szólt a zongora, tetszett, aztán rájöttem: hát persze, Southamptonban vagyunk, felhangolták!
Szóval minden tökéletes lenne, csak ez a fránya gázolajszag ne kergetne az őrületbe. Olyan, mintha az ember ablaka alatt egy ZIL járna állandóan. Holnap lemegyek a doktornőhöz és bejelentem, hogy amióta ez van, nagyon fáj a fejem és köhögök.
Utána meg megyek reklamálni. Most már elindult a világkörüli, csak nem tesznek le. :-)
 

Ma sem sok minden történik, tengeri nap, egymás után három, aztán kikötünk Southamptonban, utána megint három tengeri nap. Szóval kemény munka, semmi különös. Ma elfelejtettek beírni a délutáni teára, én meg nem szólok nekik, nehogy már még az akasztásomhoz a kötelet is én vigyem. Majd ha lecsesznek, akkor mutogathatom a papírt, hogy se ott, se a hajó-újságban nem vagyok feltüntetve.

Egyre rosszabbul alszom, mindenkihez elmentem már a kabin ügyében, most már állandó enyhe gázolajszag van, most is inkább felvettem pulóvert, sapkát, nagykabátot és kiültem a promenádra, mert már nagyon hiányzik a friss levegő.

Épp delet harangoznak, most fejeztem be egy szettet, francia zenét játszottam, nem nagyon értékelték. Engem meg nem érdekel, nem fogok mindig Strangers in the night-ot játszani.

Úgy kezdődött a nap, hogy összehívták a személyzetet a Palládiumba, ez a színházterem. Tízre kellett menni, még szerencse, hogy nem tudtam aludni és lementem megnézni, mi a mai program. Kiosztották a „hónap dolgozója” címet. Atyám, mint a McDonaldsban, komolyan. Emléklap, taps, fénykép a kapitánnyal. Csak azt nem értem, hogy  a zenekarnak meg nekem mi keresnivalónk volt ott, mikor ez november-decemberre szólt, mi meg december végén érkeztünk?! Mindegy, úgyse volt mit csinálnom, meg háromnegyed tizenegykor befejeződött. A kabinban gyorsan eldugtam minden elektromos szerkentyűt a bőröndbe, mert szobavizit lesz, már mióta ígérgetik, de valami hülyeség miatt mindig elmarad. Isten bizony, szerdán már leviszem a cuccokat az elektromos tesztre, már unom ezt az állandó pakolgatást.

A koszt nagyon jó, egyelőre nem unom, de azért örülök, hogy Barcelonában ettem egy gyrost. Tegnapelőtt este a tiszteknek (mi velük étkezünk, esténként a büfében el van kerítve számunkra egy rész) „best of english” étel volt. Hát, valami borzalmas, mit esznek ezek az angolok. Félig nyers húst izetlen kelbimbóval és ehetetlen pudingszerű izéket. Szerencsére mindig van nemzetközi konyha, ott tényleg finom eledelt adnak. Estefelé már nem eszem főtt ételt, elég egyszer délben, akkor viszont följárok a grillbe, nemsokára most is megyek. Ott mindig frissen sült húst adnak, vagy tortillában vagy burgerben. Hozzácsapok még salátát, meg valami tésztát vagy krumplit, azt jólvan.

Tegnap este „night off”-om volt, azaz nem kellett dolgozni. Elegáns estét tartottak és fényképezkedést a zongoránál, ez volt a szerencsém. Ez azt jelenti, hogy kb. minden két hétben lesz egy szabadnapom. Hurrá!

Hogy milyen dögunalmas egy ilyen hajó, ha nem dolgozik az ember! Beültem egy kicsit hallgatni a zenekart, ittam egy koktélt – azért megadtam a módját, ha már elegáns ruha volt rajtam – aztán lófráltam még egy órát, de halálra untam magam. Inkább elmentem a kabinba és kiolvastam egy könyvet. És ezért még fizetnek is az utasok!

 

BOLDOG ÚJ ÉVET!

Kissé másként alakultak a dolgok. Kiderült, hogy nem éjjel fél egyig kell dolgoznom, hanem fél kettőig. Utána meg a srácokkal megittunk egy pohár pezsgőt. Lementünk a személyzeti bárba, de ott csak egy pár indiai üvöltözött a cigarettafüstben, úgyhogy felmenekültünk a kilencedikre a büfébe. Hajnali fél ötig ott voltunk.

Nem indult el hajó éjjel, mint az tervezett volt! Valami baj van az egyik generátorral, és most hozattak Hollandiából egy külső generátort, amit egy konténerben leraknak a hajó végébe a 10. emeleten. Csak délután indulunk. Igazság szerint ezért is „mulatoztam” hajnalig, mondván, akkor ma kikötői nap van, csak este kell majd zenélni. Egy frászt! Beosztottak délelőtt 11-re háromnegyed órát dolgozni. Nem lehetee semmi, ahogy kinézett a fejem, mikor reggel tízkor ezt megtudtam. Még szerencse, hogy voltam olyan elővigyázatos és reggel lementem megérdeklődni, hogy akkor most mi a helyzet. Azt hittem, lemegyek, köszönünk, boldog új évet kívánunk egymásnak, aztán kimegyek a partra, az „on board time”, tehát amikorra fedélzeten kell lenni, az délután fél három. Ez kétszeresen is rosszul jött ki nekem, egyrészt ma már nem tudok kimenni, pedig lenne még mit nézni Barcelonán, másrészt pedig kimarad Vigo, azaz mostantól három napon át tengeren leszünk, aztán ötödikén Southampton, az mindig nehéz nap az új beszállók miatt, aztán megint három nap tenger. Szóval ez a helyzet.

Tegnap azért szép volt Barcelona, 16 fok volt, bár a nap nem sütött, csak néha, nagyon kellemes idő volt.

 Reggel végigmentem a Ramblán (ez az itteni egyik főutca, a kikötőtöl vezet be a városba), középen széles járda, kétoldalt egy-egy sáv az autóknak, aztán megint járda. Láttam a mutatványosokat, amint készülődtek, rendezgették a kellékeiket, festették magukat.

Azután elmentem a Park Güell nevű parkba. Ez az a híres park, amit Gaudi tervezett. Több mint egy órát buszoztam. Mint kiderült, mehettem volna metróval is, onnan meg gyalog – visszafelé már ezt tettem, fél óra volt – de nem bántam, egyrészt mert odafelé erősen emelkedett, ezt a busz megmászta helyettem, másrészt meg így többet láttam a városból.

A park maga érdekes, tipikus Gaudi, furcsa formákkal, de nagyon barátságos – lett volna, ha nem lett volna tömve emberekkel. Ilyenkor mindig Faludy verse jut az eszembe melyben arról ír, hogy megnézte a Sixtus-kápolnát a harmincas években lés milyen szép volt, aztán visszament a hatvanas években és tele volt turistával, oda se lehetett férni. Hát ilyen érzésem volt nekem is. Készítettem egy képet magamról automatán, de úgy kellett megálljt parancsolnom a turista-áradatnak, hogy ne mászkáljanak a fényképezőgép előtt.

Fényképeztem bölcsészlányokat is, éppen ettek. Mit ettek? Joghurtot, kekszet, persze a cukrosat, szóval mintha csak otthon lennék. Érdekes, hogy Helsinkitől Barcelonáig, mintha ugyanabban a boltban vásárolnának. Ez még nem lenne baj, de ugyanazt a 20 könyvet is olvassa mindegyik, és ugyanúgy gondolkodik is, az értékrendjük is ugyanolyan, szóval én egy óra múlva halálosan unom őket.

Persze itt is minden teli mutatványossal, zenésszel. A legjobban egy szappanbuborék-csináló tetszett. Nem mondhatnám, hogy szappanbuborék-fújó, mert nem fújta, hanem egy nagy, kettős ostor szerű szerkezettel „előállítota” a buborékot.

Persze kihagyhatatlan kutya is volt, nem kóbor, az egyik árusé.

Visszafelé már könnyű volt, lejtett az út, gyalogoltam húsz percet, aztán a metró tíz perc alatt visszahozott a Katalónia térre, ahonnan már közel volt a hajó. Kicsit megfájdult a bal nagylábujjam, aggódok, nehogy gond legyen vele, ez az, amelyik be szokott gyulladni.

Furcsa volt így a szilveszter, éjfélkor a duó billentyűsével felmentünk a hátsó nyitott fedélzetre, ott őrjöngtek az angolok. Mondtam is Janinak, ha valaki felnéz most a hajóra, azt hiszi, itt zajlik a nagybetűs élet, pedig hát én nem éreztem jól magam.

Most vettem eszre, hogy a kepek valamiert nem jelennek meg. mindegy, az albumban (http://indafoto.hu/kis_ember/collections) megtekinthetok

A mai nap nagyon jó volt. Igaz, hogy gázolaj-szagra ébredtem megint, de sebaj. Nem tudom, mit csináljak, már voltam mindenkinél, a szobaszerviz-irodán, kétszer szóltam a kabinszolgának, és ma mikor szobavizit volt (kb. kéthetente egyszer), nagy betűkkel kiírtam az ajtóra. Rettenetesen idegesítő és nem csak nálam van, hanem az utasok is panaszkodtak. Csak ők ki tudják nyitni az ablakot, én meg nem. 

Utána bőséges reggeli, majd irány Barcelona! 

Szerencsére az ingázó busznál osztogattak térképet, így nagy kalandba vágtam: metróztam! Tök jó volt, ellenőr sehol, hanem egy beléptetőkapun kell bemenni, csak akkor tudsz, ha van jegyed vagy bérleted, megveszed egy automatánál (1, 30 Euro a jegy, és annyit vagy vele a föld alatt, amennyit akarsz) és a kapunál lévő készülékbe bedugod. Akkor kinyitja a kaput és be lehet menni. A metró kényelmes és gyors, a belvárosban sűrűn jár, kijjebb nem tudom. Elmentem a Sagrada Familiához,  már elég régóta építik (sajnos ilyen drágán nem barátom a gugli)és még sokára lesz kész, de már most is monumentális. Olyan tömeg állt, hogy nem volt kedvem azt a fál órát végig állni, aztán bent a nagy tömegben tolongani egy félkész templom belsejénél, inkább csak kívülről néztem meg. Monumentális, és részleteiben is érdekes, jópár képet készítettem. Utána visszafelé már sétáltam, hogy lássak is valamit Barcelonából, ne csak a turistaösvényeket. Kb. egy órán át tartott, míg visszaértem oda, ahonnan elindultam. Tulajdonképpen semmi különlegeset nem láttam, iszonyúnagy város, rengeteg turista. Persze, hiszen szilveszter lesz! Nekem abszolút nincs szilveszteri hangulatom, valószínűleg az is közrejátszik, hogy 15 fok volt a városban és sütött egy darabig a nap. Ráadásul holnap éjfélkor dolgozom, fél egyig, majd játszhatom a Gyertyafény keringőt. 

Lottóárus

Mi a másik irányba megyünk, Kolumbusz úr! 
 

Azon az útvonalon, ahol a turisták mászkálnak, sok-sok mutatványos van, ilyen mozdulatlan-emberek, beöltözve törpének, tündérnek, lovagnak. Volt egy, amelyikről nem tudtam eldönteni, mit akar, csak két lábat láttam egy dobozból kilógni, meg egy tölcsért, amibe a pénzt lehet dobni. Vártam egy darabig, de aztán nem dobott senki pénzt, én meg eluntam. Viszont volt egy nagyon jó fej fickó, az eltakarta a fejét és az egyik kezére egy kasírozottkoponyát húzott, úgy magyarázott, meg ijesztegetett. Mivel nem sokkal előtte vettem végre csokit,  gondoltam megtréfálom, és adtam neki egy szelet Kinder-rudacskát. Hiszen a szájával nem tud enni, hiába nyitogatja, az csak a keze. Megköszönte, aztán elkezdett velem játszani, puszit adott a kéz-szájával, meg ilyenek, de én óvatos voltam, mert mindenkit megijesztett.

Holnap megint Barcelona, overnight van.

Ma Máltán voltunk. Érdekes hely, érdekes emberekkel. Szerencsére a hajó a városközpont alatt kötött ki, így csak fel kellett sétálni és már bent is volt az ember. Az összes ház ugyanolyan barna homokkőből épült, a járdák kövezve, az úttest aszfaltozva. Sokfajta náció keveredik, ugyanakkor igazi mediterrán vidék – trikóban voltam, még a pullóver sem kellett –, mindenki hangos, jókedvű, kicsi bárok, kicsi garázsok, gesztikuláló emberek. D.-vel és L.-vel voltam, 99 képet készítettem, ebből 10-15 használható. Fényképeztem kutyát is, nagyon kis jó fej kóbor kutya volt, a szokásos módon sietett, látszott, hogy rengeteg dolga van, mint általában a kóbor kutyáknak, el is mosódott egy kissé a képen.

Érdekesek a buszok, mindegyik másfajta, van köztük legalább 50 éves is, de nagyon jó állapotban vannak. „. Az autóbuszokat számuk mellett színezésük különböztette meg. A zöld-sárgára festett Valettából ment Bryan szállására, a Guarena Palace-ba, hozzám a kék-fehér jött ugyanonnét. A festett autóbusz színei az analfabéták miatt voltak; nagyon sok máltai, különösen a nők, nem ismerték a számokat, és csak az autóbusz színe igazította el őket.” – írta Faludy a hatvanas évek Máltájáról. Nos, ma már nem lenne annyi szín, ahányfajta autóbusz jár, de mindegyik nagyon tetszetős. Már az is kedves, hogy az ajtó mellé ki van írva: „isten hozta”.

Máltai autóbuszok

Mindenhol lovaskocsiba akarta invitálni minket, melyek gumirádli nélkül közlekednek, csak ráf van rajtuk, hangosak, de még mindig halkabbak, mint az autók, azokat igazi déli temperamentummal vezetik. Ami a legjobb, nem tudom, hogy a vasárnapnak köszönhető-e , de szerintem nem, hogy az emberek megállnak és beszélgetnek egymással az utcán, a garázs előtt, a padokon.

Az úgy volt... 

Láttam egy vicces benzinkutat, egy olyan kis utcában, mint a Bezerédy utca – igaz, a házak nem olyan magasak – a járdán egy garázs előtt volt egy darab kútfej, természetesen, vasárnap lévén zárva és a töltőpisztoly lelakatolva. Mint a régi, ötvenes években. Az egyik kilátóban érdekes táblára bukkantunk: Az 1956-os magyar forradalom hőseinek és mártírjainak emlékére. Ugyanez a szöveg angolul és máltaiul is (B’tifkira ghall-martri u l-eroj tar-rivoluzjoni ungeriza tal-1956). Nem értettük hogy került oda, 2006-ban tették ki. A másik oldalon a prágai tavasz emlékét hirdető tábla függött, azon csak angolul volt a felirat, 2008-as dátummal. Valószínűleg ez ilyen forradalom-fal lesz előbb-utóbb.

A levegőnek finom növény-illata volt, végre annyi légkondicionált nap után. Persze a kabinba visszaérve most sültkrumpli-szag fogadott, ami később használt gázolaj-szagba csapott át. Érdekes, hogy csak a kikötőkben jelentkezik, ha Barcelonában is így lesz, akkor bejelentem a karbantartóknál, mert egyszer majd arra ébredek a délutáni álmomból, hogy nem ébredek fel a szénmonoxid miatt. De azért ez a veszély, remélem egyelőre még nem fenyeget.

A végén még ittunk egy kávét, igazi olasz eszpresszót adtak, aztán vissza a hajóra. A kikötőben az Arcadiatól nem messze horgonyzott a „Pembroke” hadihajó, eszembe juttatta híres névrokonát, a második világháború hősi hajóját, mely azt hiszem csúnya véget ért: kigyulladt és elsüllyedt. Meg akartam nézni közelebbről, de zárt területen volt, nem tudtam bemenni.

Mossák a hajót
 

Ma végre kikötöttünk Lisszabonban. Sok idő nem jutott rá, mert részt kellett venni egy előadáson, ahol a kapitány arról beszélt, hogy ne drogozz, mértékkel igyál, ne verekedj és egyáltalán, legyél jó kisfiú. Utána a főorvos asszony megmutatta, hogyan kell kezet mosni. Tisztára, mint a dedóban. Aztán a környezetfelelős (vagy hogyan fordítsam magyarra az „enviroment officer”-t?) elmondta, hogy tessék spórolni a vízzel, mert sok az az ötszázhúsz tonna víz, amit egy nap elhasználunk. Így első hallásra tényleg soknak tűnik , de ha leosztom 3000-rel, kb. ennyien vagyunk a hajón utasok + személyzet, akkor az csak 173 liter/nap, és ebben benne van a fürdéstől kezdve a főzésen át a mosogatásig és az állandó pucoláig minden. Arról nem is szólva, hogy van alattunk elég.
Lisszabon
Még mindig nagyon tetszik a város. Bár most csak a szűken vett belvárosban sétáltam, nem úgy, mint a múltkor, lepukkantsága ellenére tetszik. Az se utolsó szempont, hogy karácsony előtt egy nappal pullóverben melegem volt. A közlekedés első pillanatra hektikusnak tűnik, mindenki megy, amerre lát, autós, gyalogos, motoros (biciklist csak egyet láttam egész idő alatt), senki nem törődik a piros lámpával, mindenki dudál, a villamos (de milyen villamos!) csilingel. Viszont ha közeledik egy autó, hiába mész át a piroson, nem felgyorsít, mint otthon, hanem dudál és lelassít, hogy nyugodtan átmehess. A rendőr meg ott bambul az egésztől 15 méternyire. Nem lehetett igazán jó képeket készíteni, mert iszonyatos a forgatag, december 23, mindenki vásárol, mint az őrült. Nekem egyáltalán nincs karácsonyi hangulatom, a srácok hívtak holnap estére ünnepelni, lehet, hogy el se megyek. Kitaláltam, hogya fényképezőgépet nem a tokjában viszem, hanem az övtáskában. Így nehezebben lehet leszedni
rólam és nem is ütődik oda semminek. Az első dolgom az volt, hogy rohantam a katedrálishoz bögrét venni. Nagy csalódásomra nem az öreg eladó volt ott, aki olyan jó fej volt úgy hét hónappal ezelőtt, hanem a fia, egy kicsit savanyú fickó. Vettem két bögrét, ugyanolyan kép van rajta, mint az otthoniakon, csak éppen nem színes, hanem kék-fehér. Így teljes a készlet. :-) Utána kerestem egy Internet-kávézót, hogy átküldhessem neked a meglepetést, az is eltartott vagy egy óráig, míg a három fájl átment. Alig maradt egy kis időm nézelődésre, nem baj, holnap Gibraltárban bepótolom.
Láttam egy árnyképművészt, ilyenről eddig csak olvastam, azt hittem száz éve kihalt ez a szakma. Beszélgettünk, rólam azt hitte, hogy angol vagyok, aztán meg hogy holland. Merthogy olyan fehér a bőröm. Mondtam, hogy magyar, rávágta: gulyás. Még itt is! Erre kiderült, hogy macedón. A főutca egyébként tele van román koldussal, ülnek a földön és tangóharmonikáznak, meg lehet ismerni őket a harmonikájukról. Mindegyik előtt egy helyes kiskutya van, a szájában tartja a koldusszütyőt. Akartam adni pénzt egy tolószékes, kutyás koldusnak, de mire kibogarásztam az aprót, elhajtott. Türelmetlen koldus.
A kabinomban valami miatt eszméletlen kajaszag van, valahogy visszacsapódhatott a levegő a konyha szellőzőjéből a légkondiba. Most azzal kísérletezem, hogy mi történik, ha legalacsonyabbra veszem a hőfokszabályzót. Most már olyan hideg van, mint egy jégveremben, viszont a büdös mérséklődött. De lehet, hogy azért, mert elindultunk és más a levegőáramlás odakint. Most azzal próbálkozom, hogy kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, hátha az ott lévő szellőző kihúzza ezt a pirított hagymaszagot.

A zongorán egyre többet ütök mellé, a bal kezemet gyakorlatilag egyáltalán nem hallani. Annyira hamis a zongora, hogy teljesen elviszi a fülemet. Akartam karácsonykor komolyzenét játszani, hát így nem fogok.
A kaja meglepően jó, változatos. Ma kértem az egyik indiai szakácsot, kint a pultnál állt egy főzőlap előtt, hogy süssön nekem omlettet. Kérdezte, milyet, mondtam rábízom, alkosson. Felragyogott a szeme és olyan omlettet rittyentett, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam utána. Látszik, hogy szegény nem szokott az ilyen vendégekhez.

 

A zongora borzazsztó hamis, holnap szólok, hogy csináljanak vele valamit. Az a baj, hogy így ránézésre az irodában csupa hivatalnok ül, így nehéz lesz velük dűlöre jutni. Mindegy, majd valahogy megpróbálom. Ez az út amúgy is az ördögé, csupa hülye helyre megyünk, Földközi-tenger, télen?! Ki se mentem még a fedélzetre, mínuszok ugyan nincsenek, de veszettül fúj a szél és hideg van. Nem szívesen fürödnék most a vízben. A hajó úgy dülöngél, hogy a kilencediken lévő medencébe nem lehet bemenni, ide-oda csapkodnak a hullámok. Érdekes a medence, fedett, de jó idő esetén félre lehet húzni az üvegtetőt. Nagyon kellemes hely, ott van a grill is, ott ettem ma délben.
Két konnektor van a szobámban, az egyikben 220, a másikban 110 volt van, csak az a hülyeség, hogy senki se tudja megmondani, melyik melyik.

Akik engem váltanak a Piano Bárban, az egy duó, két magyar srác, ők is nagyon kedvesek. Ma itt volt a kabinszolga, kitakarította a kabinomat. Szép rendet csinált, mondjuk nagy rendetlenség amúgy sincs, szerencsére elég hely van a szekrényekben – naná, két személyre szól, s én csak egyedül használom.

A mai nap egy tortúra volt. Reggel fél hétkor keltem, reggeliztünk, aztán jöttem a hajóra. Itt persze, mivel a többi személyzettel együtt hoztak, tülekedni kellett, hogy megkapjam a belépőkártyámat (még a kikötőben), aztán átvonszolni a csomagokat a beléptetőrendszeren, még szerencse, hogy segítettünk egymásnak a zenekarral. Valaki előrement egy csomaggal, aztán ott maradt vigyázni, a többiek pedig ingáztak a bőröndökkel. Így ugyan én sokkal több csomagot vittem összességében, mint a sajátjaim, viszont biztonságban voltak. A hajóban aztán újabb tülekedés a bejelentkezéskor, még szerencse, hogy előbb megkaptam a kabint, így be tudtam pakolni, nem kellett a rengeteg cuccal sorban állni. Alig sikerült mindent elrendezni, egy órám maradt csak, mert beosztottak játszani háromnegyed egytől a piano bárba, ami itt egyben a lobby is. Majd küldök képeket, s akkor meglátod, hogy bár a váza ugyanaz ennek a hajónak, mint a Queen Victorianak, belül másként van kialakítva. Ráadásul valaki
hülye elvitte a zongoraszéket, azt is kellett egyet keríteni. Aztán negyedórányi szünet, majd újabb háromnegyed óra. Ráadásul ma még lesz két köröm, 22.15-től 23.00-ig és egy 23.45-00.30-ig (!), nem nagyon kímélik az éppen érkezőt. :-( Ott jöttek be a vendégek 20 méterre tőlem, nyitva volt az ajtó, még szerencse, hogy a szabó megcsinálta a szürke zakómat, így nem fáztam. De melegem se volt.
A kabinom normális, kb kétszer akkora, mint az Artemisen volt, a hetediken van, ablaka nincs. Tulajdonképpen ez egy kétszemélyes kabin, amiben egyedül lakom, az ágyak pedig össze vannak tolva. Nagyon kényelmes, se nem túl puha, se nem túl kemény.  Jellemző az angolokra, hogy nekem franciaágyam van, a zenekarnak, akik pedig egy pár, emeletes. Még vissza kell rá szoknom, hogy itt jó dolga van a zongoristának, kicsit furcsán éreztem magam, mikor felmentem a vendégek részére fentartott étterembe, de hát a P&O-nál lehet. Szerintem egyenlőre az összes indiai azt hiszi, hogy utas vagyok.

10063 méter magasan repültünk, átlagosan 800 km/h sebességgel. A külső hőmérséklet -63 (!) fok volt, és volt a vége felé egy 125 km-es ellenszelünk is. Egy párszor jól berázott e gép, volt vihar is, de nem nagy.  Láttam Bonnt, de a többi város felhő alatt volt.  A leszállás előtt vagy húsz percet köröztünk,  Londont legalább háromszor láttam a magasból, szépek voltak a fények. Az ég nem volt teljesen felhős, úgyhogy mindig lehetett látni részleteket a városból, mindig másikat. Felettünk és mellettünk annyi repülő volt, hogy bármerre néztem, mindenhol láttam egy-két villogó fénypontot. Aztán mikor leszálláshoz készülődtünk, az ég teljesen befelhősödött, olyan volt, mintha egy vattacukor-réteg felett lebegne az ember. De goromba egy vattacukor  volt, mert mikor belemerültünk – és ezt úgy lehetett a legjobban látni, hogy nekem, aki a szárny mögött ültem, a szemembe vágott az előrefelé villogó helyzetfény, tehát a vízcseppek tükörként visszaverték – egyből dobálni kezdte a gépet
.  A fehér ködből hirtelen bukkant elő a lenti forgalom, már nem csak a házak látszottak, hanem az autók is, sőt egy négyszögletes pályán emberek sportoltak. Mindig azt hiszem, hogy a házakra fogunk leszállni, mert a kifutópálya még nem is látszódik, mikor mi már alacsonyan járunk. Zökkenőmentesen tette le a pilóta a gépet.
A reptéri WC-ben lepattant a gomb a nadrágomról, pont bele a kagylóba. Ez is jól kezdődik. Mindegy jobban jártam, mint egy ismerősöm, akinek a mobilja esett bele, nekem legalább nem kellett kutakodnom utána, összefogtam egy övvel a gatyámat. Heathrow-ról egy kisbusszal jöttünk Southamptonba, a húszperces csúszás miatt lekéstük a vacsorát, szerencsére a zenekar tagjainál volt szendvics (lenni rutin), megkínáltak vele. Holnap reggel 6.30-kor kelés, mert 7.30-kor személyzeti busszal megyünk az Arcadiara. Este meg már kezdődik a munka.

Tegnap voltam az amerikai vízumért. Találkoztam a zenekarral, akikkel együtt leszek a hajón. Négyen vannak, két pár, nagyon helyesek. Rutinosak, már dolgoztak az Arcadian, kicsit kifaggattam őket. 

Egyszer egy ismerősöm azt mondta az amerikaiakra: nylon oroszok. Teljesen igaz, pont olyan fafejű bürokraták voltak itt is, mint anno Szentpéterváron, csak legalább itt nem olyan morcosak.  De lehet, hogy ez csak a két nyelv közti különbségből adódik. Az oroszban levő magánhangzók miatt az orosz emberek szája lefelé görbül, az amerikaiaknak viszont előreugrik az álluk. Igaz, ezáltal agresszívebb az arckifejezésük, de legalább nem tűnik olyan keserűnek, mint az oroszok.

De elkalandoztam, vissza a vízumhoz. Érdekes, hogy egy szövetséges ország képviseletét ennyire védik. Mert az hagyján, hogy röntgen alatt átküldik az ember cuccát, meg hogy le kell adni a kikapcsolt mobilt, miután átment az ember a fémdetektoron, de hogy az egész úttest körbe le van zárva, és a velem lévő lányt, aki megmutatta a papírt, hogy jöttünk a kész vízumért megkérik még az utcán, hogy nyissa szét a kabátját?! Mondom, nylon oroszok.

Viszont a vízum maga könnyen megvolt, merő formalitás volt a beszélgetés, látták a P&O matricát az útleveleken, nem is kérdeztek semmit. Viszont az ujjlenyomataimat levették, most már benne vagyok a mátrixban.

Pénteken indulás, holnap már gőzerővel csomagolok. Kaptam +10 kiló túlsúlyt, így már 50 kg-t vihetek. Kelleni is fog, mert a kottáimnak iszonyú súlya van. Még szerencse, hogy hangszer van a hajón.

Este csináltam egy képet az új fényképezőgéppel, kipróbáltam, millyen lesz.

Most telefonált az impresszárióm (hogy nekem ilyen is van?), hogy megyünk Guam szigetére is, amely USA-hoz tartozik. Tehát kell amerikai vízum. Na, ezzel megint el fog menni egy nap, plusz egy csomó pénz. A dolgok most már tényleg a fejemre kezdenek nőni.

Szerencsére jó hírt is mondott: több magyar zenész is lesz a hajón, úgyhogy nem fogok teljesen magamra maradni. Ezt az tudja értékelni, aki már volt hosszabb távon külföldön. Remélem lesz köztük jó zongorista is, eddig szerencsém volt, mindegyik úton tudtam valakitől lesni valamit.

Egy héten belül indulok. Most már folynak az előkészületek. Mindent el kell rendezni, amit eddig lustaságból vagy opportunizmusból nem tettem meg. Fontos dolgok úgyis majd csak a hajón történnek, úgyhogy folyt köv.