vízizene

 
 
Én G. vagyok. B. nem tudott kimenni a hajóról az IPM (kikötői ügyelet; a szerk) miatt, ezért felajánlottam neki, hogy ha nem bánja megírom én a blogot erről a csodálatos helyről, amibe bele is egyezett. Úgy gondoltam, hogy biztos vannak akik követik a hajó útját és esetleg várják az újabb élménybeszámolókat, miért pont ez a hely maradna ki.
 
Halong Bay, Vietnám
 
Csak pár érdekesség a helyről! 
 
Az öböl különlegessége a kb. 1969 a tengerből kiemelkedő sűrű csoportokban kialakult dzsungelnövényzettel fedett hatalmas mészkő oszlopai.  Kétségkívül Vietnám természeti szépsége, ami 1994-től a Világörökség része és több mint 3000 szigete a Tonkin öböl smaragdzöld színű vizéből emelkedik ki.  Szigeteinek csodálatos partjait és dramatikus barlangjait a természet erői a szél is a víz több millió év alatt alakították ki. 
 
      Kora reggel érkeztünk meg a hajóval és kikötő hiányában kishajós kiszállítással kezdték meg az utasok partra szállítását.  Szerencsénkre  9 óra után ki lehetett menni mert addigra már a kirándulós csoportok mind elindultak.  Sokan Hanoi-ba Vietnám fővárosába mentek ami 3,5 órára van Ha Long városától de a hajó utasainak és személyzetének nagy része helyben fedezte fel a környezetet.
 
Én és Sz. kb. tíz óra felé mentünk ki és a partra érve egyből megrohamoztak minket a  hajós kirándulásokkal, elég vegyes ajánlatokban.  Mi egy kisebb hajót szerettünk volna bérelni, hogy egy picit jobban felfedezhessük a még nem elturistásodott helyeket.  Az egyik Hotelben megkérdeztük a recepciósokat , feltételezve, hogy beszélnek angolul, mégis merre kell bemenni a városba és ez mennyi időt vesz igénybe.  Megkérdezetem  hogy „ How Long Does it Take” erre ő el kezdett bólogatni, hogy „Yes! Ha Long” na ott be is fejeztük a beszélgetést, és egy szintén angolul nem beszélő taxissal bevitettük magunkat a piacra.  A látvány és a szagok együttese eléggé bizarr hatást keltettek, főleg a halpiacon. 
 
  kagylópucolás 
 

A nem túl kiépített piac melletti  kikötőbe szállítják nap mint nap a halászok az árút és onnan viszik tovább a helyiek az úszófalvakba.    
   Áruszállítás 

 
A piacon eltöltött rövid idő után kérdezősködni kezdtünk a helyiek között, hogy mégis hogy tudnánk bemenni oda az úszó házak közé, és válasz helyett már ordítottak is a partról az öbölben várakozó hajósoknak, hogy jöjjenek értünk, majd  megkezdődött az alkudozás.  Mutattam nekik az amerikai dollárt de nem is nagyon ismerték, forgatták , vizsgálgatták,  aztán két dollárba meg is egyeztünk egy idős asszonnyal aki kievezett a partra. Már a beszállás sem volt egyszerű, nem sok kellet, hogy beessek a vízbe, mivel csak homokzsákokon és összehordott törmelékeken lépkedve tudtunk a csónakba szálni. Majd elindultunk a házak felé. Nagyon nyugodt és békés volt az egész csónakázás, nem volt zúgó motorhang ,  csak az evező keltette kellemes csobogás.   
    a helyi nénike evezés közben 
 

Jó volt megfigyelni a helyi halászok hétköznapját, kicsit átszellemülni  velük.  Volt ház ahol még kutyák is voltak, máshol a teraszon játszottak a szülők a gyerekeikkel.   
   

Az öbölből lassan visszafelé haladva a nagy halászhajók árnyékában egy-egy kiscsónak haladt csak el mellettünk .  
    
 

Ha Long városból a helyi kézműves piac megnézése után ismét taxival mentünk vissza a kikötőbe, ahonnan a Junk hajókkal indítják kirándulásaikat a Ha Long öbölbe.  Már nem is kell mondanom, hogy azonnal megrohamoztak a drágábbnál drágább árajánlatokkal , amit azonnal a negyedére,  de valaki még attól lejjebb is tudott alkudni.  Beraktak minket egy taxiba és kb. 3 km-re elvittek minket , ahol felszálltunk a Halong Bay nevű Junkra.   
 

Szerencsére nem voltunk sokan a hajón, és így nyugodt körülmények között lehetett élvezni a három órás utazást.  A partról az öbölbe kb. 45 perc alatt értünk , mellettünk sok - sok hajóval, akik hasonló helyekre indultak

Mi elsőként a Thien Cung barlangot néztük meg, belső termei és sziklaformációi rendkívül lenyűgözőek , főleg a  megvilágítás miatt is.

 Thien Cung barlang

A barlangban libasorban haladtunk egymás után a sok turistával együtt,  amíg a kijárathoz nem értünk,  majd onnan meredek lépcsőkön keresztül vezetett le az út  a hajókhoz, ahol legalább 30-an próbáltak beférni egy öt férőhelyes kikötőbe.     

A hajónkat alig találtuk meg és lehet, hogy csak pár percen múlt, hogy nem hagytak ott minket.  A végén egy a mólóhoz kikötött hajón keresztül átmászva értük el.  Onnan tovább a hatalmas sziklatömbök árnyékában megbúvó úszófalvak és a csókolózós kövek felé vettük az irányt , ahol a látvány igazán fenséges volt.  
   
 

Négy óra felé visszaértünk a kikötőbe, majd onnan egy kisebb séta után egy bazársorra értünk ahol mindenféle fából csodálatosan kifaragott és egyéb ajándéktárgyakat lehetet venni. Számomra a legérdekesebb a vietnámi kígyólikőr volt, amibe tényleg bele van rakva egy döglött kobra. Ez a régi Magyar vilmoskörte pálinka vietnámi változata, amiben egy körte volt. 
    
A  napot egy jó vietnámi Pho Bo ( beef noodle soup) nevezetű tésztás csípős marhahúslevessel és  helyi Saigon sörrel koronáztuk meg.  A visszaút  egy trishaw-val,  a népszerű háromkerekű biciklivel történt. Azt nem mondom, hogy élvezetes volt, de ezt is ki kellett próbálni egyszer.
 
Két nap múlva Phu My dél Vietnám kikötője lesz, ahonnan főleg Ho Chi Minh City-be a régen Saigon-nak nevezett városba lehet eljutni.

Phu My
 
Jóóó reggelt, Vietnam!
Ma szerencsésen jöttek ki a dolgok: szabadnapos vagyok, kikötőben! Korán felkeltem, pedig az éjjel legalább háromig dumáltunk. De a commodore hangja már nyolckor felébresztett, közölve, hogy ki lehet menni, igaz az ingajáratok a városba csak kb. egy óra múlva indulnak. Addig lementem és váltottam pénzt, most már tapasztaltan nem helyi egységet, hanem nagyobb címletű USD-t egy- és ötdollárosokra. Az itt a távol-keleti részeken mindig bejön. A reggeli után leellenőriztem az időjárást a nyitott fedélzeten, meleg ígérkezett. 10 fokkal vagyunk csak az Egyenlítő fölött, itt már erősen trópusi jellegű az idő. A hajóból bárkákra lehetett látni meg zöld őserdőre.

és a bárkán egy öreg halász

A kabinban tetőtől-talpig bekrémeztem magam a szupi kis naptejjel, sapka a fejre és gyerünk. Az első busszal mentem be a városba, több, mint negyven percig tartott az út. Érdekes volt megfigyelni, hogy amíg a házak szakadtak, inkább csak putrik, addig az állami kézben lévő út szép sima volt, teliültetve frissen nyírt bokrokkal, kovácsoltvas kandeláberekkel. Ezt később is tapasztaltam, a kis üzletek pont úgy néztek ki, mint otthon a vietnami piacon a konténerek, az állami papír-írószer bolt pedig mint egy ÁPISZ a hetvenes évekből, tiszta, papírszagú és természetesen egy lélek sem volt benne.
De vissza a történet elejére: a busz egy szállodánál tett ki. A vietnamiak latin beűkkel írnak, de sok módosító jelet használnak, valamint minden szó egy szótagosnak tűnt. Az ilyenkor már megszokott módon egyszerűen lefényképeztem a szálloda homlokzatát és az előtte lévő hatalmas aranyszínű szobrot, amely úgy nézett ki, mint egy Sztálinba oltott Dzsingisz Kán. Így nem lehet eltévedni, nem kell nyelvismeret sem (angolul egy szó sem sehol), az ember egyszerűen csak megmutatja a fotót egy helyinek, vagy a sofőrnek és az tudja, merre van. Az angollal egyébként nem sokra mentem, páran gagyognak egy-két szót (a „dollár” szócskát mindegyik, ofkorsz), úgyhogy inkább magyarul beszélgettem velük.
Innen még másfél óra hajóval Ho Si Minh város (Saigon), úgyhogy irány a kikötő. Elindultam gyalog, persze vagy 3-4 vietnami követett, a „taxi”, „masszázs” és „one dollar” szavakat ismételgetve. Először csak szelíden mondtam nekik, hogy no, no, thank you, no, de amikor nem szálltak le rólam, sőt az egyik a táskámat is megfogta, megálltam és akkorát üvöltöttem – természetesen már magyarul – hogy a madarak lefordultak az ágakról. Nem túl szép szavakkal adtam tudtukra, hogy most már menjenek a p...ba. Első pillanatban megdöbbentek, nyilván az angol turisták között nem szoktak ehhez hozzá, de aztán kuncogtak, respektálták a hangerőt és otthagytak.
Pár perc séta után rájöttem, hogy egyedül nehéz lesz megtalálni itt bármit is, úgyhogy egy vendéglő teraszán ülő, láthatólag régebb óta itt tanyázó fehér társasághoz fordultam, mi itt a teendő. A szakállas jólszituált középkorú férfi angol kiejtésén rögtön érződött, hogy francia, és egyébként láthatólag úgy is viselkedett, mintha Vietnam ma is francia gyarmat lenne (hehehe, hol van az már, kispofám). Velem rendes volt, elmagyarázta, hogy merre van a kikötő, egyben azt ajánlotta, hogy ne menjek gyalog, igaz, nincs messze, de meleg van. Felpattantam egy robogó hátsó ülésére, a fickó aki eddig követett, a fejemre csatolta a bukót és már mentünk is a kikötő felé. Nyugodt voltam, mert azt mondta a francia, általában óránként megy a hajó. Nos nem, pont az orrom előtt húzták fel a hidat, hiába integettem kezemben egy tízdollárossal (annyi a menetdíj), nem engedték vissza, biztos állami cég. A guta majd megütött. Eleve oda-vissza három óra az út, a következő hajó másfél óra múlva indul, mert persze megváltoztatták a menetrendet, az már négy és fél óra, meg még vissza a hajóhoz negyven perc, lőttek Saigonnak. Kocsival olcsóbb, de úgy két és fél óra a menetidő. Mindegy, maradunk tengerszinten.
A kikötőből kilépve megalkudtam egy másik robogóssal, hogy egy óra alatt megmutatja a várost. Bukó fel, fényképező a nyakba, gyerünk. Rögtön a kikötő mellett egy homokosabb részen fürdőzőket láttam, nyakig felöltözve.

fürdőzők ruhában

Meg kell mondjam nekem nem volt túl bizalomgerjesztő a víz, koszosnak tűnt, de ez őket szemmel láthatóan nem zavarta. Alapvetően itt a kosz és a bűz az élet része.
Az úton turistacsoport mellett húztunk el,

csoportos turisták

majd egy furcsa helyre mentünk. Egy pagodaszerű izében hatalmas csontváz volt kiállítva, nem tudom milyen állat lehetett anno. Belépő nincs, angol nyelvű felirat nincs, kívánságra a felvigyázó néni (kinézetre lehetne akárhol Moszkától Kairóig, mindenhol egyformák) kinyitja az üvegvitrin egy ablakocskáját és meg lehet simogatni a megkövesedett csontokat. Állítólag szerencsét hoz. Megsimogattam, ártani nem árthat, mintha kőhöz értem volna, kemény volt hideg és nehéznek tűnt.

ősi lelet

Volt még két másik vitrin, az egyikben össze-vissza szórva érdekes állati koponyák plusz másik csontváz, hogy a másikban mi volt, azt nem tudtam kideríteni, valami csontok ott is.
Aztán irány természetesen a piac, minden falu és város esszenciája. Egy iskola mellett elhaladva éppen vége volt a tanításnak (tizenegykor???), mert pont kiözönlöttek a gyerekek. A szüleik vártak rájuk és vitték őket robogón haza. Így:

 gyerekülés

Nem ám ADAC által bevizsgált gyerekülés, meg bizonsági öv, meg ilyesmi. Nem láttam balesetet, de olyat sem, mint Bombayben, amikor mindig majdnem karamboloztak, de aztán mégsem. Senki nem száguldozott, nyugodt tempóban közlekednek. A forgalom itt is érdekesen alakul: szinte csak két- és háromkerekű járművekkel közlekednek, bicikli, robogó, motor, tricikli, az autó igen kevés. Nem láttam annyi teherautót vagy furgont sem, mint máshol, itt azt is triciklivel oldják meg, legyen bármilyen nehéz, mint itt a kövek,

nehéz lehet

vagy terjedelmes.
hosszú

Igazuk van, ha egyszer elég, minek több. Dugó nem volt, a lámpánál (LED-es és időjelzős!) felsorakoztak szépen a keskeny járművek egymás mellé, zöldnél mindenki ment, amerre látott. A középső záróvonal, a nagy ívben balra kanyarodás  és a jobbratartás opcionális. Nagyon sokan még a tradicionális bicikli-szalmakalap kombóban nyomják

vietnam klasszik

vagy egyszerűen a vállukon viszik a terhet, mint ősapáik (s ők is szabadon élnek-halnak)

vietnam klasszik 2

Hogy hol kezdődik a piac, azt nem lehetett eldönteni, gyakorlatilag az egész város egy darab piac volt. Az emberek, mint a meleg országokban, itt is az utcán élnek, ott készítik a kaját,ott nyiratkoznak,ott tisztítanak fület,


utcai árus

hajnyírás az utcán

fültisztítás 1, 2
 

 és egyáltalán, semmi nincs becsukva, bezárva, minden egyben van. A földszinti lakásoknak nem is ajtajuk van, inkább hiányzik egy fal az utca felé, belátni az ágyba, látni a nagypapa képét a falon. A kocsmák is egyik oldalukon nyitottak, bent csupa férfi ül, dologidőben, isznak, dohányoznak és teljesen érthetetlen taktikai játékot játszanak.

délután negyed három

 Én is levágattam a hajam egy öreg mesterfodrásszal (üzlete volt!), minden mozdulatán látszódott, hogy az enyém kb. az egymilliomodik fej, ami a keze alá kerül. Eszközparkját szerintem még a francia megszállás alatt szerezte be, semmi elektromosság, az ollókkal és a kézi hajnyírógéppel vagy egy fél órát csattogtatott. De hát mindketten ráértünk.

eszközök

Örültem, hogy szép vietnami frizurám lesz, oldalt felnyírt, elöl oldalra fésült, de sajnos az én szőkés, vékony szálú hajam nem jól mutatott, úgyhogy intettem az öregnek, tolja le fegyencre, majd megnő. Azért valamit így is alkotott és legalább nem melegítette a fejemet.
Sok a szolgáltató, minden sarokra esik egy borbély, fültisztító, körömvágó. A varrólányok is úgy dolgoznak, hogy nyitva van minden, be lehet menni megnézni, mit csinálnak. Örültek nekem, gondolom, nem szokták fényképezni őket.
Tovább a piac felé, kutyák, macskák és kakasok között.

vau

A piacnak van fedett és nyitott része, külön az élelmiszer, külön az egyebek. A fedett csarnokban dögletes bűz fogadott: a húspiac. Itt sem hűtik a húst, csak kiteszik a standra, mint otthon a hagymát. Rohad is rendesen. Belefér egy kis manikűr is mellette. Egy aktatáskás, szemüveges ÁNTSZ ellenőr itt házat vehetne a bírságokból, de ilyen itt szerintem nem létezik.

körömvágás a húspiacon

Mikor ezt megláttam, áldottam az előrelátásomat, hogy megálltam és nem vettem a finoman illatozó sülthúsokból. Lehet, hogy semmi bajom nem lenne, de jobb a békesség. G. és Sz. viszont később mesélte, ők ettek békacombot is, meg sült kígyót. Igaz, ez utóbbi biztos friss volt, mert ők választották ki a tekergőző élő hüllők közül és előttük vágták le...
A gyümölcsrészleg sokkal szimpatikusabb, itt már illatok és színek örvendeztetnek.

gyümölcsök és riksa

Rizsből van választék:
sok rizs

A tárgyakra keményen kellett alkudni, nehezítette a dolgot, hogy itt sem beszélnek, csak helyi (vietnami? khmer?) nyelven. Úgyhogy a szokásos módon, magyar-helyi nyelven folyt a társalgás, az árakat hol papírcetlire írva, hol a számológépbe bepötyögve, gúnyos kacaj közepette kitörölve, új számot beütve „maximum, maximum” felkiáltásokkal. Aztán persze a maximum sem maximum. Velem nem jártak rosszul, volt egy szint, ami altt már nem alkudtam, egy-két dolláron nem múlik az életem, de azt nem hagytam, hogy hülyének nézzenek és három-négyszeres árat elkérjenek. De a szokásos taktika– ismerkedés, érdeklődés, alapos megvizsgálás, majd a hiábavaló alkudozás után keserves sóhajjal, a termékre szerelmesen nézve fejrázás és lassú viszavonulás – általában meghozta a gyümölcsét, persze nem mindig.
Elfogytak az egydollárosaim (sajnos a többi is eléggé megcsappant :), úgyhogy gyalog vágtam neki a visszaútnak a szállodához. Még a busz oldalában is próbálkoztak, hogy elvisznek egy körre, holott látják, hogy akkor érkeztem vissza. Az angolokat megint jól átverték, mesélték, heten fizettek több, mint 100 dollárt egy magánhajóért Saigonba, pont másfélszer annyit, mint a szárnyas, de hát általában velük ez történik. Hong Kongban is nyugodtan álltak sorba a komp pénztáránál, miközben az összes kínai eléjük tolakodott.
L.-től kaptam egy jó kis programot, panorámaképeket állít össze több képből, egyszerű használni. Gondoltam végre készítek az Arcadia-ról egy jó kis képet, de nem tudtam elég messzire elmenni, így egy kissé betorzult. De az arányokat jól mutatja ez a kép is.
panorámakép az Arcadia-ról

 keskeny, magas - tucatjával

 világmárkák

 átlagos kirakat

 átlagos kirakat 2

 nyüzsi 24 órában

  szendvicsember

 sikátor:

 tipikus

 macskák a pulton egy gyógyszertárban

 éjszakai piac, hajnali kettoig nyitva

 felhot karcol

 élet toronyházak tövében

 döluksz

panda; Ocean Park

ebédel

 kötélpálya; Ocean Park

 rozmár, Ocean Park

 hatalmas akvárium, halak és én 

 delfin; Ocean Park

 régimódi komp a város szívében

 idetévedtem

 nincs kivételezés

 plázacicák

Panorámakép indulás elott

Sanghaj
 
Ez a jövő, egyétek!
 
Elnézést, hogy kedvenc Tilos rádiós műsorom címét adom alcímnek, de ez járt a fejemben, mikor Sanghajban csodálkoztam. Korosztályom talán emlékszik, hogy sz iskolában volt olyan feladat, hogy írjuk/rajzoljuk le, milyen lesz a világ 2000-ben. Úristen, de hát akkor már vén 25 éves leszek – gondoltam tízévesen. És írtuk, rajzoltuk, verseltük a jövő dalát. Mágnesvasút, hatalmas képernyők, többszintű közlekedés, felhőkarcolók, és a szocializmus teljes győzelme után (1985-öt írunk) mindenhol mosolygó és gazdag emberek.
Nos, ami a technikai részét illeti, az megvalósult. Sanghaj pont úgy néz ki, mintha egy 1977-es Galaktika magazin képei materializálódtak volna. A jövő városa.
 
Kb. egy órát kellett buszozni, míg beértünk a belvárosba. Már a külvárosban és szinte csak magasházak vannak, igaz, még a régebbi típusból, kezdenek lepukkani, csúnya szürke monstrumok. Az ablakokból, mint Olaszországban, ruhák lógnak és mindenki külön légkondicionáló berendezést szerelt fel magának.

panelház klímával

Mellette lepusztult szegénynegyed. Igaz, egy részét ezeknek bontják, biztos kell a hely a felhőkarcolóknak.

dinamikus

A „belváros” szó itt nem pontos, nem a régi negyedekben állt meg a busz, hanem a toronyházak és plázák tövében. Mégiscsak ez lehetett a központ, mert ahol kiszálltunk, ott egy kormányzati épület volt, ami előtt éppen tüntettek. Nem értettem miért, a feliratokat nem tudtam elolvasni, angolul nem beszéltek.
G.-ral, Sz.-val és L.-val mentem, mert amit először ki akartunk próbálni, az a Maglev, azaz a mágneses lebegés (MAGnetic LEVitation) elvén működő gyorsvasút. A People’s square-t (mi mást) megkerülve jutottunk el a metróhoz, mert ez az út tűnt a leggyorsabbnak eljutni a vonathoz. A taxik sem drágák, ráadásul államilag szabott áruk van, és be vannak sorolva kategóriákba, de a forgalom nagyon erős. Régen a kerékpár volt itt a fő közlekedési eszköz de a város robbanásszerű terjeszkedése magával hozta az autók elterjedését. Azt kell mondjam, sajnos, mert épp emiatt borzasztó szmog ül a város felettt, olyan, hogy a magas épületel teteje alig látszik. Azért még szép számmal találhatók kerékpárosok. Ez egy átlagos kereszteződés.

kritikus tömeg

A tér sarkán három óriás tévé fogadott, az egyik ráadásul egy íves fal egyharmadát foglalta el. Mindegyiken más reklám vagy filmelőzetes futott.

óriás tévé

És ugyanez fogadott a metróban is. Ott, ahol nálunk otromba fémcsavarokkal felerősített kasírozott képek vigyorognak bárgyún az utasokra, itt tévéképernyőn futottak a reklámok – angolul is feliratozva. Denham fogkrém a fogak álma!

tévé a metrón

Maga a metrórendszer könnyen áttekinthető, a jegykezelő automaták mellett – amik természetesen átválthatók kínai krikszkrakszokról angol nyelvre – jegyárusok is vannak. Igaz, ez utóbbiak nem beszélnek, csak kínaiul, de hát biztos úgy gondolják, hogy nekik elég egy nyelv, amit az emberiség egyötöde beszél. Ebből adódott is némi galiba, visszafelé a négy jüanos jegy helyett csak három jüant kért el a fickó, mert nem értette, hova akarunk menni. Mondanom sem kell, hogy a metrójegyek ára távolságfüggő. Kimenetnél nem engedett ki az elektronikus ki- és beléptetőkapu, jelezte, hogy valami nem stimmel a jegyünkkel. Ekkor oda kellett menni az ügyelethez (rögtön ott volt, nem kellett keresgélni vagy sorban állni) és le kellett szurkolnunk fejenként egy jüant. Nem többet, nem volt büntetés, meg ejnyebejnye. Hiszen ilyen biztos csak a tájékozatlan turistákkal fordul elő, mert a rendszer úgysem engedi meg a csalást. A turistát pedig itt megbecsülik, nem akarják rögtön büntetéssel lehúzni.
 
A Maglev.

Hát igen, gyermekkorom álma, a mágnesvasút. Halk, gyors, gazdaságos üzemeltetni, környezetbarát. Maga a mágnesvasút a Pudong repülőteret köti össze a várossal, a Longyang roadról indul és hét és fél perc alatt teszi meg a 30 kilométeres távot, elérve a 431 km/h sebességet! Működési elve roppant egyszerű(nek hangzik): a vonatban lévő elektromágnesek felemelik a kocsit 10 mm magasra, így az nem érintkezik sehol sem a talajjal, nincs mozgó alkatrész, nincs súrlódás, sem gördülési ellenállás. Igaz, a pálya kiépítése rendkívül költséges, mert iszonyú pontos munkát igényel és sehol sem lehet kereszteződés, így az egészet kb. 15 méter magasan vezetik a föld felett.

a város felett suhan

Két sín van, összesen két vonat közlekedik, mindegyik vágányon egy. A kettő között érdekes volt a „váltó”: a magasban a két párhutamos betongerendát ferdén összeköti egy harmadik betongerenda, amely – nem ér hozzá egyikhez sem. Úgy kell elképzelni, mintha letennénk két ceruzát egymás mellé, és közé ferdén egy harmadikat úgy, hogy mind a két végénél egy kis rés van.
A Maglev futurisztikus külsejével, hangnélküli indulásával és kényelmével lenyűgöző. Kb. három perc alatt éri el a 431 km/h sebességet, és elig egy perc után már lassul is. Gondolom tudná ezt hamarabb is, csak miattunk, törékeny emberek miatt nem teszi. A teszteléskor a leggyorsabb sebessége 501 km/h volt! Igaz, 350 km/h körül már remeg egy kicsit, és mikor elsuhan az ellenkező irányból a párja, megdobja, de egyébként nagyon kényelmes.

gyorsul

Mi a másodosztályra váltottunk jegyet, az első osztályú utasok a másik oldalon szálltak be. Nem tudom, mit nyújthatnak nekik, még egy italt sem lehet ennyi idő alatt meginni, nyolc percig meg mindegy, hogy kényelmes ülésben vagy bőrfotelben ül az ember. Másodosztályon sem volt teltház. A lényeg úgyis az, ami az ablaküvegen kívül látható: a házak, fák suhannak, a többi jármű az autópályán olyan, mintha csak vánszorogna. Ki se szálltunk, ugyanazzal a vonattal jöttünk vissza, a kedves, csinos kalauzlány épp csak rápillantott a nyolcvanjüanos jegyünkre. Biztos megszokta már, hogy vannak turisták, akik nem arra használják a Meglevet, amire való és ami minden tisztességes helyen működik: gyorsan, kényelmesen tömegközlekedéssel eljutni a repülőtérről a városba.
Az állomáson lehet szuvenírt kapni, bemutatják a levitációt.

levitál

Nagy élmény volt, de már jött is a következő. Vissza a metróval a városba. Irány a Jinmao kilátó. 88 emelet, 340 méter magasan lehet gyönyörködni a – szmogban. Mert sajnos a kilátást erősen akadályozza a füstköd. Még a közelben lévő Oriental Pearl Tower tévétorony is elmosódik, pedig az ablaküveg tiszta volt. Kár.

szmog és távolság

A jinmao tornynál vannak magasabb épületek is, itt Sanghajban is közvetlenül mellette épült egy még magasabb (és amellett már épül a még-még magasabb), ami viszont különleges, az az átriumos kialakítás. A torony tetején, középen egy körbejárható, kör alakú rész van, ahonnan ferde, szinte vizszintes üvegablakokon át lelátni a mélybe, a cső alján lévő átriumra.
csak üvegen át

Kapaszkodtam erősen, pedig jó vastag üveg volt köztem és a mélység között. Sok időt elbámészkodtam itt, jó kilátás nyílt a szemközti épületre, ahol az emberek szinte a semmiben ülve ebédeltek, a „lyuk” tetején lévő híd aljában.

ott ülnek

Miközben nézelődtem, odaát kinyílt az egyik eltolható ablak és egy jómunkásember csinált valamit kint, velem kb. egy magasságban, azaz 340 méteren. Bátor!
Ez a környék egyébként a felhőkarcolók birodalma volt,

és már épül a harmadik

 
de egy-két emberi momentum enyhítette az embertelen léptéket. Például az az árus, aki a biciklije hátulján lévő kis vasdobozban izzó parázs felett sütötte a ki tudja milyen eredetű húst. Vettek tőle.

toronyházak árnyékában

Ami nagyon tetszik, hogy itt gondolnak fogyatékos embertársaikra is. A járdában mindenhol ott fut a vakoknak a jelzés, a lámpák mind kattognak, hogy tudják, mikor van zöld (igaz, ezzel tovább növelve az amúgy is szörnyű hangzavart), ahol lehet tesznek rámpát vagy liftet a lépcső mellé, hogy kerekesszékkel, babakocsival vagy biciklivel is lehessen közlekedni.
A plázák között sétálva (L.-nak kerestünk IPhone-t, bármi is legyen az) megint csak tévék mindenütt. Kicsik, nagyok, poszter helyett, a falra feltéve, villognak, csábítanak. Így egy napra szórakoztató, de azt hiszem a harmadik nap beleönteném egyikbe a csokifagyit.

tévék, tévék, tévék

Hamar eltelt a nap, igyekezni kellett, már csak arra volt idő, hogy sétáljunk egy kicsit a Népek terén, ahol végre valami zöld színt és állatokat láthattunk.

állatvilág

A kormányzati épület előtt még mindig tüntettek, de már ne érdekelt. Hosszú nap volt. Hong Kong még hosszabb lesz!

 „All you are is just a brick in the wall"

Bizony, nagyon sok ember csak egy tégla a falban, foleg itt, a Nagy Falnál. Az elhunytakat ugyanis nem eltemették, hanem elégették, s gyönge hamvukat keverték a mészbe.

Hosszú volt az út a kikötobol a falig, be kellett fizessek a személyzeti túrára, másképp nem lehetett volna eljutni. Az egész nap ebbol állt: hosszú odaút-két óra a falnál-hosszú visszaút. Az elején még nem bántam, gondoltam látok valamit Kínából, de késobb már nem örültem annyira; egyhangú volt a táj. Szorgalmas népek ezek a kínaiak, minden talpalatnyi földet megmuvelnek; kell is, mert az igazán termékeny része az egész országnak itt, a tenger közeli részeken található. A környék olyan volt, mintha Magyarországon nem történt volna rendszerváltás, és 10 kilométerenként az ember a modern Leninvárost látná. Azaz autóutak, pusztaság és aztán lakótelep gyárakkal, gyárfalakkal. A lakótelepek modern kinézetuek ugyan, de ennek ellenére pont ugyanolyan kaptárak, mint a hetvenes évekbeli társaik.

lakótelep

Személyautó ugyan van, de amerre mi jártunk inkább a teherautók és a buszok száguldoztak az utakon. A „teherautó" sokszor csak a háromkereku, puttonyos robogószeru izét jelentette, a hegyekben 15-20 km sebességgel vágtatott felfelé. Népszeru még természetesen a bicikli és a tricikli, utóbbi inkább teherszállításra használatos.

szállít

A környék szépen rendbe volt hozva, de késo tél-kora tavasz lévén még minden szürke volt. Egyáltalán, minden olyan szocialistának tunt. A busz például, amivel utaztunk – Golden Dragon (mi más) márkájú kínai szuperbusz – látszóleg megfelelt volna minden EU szabványnak, de mégis... a kapaszkodója ócska sorjás muanyag volt, a gombok és a levegobefúvó design-ja kritikán aluli, ahogy esik, úgy puffan alapon tervezett, stb. Nem hal bele az ember, de fel lehet fedezni a tervgazdaság elemeit, azaz nem igazán érdekli oket, hogy milyen a minoség, nem figyelnek a részletekre, a belso piacra így is megfelel. Azért nem szívesen karamboloznék vele, lásd a youtube-on a kínai autó törésteszteket. A benzinkútnál lévo WC is olyan, mint nálunk volt a szocializmus alatt: egyszer megcsinálták, aztán hagyták lerohadni, így is-úgy is itt kell tankolj. Félreértés ne essék, engem annyira nem izgat az ilyen, csak a régi reflexek...

Megálltunk enni egy hotelben, igazi szocreál intézmény volt, SZOT üdülo hangulat. Az asztal közepén nagy üvegkorong, mely forgatható volt, erre tették rá a különbözo tálakat, melybol mindenki maga szedhetett úgy, hogy addig forgatta az üveget, míg elé nem ért. Szociális intézmény, mert figyelni kell, hogy közben a többi tíz emberbol senki ne szedjen. Természetesen pálcikát adtak, de a buszon az idegenvezeto már gyakoroltatta velünk a használatát. Innivalót nem adtak sokat, de G. ügyesen szerzett valahonnan még egy üveg sört. Engem egyre jobban emlékeztet Tuskó Hopkinsra.

A busz egyre meredekebbre kapaszkodott fel, a levego is lehult, pedig a reggeli csípos ido után már egészen kellemessé kezdett válni. De hiába, a magasság megtette a hatását, egy tó félig befagyottan fázott egy völgyben.

 hideg van

Elhaladva egy-két lepusztult putri melett, kikerülve jópár tuktukot megérkeztünk a fal egy szakaszához.

A kínai Nagy Fal nem egybefüggo, hosszú fal, különbözo részei más-más korban épültek. Az erodítményrendszer célja az északról betöro ellenség (nagyrészt a hunok – itt kérünk elnézést) távoltartása volt. Kb. 6000 km hosszú, ezt azonban nehéz megállapítani.

A fal legtöbbször hegyvonulatokon húzódik, követve a gerinc vonalát. Amikor az ember arra gondol, hogy sétál a falon, nem készül föl rá, hogy tulajdonképpen lépcsokön megy le-föl. Idönként bástyák szakítják meg a falat, ezek általában nyíllövésnyi távolságra vannak (nem valami SI szabvány hosszúság...) és többek között raktárként és a jelzorendszer részeként is szolgáltak.

meredek

Az egyik oldalán általában meredek sziklák vannak, de a másik oldala se könnyen megközelítheto. Ugyanaz az érzés fogott el, ami az osztrák és a svájci kastélyok láttán: hogy az ördögbe tudták ezt a rengeteg építoanyagot ide felhordani az akkori technikával?! Igaz, nem siettek és emberben se volt hiány. Sokan „a világ legnagyobb temetoje" néven említik, annyian pusztultak el a nyomorult körülmények között.

A fal tövében kisebb piac fungált,

kínai piac

árultak mindenféle finomságot, de nem értem rá bámészkodni: a cél: feljutni addig, ahol már alig van turista! Mert az elején bizony néha szuknek bizonyult a pár méter széles folyosó, annyian voltunk.

rengeteg turista

Egyébkként itt kell eloszlassak egy tévhitet, melynek sokáig én is bedoltem: a Nagy Fal nem látható a Holdról. És ha látja az ember, akkor megérti miért: a talapzatánál 9-10, a tetején 4-5 méter széles építmény nem nagyobb, mint egy átlagos országút, söt , keskenyebb. Ráadásul a színe hasonlít a környezo tájhoz, így felülrol nézve beleolvad abba; a formája nem nyílegyenes, hogy a szabálytalan természeti jelenségek közül kitunjék. A Nagy Falat a Holdról észrevenni igencsak nagy falat lenne: körülbelül olyan, mint egy emberi hajszálat három kilométerrol észrevenni.

A Falnak csak egy kis részét tartják karban: megsaccolják, egy átlagos turista meddig bír rajta felmenni és addig rendbehozzák. De például a tornyokba felvezeto lépcso már kopott, igencsak hiányos. Felfelé még csak-csak, de lefelé már rák módjára kell jönni, ha az ember nem akarja a sötétben kitörni a nyakát a 40-50 cm magas fokokon)

a lépcson, melyen járunk

Az egyik ilyen pont, ameddig itt fel szoktak menni, a zászló. A színe? Természetesen vörös, és leng, lengeti a szél.

leng, lengeti a szél

Ez sem rossz teljesítmény az angol turistáktól, ahol az átlagéletkor hatvanöt és hetven között van. Foleg, ha látjuk, mekkora is egy lépcsofok.

De én magasabbra akartam hágni. Egy ido múlva elfogytak az utasok, csak a személyzet, azaz a fiatalabbak tartották magukat. Elotte még elrohant mellettem egy srác és a barátja, akik fogadásból fel akartak futni a tetejéig. Még 20-25 lépcsofokot bírtak, aztán lihegve leültek és elovettek egy üveg pezsgot, poharakkal. Tudnak élni!

Az utolsó restaurált résznél mokány kis lovak vártak arra, hogy aki elfáradt, azt egy ösvényen levigyék. Nem tunt az sem életbiztosításnak. De szépek voltak, békésen harapták a gyér füvet. Jó szaguk volt.

mokány lovak a fal tövében

A kiépített, rendbehozott falszakasz elmaradt, kezdett végre igazi túrává válni a dolog. Itt már csak az egyik oldalon volt meg a kofal, a másik oldalon köracél korlát rozsdállott.

nem túl széles

Aztán megjelent a hó is, eloször csak foltokban, aztán befedte a lépcsoket is. A girbe-gurba, ösvényszeru falmaradványon egyre lassabban lehetett haladni, pedig tartani kellett a tempót, mert az ido vészesen fogyott.

egyre meredekebb

Dolt rólam a víz, de egy utolsó nekirugaszkodás a legmeredekebb, szinte már csak vállszélességu résznek, és íme, az utolsó bástya, fenn a csúcson!

I’ve made it

Innen már csak egy gyalogösvény vezetett e hegy legtetejére, onnan pazar kilátás nyílt a völgyre. Csak nem szabadott körülnézni a közvetlen közelemben. Mindenütt eldobált muanyagpalackok, chipses- és egyéb kínai feliratú zacskók hevertek. Elszomorító.

Visszafelé már igencsak igyekezni kellett – volna, de nem lehetett kapkodni. A csúszós lépcsofokon jó szolgálatott tett a turistabakancs. Így is minden lépést meg kellett fontolni, volt ahol inkább két kézzel kapaszkodtam. A kiépített részre visszaérve szedni kellett a lábamat, hogy itt ne hagyjon a busz. Csak egy gyors szuvenírvásárlasra volt idom, beszereztem egy „I’ve climbed the great wall" feliratú osztályon aluli minoségu pólót és képeslapokat. Késobb a buszban D., a kis szemfüles állati jó diplomát mutatott, vörösbe kötve, amelyet ki lehetett tölteni, hogy ott járt. Li Shing, az idegenvezetonk készséggel beírta D. nevét kínai betukkel. Evett a méreg, hogy én nem láttam olyat, de hát nem volt idom rendesen körülnézni.

Visszaúton a benzinkútnál befaltam két finom kínai csokit, aztán már csak bóbiskoltam. Az összes busz egyszerre ért be a hajóhoz, már felkészültünk a hosszú várakozásra, míg bejutunk, de a hatóságok a személyzetet oldalt külön beengedték. Hiába, még itt is van minden nagykapu mellett egy kiskapu.

Este szerencsére nem volt sok munka, tudtam egy kicsit pihenni.

Végre, hét nap után kikötöttünk Nagaszakiban. Az hőmérséklet, ahogy északnak jöttünk, fokozatosan lehűlt, most már kellemes kora tavaszi volt az idő, azért pulóvert hordani kellett. A kikötőben két hagyományos ruhába öltözött japán hölgy várt minket, kifejezetten a fotózás kedvéért. Én is beálltam közéjük, hülye turistaként. Sajnos, akit megkértem, hogy fotózzon le, homályos képet készített, ez az átka annak, ha idegenekkel vagyok kénytelen fotóztatni magam. Sokkal jobban szeretem az automata üzemmódot, érdekes, akkor mindig jobb képek sikerülnek. Na mindegy.
Nagaszaki érdekes város, ez Japán katolikus központja. Nem mondom, furán néznek ki a katolikus templomok ilyen környezetben. Láttam egy temetőt is, be volt ékelve a domboldalban a házak közé.
temető a házak között

Az első egyébként, ami az ember szemébe ötlik, az hogy a japánok... hogy is mondjam... rendes nép. Nekem olyanoknak tűnt a környezetükhöz való viszonyuk, mint a svájciaknak. Szép tisztaság, rend, az autók elvágólag parkolnak, ki lehet tenni egy sima plexivel fedett automatát az utcára anélkül, hogy valaki szét akarná verni.

védtelenül

Talán még az is ezt a képzetet keltette bennem, hogy Nagaszaki dombos részén van a kikötő, így a szűk, lejtős utcák, lépcsősorok is hasonlatossá teszik helvét  vidékekhez. Itt is minden olyan pici.

minden keskeny

Ha már az autóknál tartunk: tetszik a gondolkodásmódjuk. Az úton parkolni luxus – vallják szerintem, nem is állnak az út szélén autók. Vagy az oszlopos házak alatti garázsban parkolnak (mint a fenti képen, máshol se sokkal nagyobb a hely), vagy parkolóházakban, ahová lift viszi fel az autót, vagy pedig kiöblösödő részeken, fizető parkolókban. Ez utóbbi rendkívül praktikus: Beálláskor az ember áthajt az egyik tengellyel egy fekvőrendőrön, amely utána az autó alatt kinyílik, így akadályozva meg fizikailag a kihajtást, amíg nem fizet. Ha bedobta az ember a megfelelő mennyiségű pénzt az automatába, a fekvőrendőr lekonyul, íme szabad az út.
jó rendszer

Bár sok az autó, nagyon jó a villamosközlekedés. Én is azzal utaztam. Bizalomteljes a légkör: a villamosra ingyen fel lehet szállni, ellenőr nincs, kimenetkor kell a vezető meletti perselybe egy százjenest (kb 240 Ft) beledobni. Ha nincs apród, akkor sincs semmi baj, a persely egyben automata pénzváltóként is funkcionál, középen beleteszed a bankjegyet, alul kijön az apró. A vezető udvarias, nem tudtam hogyan működik a rendszer, beletettem az automatába az ezerjenesemet és a kijövő pénzzel le akartam szállni, mert azt hittem, már levonta a megfelelő összeget. Ő mosolygott, kivett egy százjenest a markomból és beledobta a perselybe. Arigato, arigato– köszöntem meg.
A villamosok sűrűn jártak (csúcsidő volt), de rövidek voltak. A hátsó ajtón kell felszállni, onnan áramlik a nép az első ajtó felé. Kicsit olyan volt (mint egyébként minden), mintha az óvodában vagy az alsó osztályosok tantermében lettem volna, minden egy számmal kisebb, mint otthon. Nem vagyok nagyon magas, de a lelógó reklámcédulákat horzsoltam a fejemmel. És színes, és a hangszóróból valami információ után dalolászás hallatszódik.

ovis villamos

A vezető fehér kesztyűben irányítja a régi, de láthatólag kifogástalanul karbantartott járművet. (a kép aljában balra a számítógépes pénzváltó látható)

vezető fehér kesztyűben

Ez a kesztyűzés egyébként nagyon megy, mindenki, aki valamit csinált, tehát a csatornaszerelő munkások, a kertészek, a sofőrök mind fehér kesztyűt viseltek. A másik furcsaság a szájmaszk volt. Sokan hordanak sebészmaszkot a szájuk előtt, én inkább a nőkön láttam, de a mintám nem reprezentatív.

zorro

Két tippem volt, de nem tudtam dűlőre jutni, miért teszik. Az egyik a levegőszennyezettség, de ez megbukott, mikor találkoztam egy mozgó légszennyezettség-mérővel, és azt mondta, hogy éppen tiszta a levegő. Azért szólítottam meg, mert egy furcsa kütyüt tolt maga előtt, időnként megállt és egy nyomtatványra valamit jegyezgetett; azt hittem sugárszennyeződést mér, de hát persze nem.
A második ötletem az volt, hogy betegség ellen hordják, De mivel nem láttam köhögős embereket, arra is gondoltam, hogy ŐK a betegek és annyira szociálisak, hogy nem akarják megfertőzni a töbieket. Ezt támasztotta alá az is, hogy egy csapatnyi iskoláslányból is csak egynek-kettőnek volt ilyen a szája előtt. De hát ők se köhögtek. Mivel nem nagyon beszélnek angolul, ennek a kiderítéséről letettem. Sajnos – vagy hála istennek? – kevesen beszélnek angolul, így sokszor kézzel-lábbal kellett mutogatni. A feliratokkal is bajban voltam, a kandzsikat nem értem, és legtöbbször csak a nemzetközi cégnevek voltak kiírva latin betűkkel. Ki kellett totózni, mi mit jelenthet. Szerintem ez azt ööö: kérem várjon!

ööö, kérem várjon

De szerencsére a megállónevek ki vannak írva latin betűkkel is, így könnyen megállapíthattam, hogy az egyes villamossal a kiserdőig és onnan balra  Matszujama-Macsi megállóig kell mennem. Ott található a Ground Zero, az a hely, ahol az atombomba felrobbant.
A többiek nem voltak elragadtatva attól, hogy pont Nagaszakiban kötünk ki, de én, az atomkor gyermeke, aki gyerekkorában sokszor hallotta a „középhatótávolságú ballisztikus rakéta” a „megatonna” és az „overkill” szavakat, igencsak kíváncsi voltam arra a városra, amely az egyik a világon lévő két hely közül, ahol atombombát bevetettek.
A „Fat Man” névre hallgató atombomba (nevét a gömbölyded alakjáról kapta) 1945 augusztus kilencedikén, 11 óra 2 perckor robbant fel, 469 méter magasan, Matszujama-Macsi felett. A Bockscar nevű B29-es repülő erőd eredeti célpontja Kokura lett volna, Kijusu északi partján, de ott felhők akadályozták a kilátást, így három kör után a másodlagos célpont, Nagaszaki mellett döntöttek. A gép parancsnoka Charles W. Sweeney volt. A bombázótiszt, mikor egy pillanatra kitisztult az ég, meglátta a Nagaszakiban lévő Mitsubishi fegyvergyárat , és 9000 méter magasról ledobta a bombát. A bomba, kb. 50 mp. zuhanás után, 3 kilométerre a célponttól, a város északkeleti része felett robbant fel. Itt:

Nagaszaki felett az ég

Bár a bomba teljes súlya 4, 5 tonna volt, a benne lévő plutónium 239-es izotópot tartalmazó hasadóanyag mindössze 6,4 kg. A 3,5 méter hosszú, másfél méteres átmérőjű bombában rejtező, mintegy öklömnyi plutónium robbanóereje 21.000 tonnányi TNT-nek felelt meg! Ez elég volt ahhoz, hogy 3900 C hőmérsékletre hevítse a levegőt, a légnyomás pedig 1005 km/h sebességgel, gömb alakban száguldott és tett a földdel egyenlővé mindent, 2,59 négyzetmérföld területen. A légnyomás azonban csak 50 százalékát tette ki a bomba erejének, 35 % forró sugarak formájában, 15 % pedig radioaktív sugárzásként pusztított. 73.884 ember azonnal meghalt, 74.909 pedig megsebesült, ezek nagyobb része később szintén elpusztult. 1326 ház totálisan megsemmisült, 11574 pedig teljesen kiégett. Ez a város házainak több, mint egyharmada volt. Gyakorlatilag azonban az egész város tűzben égett, alig maradt ép ház, 120.000 ember maradt fedél nélkül. Az áldozatok között volt 10.000 koreai is, akik az annektált területekről kerültek ide. A közelben lévő Urakami katedrális, amely a legnagyobb katolikus templom volt keleten, összeomlott, csak egy oszlop maradt meg belőle.
A robbanás középpontjában ma emlékmű áll,
ground zero

melynek tövében mit sem sejtő állatok laknak, az új generáció.

az új generáció
 
Az atombomba múzeumban jó sok időt eltöltöttem, mindent megnéztem és kiböngésztem. A végén filmet is vetítettek, ahol a kísérleti atomrobbantások számát mutatták. A számok 1946-tól 1999-ig pörögtek, a hetvenes-nyolcvanas években elképesztő sebességgel, aztán lelassultak, s megálltak több, mint kétezernél, azaz ennyi atombombát robbantottak fel napjainkig. A legtöbbet természetesen(?) az amerikaiak, aztán az oroszok, majd a franciák és az angolok következtek.
A múzeumból kilépve kellemes meglepetés fogadott: kisütött a nap. Gyorsan készítettem is pár fényképet, mielőtt megint elbújik, s aztán irány vissza a város közepe. A megállóban rossz peronhoz álltam, mert itt is baloldali közlekedés van, mint Ázsia nagy részén. Persze amikor jött a villamos, akkor átszaladtam. Hiába, a megszokás. Nem lenne jó kém belőlem. Éppen ezért először a kereszteződésekben mindenfelé néztem, hogy merről jöhet  jármű. Aztán meg semerre, mert egy perc alatt megszoktam, hogy elég csak arra gondolnom, hogy átmegyek, az amúgy sem nagy sebességgel közlekedő japánok tisztes távolban azebrától már meg is állnak. A főbb kereszteződésekben persze lámpa van, és hogy ne türelmetlenkedj, mikor vált, egy fejenálló háromszögben ledsor világít, mely egyre kisebb lesz, ahogy közeledik a zöld jelzés.
A központba visszaérve szinte azonnal megtaláltam a piacot. Csak három embert kellett megkérdezni, abból egy tudott angolul, igaz, ő is csak a kérdést értette, válaszolni már mutogatva válaszolt. Tanulság: öltönyös, nyakkendős embert kell megszólítani, a térképet bőszen lobogtatva. A piac nagyszerű volt, keveréke egy holland és egy kínai piacnak. Az egyik oldalon áruházak, a másikon terméküket ponyváról kínáló árusok. Volt itt is minden, az almától a digitális varró- és hímzőgépig. Az utóbbi működés közben is látható volt, éppen egy pingvint hímzett egy törülközőre. Az egyik áruházba bemenve, annak a legfelső szintjén játékterem volt. Minden harsogott, színes volt, és egy-két ember megszállottan szórta be a százjenest egy olyan játékba, amelyben számomra ismeretlen rendszer szerint golyók estek le, időnként fennakadva egy egy kiálló csapocskán. Alul néha-néha kipotyogott egy-két pénzérme. Vége lehetett az iskolának, mert mindenfelé cserfes iskoláslányok szaladgáltak, egyenruhában: combközépig érő szoknya, térdig felhúzott zokni és kék zakó. Sajnos majdnem mindegyiknek egszerre van O és X lába. Nem is csoda, az összes bölcsész lábtartással áll.
klasszik bölcsész lábtartás

Amint kószáltam, egyre keskenyebbek lettek az utcák (mondjuk direkt arra mentem), és előbb-utóbb elértem a szegénynegyedbe. Meglepő módon itt is tisztaság, csak a házak minőségéből lehetett látni, hogy ez nem egy elit környék

szegénynegyed

A folyócska túloldalán bárok és éttermek sora kezdődött, kora délután lévén zárva. Csak kis idő múlva tűnt fel, hogy ez szerintem a vigalmi negyed lehet.

shianbashi

Nem sok látnivaló volt, el is pályáztam. Egy hasonlóan kis utcában aztán japán kisboltok sora fogadott. Volt ott minden, a cápafogból faragott delfinen (?) át a falra akasztható Utamaro Kitagawa grafikáig. Japán árakon, azaz drágán. Kevés turista járt arra, fehér embert pedig egyet sem láttam. Bementem egy régiségboltba, mert ki volt téve elé egy bólogató – oroszlán. Olyan, mint a mi bólogató kutyáink. Amint beléptem, szemembe ötlött egy váza. Úgy voltam vele, ha az ember már egyszer Japánban és Kínában jár, akkor vegyen egy vázát. Az öreg japán árus nem beszélt semmilyen nyelven, de aztán elhasználva egy-két papírfecnit, amire számokat írogáltunk, megalkudtunk. Közben magyaráztam neki, először angolul, aztán mikor láttam, hogy úgysem érti, magyarul, hogy nem is kell nekem annyira ez a váza, mert a repülőn nem tudom hazavinni. Azért a kezemet óvatosan tártam ki, imitálva a szárnyakat, nehogy leverjek még egy-két porcelánt a rozzant polcról. Nem volt nálam elég jen, az öreg félig lehúzta a redőnyt, beszólt a szomszéd boltosnak, hogy mindjárt jön és elkísért a bankig – ahol szintén senki nem beszélt angolul, viszont elémtettek egy laminált lapot, hogy ők sajnos nem váltanak pénzt. Szerencsére emlékeztem egy turista-pénzváltóra nem messze, mutogattam az öregnek, hogy tíz perc múlva ott vagyok. Volt az bő húsz perc, félóra is, míg megjártam, mert közben elbámészkodtam. Láttam például hagyományos öltözetben fiatal lányt, a cipője kopogott, épp valahova sietett.

tradicionális

Az öreg már egészen lemondhatott rólam, mert nagyon örült, mikor meglátott. Én is a vázának, úgyhogy kölcsönös hajlongások után elváltunk. Elment nagyon az idő, és még vissza kellett érnem a hajóhoz, úgyhogy siettem. Azért még megálltam a Nakashima folyó partján, melyet kövekkel kis szakaszokra tagoltak, s ezekben óriási gyönyörű halak tenyésznek. Az egyik piroshátú éppen előttem emelkedett ki a vízből, miközben vele szemben egy ezüstös hal bukkant fel. „Blugy” – köszöntek egymásnak és tovasiklottak.

halak a Nakashima folyóban

E felett a folyó felett ível át az első kínai tipusú kőhíd a Meganebashi, nagyon régi. Érdekesség a kép bal sarkában!

Meganebashi híd szíves kővel

Estére nagyon lehűlt a levegő, mikor éjjel átvágtam a nyitott fedélzeten, hetes szél fújt, viharos volt az idő. Táncoltatta is a hajót rendesen, de túléltük. A Nagy Falnál hideg lesz

Itt ülök a hátsó fedélzeten, süt a nap, enyhe szello fújdogál, 28-29 fok van, bámulom Guam dombjait és... nem tudok kimenni. Elméletileg akinek nincs meg az összes kikötore szóló vízuma, annak el kell hagynia a hajót, mielott elérjük az adott országot, de most olyan sok embernek nem volt amerikai vízuma, hogy úgy döntöttek, az a legegyszerubb, ha a személyzetbol senki nem száll partra. Slussz, passz. Ennek ellenére reggel fel kellett kelnem, mert

1.      ki kellett tölteni egy nyilatkozatot, hogy mit viszek be Guamra,

2.      sorba kellett állni húsz percet, mikoris odaadták az útlevelet,

3.      ezzel be kellett állni egy másik sorba, amelyiknek a végén amerikai vámosok ültek,

4.      azok kivettek az útlevélbol egy cetlit, amelyet valaki már kitöltött (rajta a hajam, színe – szerintük fekete – a szemem színe, magasságom, stb), rápecsételtek

5.      egy másik tisztviselo átnézte a kitöltött nyilatkozatot

6.      egy harmadik elvette

7.      után kimenvén az ajtón egy angol tiszt elvette az útlevelet és visszatette a többi közé.

8.      Ezek után lehet azt csinálni, amit akarok – de csakis a hajón.

Istenem, hol van ehhez képest a korlátfa ügye! És én még szerencsés vagyok, mert többeknek gyakorlat van, szaladgálnak le-fel mentomellényben, amit nekem csak ki kellett készítenem az ágyra, mutatván, hogy van. Mert a múltkor figyelmezettek, hogy nem jó a szekrény tetején (90 fokos fejfordulat az ágytól, látványos helyen), hanem az ágyra kell tenni kabinvizit esetén a kis kék könyvemmel együtt.

Egy dolgot azonban a javukra kell írni: kokemény a bürokráciájuk, de gördülékenyen muködik. Semmi zavarodottság, semmi furakodás, nemértés, a gépezet olajozottan forog. Csak be ne daráljon.

Legközelebb kb három nap múlva Nagaszaki, addig egyforma tengeri napok.

Sydney
Kicsit szerencsétlenül jött ki a dolog, mert reggel helyett csak délután hatkor kötöttünk ki. A késedelem oka a Queen Victoria volt, amelyik elfoglalta előttünk a helyet a kikötőben. Ilyenkor, az otthoni tél tájékán elég sűrű a forgalom errefelé, minden hajó vagy itt, vagy a Karib-tengeren tanyázik, egy-kettő elmegy Dél-Amerikába is. D., az egyik zenekari tag elárulta, jópár éve hajózik, azóta nincs is téli cipője, havat is csak az Antarktiszon látott. Hattól viszont dolgoznom kellett, igaz, mivel az irodában megkértem őket, csak este fél kilencig, aztán szabad voltam.  Az azért bosszantó volt, hogy pont hat és fél hét között úsztunk be a belvárosban lávő kikötőbe, amikor nekem zongoráznom kellett – az üres asztaloknak. Hiszen mindenki kinn volt a nyitott részen, bámulta, ahogy elhaladunk az operaház előtt. Néha kirohantam megnézni, hogy néz ki. Így:

Magamban dühöngtem, hogy itt kell vakarnom a t*k*met, ahelyett, hogy én is kint gyönyörködnék a látványban. Aztán, mikor kikötöttünk, láttam, hogy az egyik kukta néz ki a partra, eszembe jutott, hogy  valószínűleg egész este és holnap egész nap is itt kell lennie a hajón, általában nem tud kimenni sehol és elszégyelltem magam.

neki ennyi jut
 

Találkoztam A.-val, aki a feleségével itt él Sydneyben, feljöttek a hajóra. Ez külön procedúra, előtte legalább egy héttel le kell adni a nevüket, születési idejüket és helyüket, lakcímüket, útlevélszámukat. A modern (és drága) telekommunkiációnak hála ezt még a hajóról megoldottam. Végigvezettem őket a hajón, megvacsoráztunk, pechükre a menü „Best of british” (höhö) volt, közben dumáltunk, ki hogy érzi magát. Az volt a vélményük, hogy szép egy ilyen hajó, meg tényleg luxus, de két nap után halálra unnák magukat. Mondtam, még szerencse, hogy én dolgozni vagyok itt.
Éjjel aztán nekivágtunk Sydneynek. Szerencsénk volt, állítólag napok óta esett az eső, de amikor megérkeztünk, az ég ugyan felhős volt, de nem esett. Elsétáltunk a Darling Harbourba sörözni. Közben rengeteg fiatalt láttunk, hiába, péntek este, mint mindenhol a világon ilyenkor nagy a nyüzsi. A lányok nem szégyellősek, kitesznek mindent és megbámulják az embert. Nagyon, de tényleg nagyon csinosak, fehérek, feketék, ázsiaiak, mindenféle népség. Szerencsére (?) velünk volt A. felesége, így csak távolról csodáltuk őket; egyszer igencsak utánafordultam két elsőrangú lábú ázsiai lánynak, és láttam, hogy ők is forgatják a fejüket. De nekünk fontosabb dolgunk volt: beszélgettünk hajnalig, kivel mi történt. Az a jó, hogy vannak emberek, akikkel bármi történik, ugyanolyanok maradnak, és az ember viszonya is ugyanolyan marad velük. A.-ék ilyenek, mintha Pesten lettünk volna és egy hete láttuk volna egymást, olyan hangnemben folyt a társalgás. Közben bámultuk az éjszakai varost.

Darling Harbour
 

Hajnali háromra értem vissza a hajóra, reggel kilencre beszéltük meg a reggeli randevút.
Reggel aztán persze tíz lett belőle, mire összevakartuk magunkat. Elsétáltunk a fűvészkertbe, ahonnan a klasszikus kilátás nyílik: operaház, híd, hajók.

Maga az operaház, amelyik szerintem a világ egyik legismertebb építménye, közelről lehangoló képet mutat. Este, kivilágítva gyönyörű,

és nekünk pont vele szemben sikerült kikötnünk

az Arcadia Sydneyben
 

de nappal, közelről, olyan, mint egy SZOT üdülő a hatvanas évekből. Ujjnyi vastag fuga, fürdőszobacsempe a tetején, és belül  látszik a puszta beton, sőt néhol a zsaluzás is. Egyébként nem is egy épület, hanem három, csak zseniális a látványterve. Azért megérte megnézni, megtapogatni.
A botanikus kert gyönyörű, teli érdekesebbnél érdekesebb fákkal és természetesen a hozzájuk tartozó madarakkal. A papagáj itt olyan hétköznap állat, mint otthon a veréb. Legel.

 
Számtalan sirály kering itt, nagyon pofátlanok, összeszokottan kunyerálnak, sőt, szerintem titkos katonai juntába tömörülnek. Ennek bizonyítékaként álljon itt egy kép, ahol az őrmester szemlét tart a közkatonák felett:

katonák, őrmester, opera
Láttam repülő rókát, olyan mint a denevér, csak barna a feje. Mikor én ott jártam, aludtak, csomókban csüngtek fejjel lefelé a fán, G. később elkapott egyet, amint éppen ébredezik és nyújtózik – a föld felé:

Itt is találtam érdekes szobrot, acélból bokrot készítettek a kert közepére. Nem hittem el, odamentem megtapogatni, először azt hittem, valami furcsa növény.

acélbokor
 

Bementünk a központba, gyalog negyedóra, itt elváltunk, A.-éknak dolguk volt. A városházánál találkoztam az első barátságtalan ausztrállal, a turista információnál dolgozott, olvasott és fel sem nézve lökte elém az ingyenes várostérképet. Mintha csak otthon lennék. Gondoltam, beszólok neki, hogy helló haver, hoztam nektek egy kis pénzt, itt fogom elkölteni, de aztán rájöttem, hogy ezt majd Budapesten gyakorlom, magyarul jobban is megy. :)
Útbaejtve a Victoria bevásárlóközpontot a  Hyde Park felé vettem az irányt. A Victoria Mall egyébként azért jó, mert teljesen megőrizték az harmincas évek hangulatát. Az egyetlen változás talán – leszámítva az árukészletet – ,hogy nem élő zongorista van, hanem a Yamaha gyár „modern” terméke,  a Cd-ről vagy floppyról játszó gépzongora, amelyiken a billentyűk is mozognak. (Hmm. A zongoránál Pepita Ofélia áll és gitározik.) A távolban látható, éppen játszott, rátéve egy felirat: kérem ne játsszon a zongorán! Lehet félteni az állásomat.

Igaz, van ilyen a hajón is,a Meridien étteremben, mégis mindig én játszom rajta tengeri napokon az ötórai teához, ami természetesen négykor van.
A Hyde Park, nagyon szép, közepén első világháborús szökőkút-emlékművel.

Csodálkoztam is, hogy ennyire másfajta stílusban hogy tudtak alkotni az ausztrálok, aztán a feliratból kiderült, hogy egy francia szobrász alkotása. Na ja, mint a Szabadság-szobor New Yorkban. :)
A parkban fiatalok, idősek, sakkozók, kismamák élvezték az esőmentes napot. Láttam esküvő előkészületet is, azt még a fűvészkertben, pont amikor elmentünk mellettük, elkezdett az eső cseperészni (de mintha mindegy volna, el is állt...)
Láttam pihenő biciklisfutárokat, messziről meg lehetett őket ismerni. Éppen az egyikük biciklijét mustrálták, szakálluk volt, és futártáskájuk. Megszólítottam őket, mondam, hogy kiféle-miféle vagyok; voltak Budapesten Alleycat versenyen, ezen kívül mélyreható benyomásokat szereztek az Unicumról.
Könnyű itt nekik, kiépített bicikliSÁVok, 50-100 méterenként lakatolási lehetőség.  A forgalom egyébként, szombat lévén nem volt vészes, hétköznap állítólag nagy dugók vannak. Működik a monorail, az egysínű vasút, amely nagyon keskeny és az ember feje felett pár méterre megy, közvetlenül a házak mellett. Volt egy hely, ahol talán ha tíz centi volt az első emeleti erkély meg a kocsik között. Egy-egy fülke nyolc ülőhelyes, egy szerelvény négy fülkéből áll. Nem saját lábakon álló megállója van, hanem a házfalakra támaszkodik – sőt, néha be is megy a házba,és az első emeleten teszi ki az utasokat. Mondanom sem kell, hogy beléptetőkapu van, olyan, mint otthon volt a metróban a nyolcvanas években: bedobja az ember a tantuszt és át tud menni. Csak ez nem vágja golyón az embert.

Utaztam vele, leszálltam a kínai negyednél, ott volt a piac is. Vettem egy méretesebb bumerángot, szolid anyagból van, majd a telken kipróbálom. Itt nem merem eldobni, ha nem jön vissza, akkor megeszik a halak. Eszembe jutott, hogy közben az ismerőseim sorra gyerekeket szültek, úgyhogy beszereztem egy pár plüss koalamacit. Akartam venni még egy sörnyitót, amit kenguruheréből készítettek, vagy egy hátvakarót, amely a mellső lábából készült, de aztán eszembe jutott, hogy milyen kis aranyosak voltak, ahogy a kezemből ettek, inkább szolidarítottam. Viszont végre vettem magamnak cipőt, már Kuala Lumpur óta akarok, természetesen kínai, de legalább bőr. A régit elhordtam, az úri cipőimet meg nem akarom mindennap viselni.
A kikötőben még bámészkodtam egy kicsit, egy aboriginal fickó produkálta magát: didgeridoo-n játszott, közben a keverőpultról Ipodról nyomta alá a zenei zenei alapot. Időnként tökéletes angolsággal a mikrofonba magyarázott. Modern abo!

Igyekeztem vissza utána a hajóra, mert egész este én játszottam a Piano bárban. Kiszámítottam, hogy a második koktél és az első esti szett között pont annyi időm van, hogy átszaladjak a kikötő másik oldalára, egy éjszakai képet lőni, olyat, mint a fenti, csak nappal. Mindent megterveztem, már a laminexemmel és a fényképezővel a kezemben mentem zongorázni, de mikorra befejeztem a koktélt, zuhogni kezdett az eső. Majd megevett a méreg. Később G. mondta, kár volt idegeskednem, mert a fűvészkertet, ahonnan jól lehet fotózni, bezárják éjszakára, tehát meg kellett volna kerülnöm és így esélyem sem lett volna visszaérni. Ő viszont remekül fényképez, profi technikával és profi géppel, ráadásul ideje is volt. Szíves engedelmével itt van egy kép:

Kicsit csúszva indultunk, mert az egyik utasra várni kellett, így a munka után még maradt időm a hajó végéből bámulni az elmaradó várost. Adieu, Sydney, te voltál a legtávolabbi pont, innen már visszafelé megy a hajó!

Melbourne
Soha többet nem hiszek a híd időjárásjelentésének! Reggelente mindig megnézem, milyen az idő odakint, hogy öltözzek. Most 18 fokot írt, ehhez képest olyan meleg volt, hogy a hosszúnadrágban csorgott rólam a víz.Ráadásul reggel jó nagy sorbanállás volt az ingajáratnál (ez a kifejezés talán jó lesz...), a napon álltunk vagy húsz percet. Kiderült közben, hogy a kikötőből egyenesen a városba visz a 109-es villamos, de mikorra ezt elárulták, már jött is a busz. Újabb húsz perc zötyögés után tett ki a főutcában, a Swanston Streeten. Itt elindultam felfelé, a legelső Burger Kingben berobogtam a WC-be és az előrelátó módon elcsomagolt rövidgatyámat rántottam fel. Egész nap aztán cipeltem a pulóvert meg a hosszúgatyát, de nem baj, mindenkit érhet baleset, ahogy Fülig Jimmy sapkáján a két srófhúzó is jelöli. A gyorsétteremből kilépve rögtön a könyvtárral találtam szembe magam.

Nem, ez nem a Majmok Bolygójából van, csak egy szobor. Melbourne az érdekes épületek és furcsa szobrok városa. Jók. Természetesen a könyvtár környékén nyüzsögtek a fiatalok. A lányok szépek, csoportosan járnak, sokszor iskolai egyenruhában, a fiúk meg nyakkendősen.
Én ennyi furcsa alakú házat még egy városban sem láttam. Nagy a tervezők fantáziája, és az is látszódik, hogy nem kötötte meg a kezüket a helyszűke. Az utcák szélesek, sok fa nő az út szélén, tágas parkokkal van tele még a belváros is. Bár van autóforgalom, a villamosközlekedést és a kerékpárt szemmel láthatóan előnyben részesítik. Többfajta villamos közlekedik, én nem nagyon láttam két egyformát, mégse tűntek szedett-vedettnek. A belváros körül körbemegy a „City Circle” régimódi villamos, „természetesen” ingyenes, ahogy ezt már Ausztráliában megszoktam.

Belül is megőrizte az ötvenes évek jellegzetességeit, fenn végighúzódik a kapaszkodók mellett az a bőrszíj, amivel jelezni lehetett a leszállást. Bizonyos közönként lelóg róla egy kis fogódzó, azt is meg lehetett rántani

Érdekes, itt nem tekintették ezeket a járgányokat elavultnak, mint nálunk az UW-kat, megtalálták a helyét. A járat minden látnivalónál megáll, érthető géphang mondja be, mit lehet látni és merre. Meleg van benne, mert légkondicionálást nem tettek be, de a helyes kis ablakok le vannak húzva, így menet közben jár egy kicsit a szél és ki is lehet fényképezni. Az egyetlen újítás a LED-es kijelző, ami az időt és a következő megállót mutatja.  Élvezetes volt. Ezen a viszonylaton leginkább turisták közlekedtek, de azért előfordult egy-két helybeli is. A többi villamost viszont rendesen használják a helyiek, logikus a jegyrendszer, zónás szisztéma van itt is. Lehet váltani két órára, egy napra, egy hétre, gondolom hónapra is, de azt nem láttam az automatán. Lehet kapni csak egy zónára vagy többre. Tehát az én jegyemet, amit később használtam, így kellett megvenni: pénzt be az automatába (minden megállóban van, és működik is, csak azt nem értem, ezt minek külön leírni?!), jegyválaszt
ás: két órára; a kettes zónába (a kikötő messze van és oda kellett); teljes árú. Drága volt, 3,50 AUD, kb két USA dollár harminc cent, azaz majdnem ötszáz forint, de cserébe két órán át annyit utazhattam volna elméletileg az egész városban, amennyit akartam. Mondjuk nem tettem, mert csak a végén vettem jegyet, de erről később.

Ilyen is sok van. Ez a kikötői járat.

A másik közlekedési eszköz, amiből sokat láttam, az a bicikli. Pedig Melbourne nem teljesen sík, igaz hegyek nincsenek, de kisebb dombok igen. Mégis, ebben a melegben is sokan kerékpároztak, fiatalok, öregek, mindenfajta- féle népség. Nem tudom, kötelező-e a bukósisak, de én mindenkin láttam. És amikor kikötik a biciklijüket gyakorlatilag egy spárgával, akkor hanyagul odafűzik a sisakot is. Elég jó lehet a közbiztonság.

Mondanom sem kell, hogy mindenki nagyon kedves, segítőkész és beszédes. A kedvencem a sor a postán. Nálunk ugye, ahány ablak (ez is jellemző, hogy elzárva ablak mögött ülnek a postások), annyi sor. És ha kifogsz valakit, aki felad kb. 450 céges levelet, számlára, akkor bosszankodhatsz, hogy miért nem a másik sorba álltál. Itt ezt egyszerűen oldják meg. Csak egy sor van, kb. két méterrel az L alakú pult előtt kezdődik egy „please queue here” feliratú táblánál, mindenki ide áll be, és amikor felszabadul egy alkalmazott, „yes please” kiáltással tudtára adja az örömhírt a népnek, és jöhet is a sorban legelöl álló, bármelyik ablakhoz. Így aztán elég gyorsan el is fogy a sor, és nincs az az érzése az embernek, hogy megint lúzer volt, rossz sorba állt. Még én a két darab levelezőlapommal is nyugodtan álldigáltam, és nem érdekelt, hogy a kettővel előttem levő vastag dokumentumot szorongatott. És nem kell elektronikus rendszer, meg sorszám, ami csak elromolhat. Előttem egy szép fejű
öreg volt, galambszürke  öltöny-ing-nyakkendő-szalmakalap kombóban, a harminc fokban.

szép fejű öreg a sorban
 

A szűken vett belvárosban sétáltam. Eltévedni nem lehet, az utcák sakktáblaszerű rendben vannak, jellegzetes szobrokkal.

pénztárca:

Az építészet eklektikus, simán összeépítik a kolonialista stílusú házakat a felhőkarcolókkal. Egy-egy régi templom szinte megbújik a toronyházak tövében.

A magasházak csavarodnak, hiányzik belőlük egy-egy rész, mindegyik különbözik. Ez pl. olyan, mintha a munkások menet közben összegyűrték volna a tervrajzot.

Ez meg olyan, mintha legóból lenne, és a gyereknek, aki építi, elfogytak volna a nyolcas fődarabjai.

A belváros közepén érdekes hangra figyeltem fel: mintha cimbalmozna valaki; de nem. Egy kivénhedt, öreg pianínón zongorázott egy kivénhedt öreg hippi, a járdán.

zongorista az utcán

Mindent esz-tammal játszott, de szerintem ezen a hangszeren nem is lehetett volna másképp. A billentyűi elkoptak már, akárcsak az öreg keze,

a húrjait és hangolószögeit megette a rozsda, mint az öreg bőrét a szesz és a nap

Minden szám után megtapsolták, a kétoldalt elhelyezett vödrökbe hullott az apró. Én is beleszórtam az összes ezüstszínű, nagyalakú ötvencentesemet, ki tudja, lehet, hogy egyszer én is így végzem...

Négy-öt sarkonként állt egy zöldruhás nő vagy férfi, „tourist information” felirattal a hátán, tőlük mindent meg lehetett tudni a városról. Térképet is adtak, s elmagyarázták, mi merre hány méter. Az egyiket megkérdeztem, hol lehet kenguruhúst enni (bocsánat), de ezt nem tudta. Úgyhogy irány a görög utca, az ott volt közel. Igazság szerint ez csak egy fél utca, azaz az utca egyik fele. Odafelé menet éppen egy toronyházat építettek, úgyhogy lezárták a járdát. És ahelyett, hogy a „gyalogosforgalom a túloldalon” táblát tették volna ki, lezártak egy sávot az autók elől kordonnal, ott lehetett továbbhaladni.
Egész utazásom legjobb kajáját ettem egy görög étteremben, egy sima gyrost, de olyat, amilyet még Athénban sem. Ráadásul egy csinos, mosolygós lány szolgálta fel, kérés nélkül hozta mellé a jeges csapvizet. A gyros fűszeres vot, érezni lehetett benne az oreganót és a fokhagymás mártást, nem sajnálták bekőle a húst és pont kellően volt megpirítva. Az ilyen részletek csak annak mondanak valamit, aki már sínylődött több hónapig angol konyhán. Mert itt a hajón nemes élelmiszerekből állítják elő a mindennapi betevőt, van bőségesen választék is, de az elkészítés nem az én fogamra való. Hányszor ezembe jut nagyanyám paprikás krumplija grízgaluskával! Hajajj! Bertha Bulcsú írja, hogy a honvágy a gyomron át kezdődik.
Vissza a városba: az egyik helyen érdekes épületek álltak. Nem voltak magasak, de mintha ad hoc módon épültek volna, ami éppen a kőműves (vagy inkább acél- és üvegműves) keze ügyébe esett.
érdekes házak
 

Az Alfred Deakin Buildings volt az, közvetlenül mellette pedig egy műanyag ló volt, az oldalán galoppverseny képével. Az Ausztrál Lóverseny Múzeum!

Családi kötődésemnek engedve bepillantottam, de az emeleten lévő múzeumba valamiért épp nem lehetett bemenni, úgyhogy csak a lenti shopban tudtam nézelődni. Akartam venni egy bögrét, melyen híres ausztrál ló képe van, de mindegyiket Kínában gyártották. Hát csak azért se fogok Ausztráliában kínai bögrét venni! Nem elég, hogy az ausztrál baseballsapkám, amit ahelyett vettem, amit elfújt a szél (Gone With the Wind...) kínai? Most is láttam szuper kengurubőr kalapokat, de nagyon hülyén néztem ki benne. Szóval bögrét nem. Majd Kínában. :) Azért egy kicsi meglepetést beszereztem.
A Yarra folyó partján nem járnak autók. Igen, így is lehet, hogy a városon keresztülvezető autóutat egy alagútba terelték, így a folyó az embereké lett, ahogy régen is volt. Kávézók, teraszos éttermek, fák, padok, áruházak, szóval élet, autópálya helyett. És: gyaloghíd.

Van abban valami különös, mikor az ember a folyó fölött lépked és nincs közben zaj. csak az emberek beszélgetése hallatszódik, meg persze az odaszűrődő zajok, de valahogy olyan emberléptékű. Igaz, a Yarra nem túl széles folyó, viszont a növényzettel a partján határozottan romantikus.
Még megtekintettem a parlementet (semmi különös, a Szépművészeti Múzeum és a Keleti Pályaudvar keveréke), végigsétáltam még egy pár utcán, aztán visszamentem az ingajárathoz... amit nem találtam. Az órámra néztem: fél öt, itt kellene még lennie, de se a busz, se várakozó utasok. A hajóra legkésőbb 5:30-ig vissza kell érni, mindig hagyok elég időt, nehogy gond legyen. Nosza, menjünk villamossal. A tuja pont jött, a jegyet egy pillanat alatt egy kis segítséggel megvettem, de mint kiderült nem kellett volna kapkodni, mert a villamoson is van automata. Az első hat-hét megállónál állandóan ellenőriztem a térképen, hogy jó irányba megyek-e, szerintem a szembenülők hülyének néztek, hogy ellenőrzöm, nem tévedt-e el a villamos. Csak gyanús volt, hogy nem láttam hajóutasforma angolokat, mindig szoktak lenni. De gond nélkül visszaértem, még találkoztam egy munkáját végző vámos kutyával is, amelyik a bejövő utasokat vizsgálja, nincs-e náluk élelmiszer. Ez lenne a Deninek való munka! Fix
 kiszagolná még a nylonon keresztül is...

Éjjel fél kettőkor leszólt a kabinba telefonon G., hogy kolbászparty van fenn a kilencediken. Ez a kis élelmes zenekar hozott otthonról kolbászt (szerintem csabai volt), szereztek kenyeret meg póréhagymát, rányomtak egy kis hazai piros aranyat. Rendeltem hozzá egy korsó sört az egyik bárból, mennyei volt. :)
Holnap Sidney.

Adelaide
A mai nap az állatokról szólt. Azzal kezdődött, hogy amikor kimentünk a hajóról, a terminálban egy félelmetes véreb vizsgálta át mindenki csomagját, nehogy valaki is bevigyen élelmiszert. Ez:

Nem volt túl hatásos, mert, mint utóbb kiderült, volt aki partra vitt egy kis elemózsiát (nem én). Nem igazán értem, a hajónál sterilebb hely szerintem nincsen, de hát ők tudják. Az ingázó buszra (valaki mondjon már egy jó magyar szót a „shuttle bus”-ra) sorba kellett állni, addig lőttem egy képet azok kedvéért, akik még nem láttak óceánjárót, hogy a 83000 tonnás Arcadia mekkora:

A busz előtt látható ablak az első emelet (tizenegy van + lefele A+B+C deck és a motortér) Azok a hengerkék a promenád decken az úgynevezett „liferaft”-ok, akinek nem jut mentőcsónak, baj esetén abba a felfúvódó izébe kell beszállni. Nekem mentőcsónak van a kártyámon.


 

Adelaide-be körülbelül fél óra alatt ért be a busz. Nem túl érdekes város, az elővárosai pont olyanok, mintha valaki ugyanazt az ötven métert ismételgetné, bolt-autószerelő-bolt-iroda-kocsma copy-paste. A városközpont se mutatott túl sok érdekeset, rögtön ki is mentünk eredeti célunkhoz a Cleland vadasparkba. A zenekar rendes volt, négyen voltak, simán mehettek volna egy taxival, mert busz csak naponta kettő jár ki oda. Az én kedvemért G. intézkedett, bement a legközelebbi boltba és megkért egy optikust, hogy hívjon nekünk egy ötszemélyes taxit. D. is nyugodtan kivárta azt a negyedórát-húsz percet, míg megjött, pedig ő mindenhol rohan, hogy sokat láthasson. Az ötszemélyes taxi a húszperces útért 50 ausztrál dollárt kért, ha elosztjuk, akkor nem volt rossz. Egyedül kicsit drága mulatság lett volna. A taxisofőr kövér volt és jókedélyű, mikor nagyokat nevetett, olyan hangja volt, mint a Macskafogóból a fő vámpírnak („mi a neved, kisegér?” „Dick.” „Ricardo, amigo mio, keblemre!”)
Azon tanakodtunk, hogy megbeszéljük-e a visszfuvart is, de amikor láttunk, hogy kivisz minket a városból, fel egy hegyre, ami Dél-Ausztrália második legmagasabb pontja, akkor gyorsan visszarendeltük háromra. Útközben már táblák jelezték, hogy tényleg Ausztráliában vagyunk. Gyorsan le is fényképeztük őket.


 

Maga a vadaspark gyönyörű. John Burton Cleland természettudósról nevezték el. A belépő mellé pár dollárért adtak állateledelt, amivel lehet majd etetni az állatokat.
Első utam természetesen a kengurukhoz vezetett. Nos, kenguruból is sokfajta van, fajtánként el vannak választva egymástól kerítéssel, amit csapóajtók szakítanak meg. Mivel elég meleg és napos idő volt, az árnyékban heverésztek, sokan. Kis kezüket (vagy inkább láb???) arisztokratikusan összefonták és úgy nézelődtek vagy aludtak.

Azért írtam inkább kezet, mert mikor etettem őket, akkor a kis mancsukkal közelebb húzták a kezemet, hogy kényelmesebben falatozhassanak.

 

Vágják, mi a pálya, volt ugyan, amelyik félt az embertől, de a legtöbb, ha meglátja, hogy közeledik a turista, már tápászkodik is fel, mert tudják, hogy jön a finomított élelmiszer. Simogatni is hagyják magukat, bár annyira nem díjazzák. De némelyik, ha a marját simogatják, kéjesen két lábra áll, úgy élvezkedik. Finom, vékony, selymes bundájuk van, egyáltalán nem büdösek.

 

A kicsik bújnak az anyjuk erszényébe, persze már nem férnek bele.

 

Mozogni csak a legvégső esetben hajlandóak. Mivel az árnyékban fekszenek, nehéz volt jó képet készíteni róluk, ezért megpróbáltam egy kis kajával kicsalogatni a napfényre. Hát jó, hogy rám nem legyintett. Az volt a szemében: oké, hogy te hülye vagy meg izgága, de ezt ne várd tőlem!
Általában a füves területeket kedvelik, mindent összepiszkítanak, nekem is kenguruszaros lett a cipőm talpa, egyszerűen nem lehetett vigyázni. Szó szerint egy talpalatnyi helyet sem hagynak tisztán. Van, amelyik inkább a sziklás vidéket kedveli, ezek távolabb voltak, ki volt nekik alakítva egy sziklakert, olyan Köztársaság tér nagyságú. Itt voltak a sárgalábú kenguruk

Leginkább egy nyúl és egy kecske keverékére hasonlít a pofájuk. Nagyon aranyosak és szelídek voltak (legalábbis ezek a példányok), okos kis szemük van és puha szőrük. A foguk viszont éles, mikor ettek a kezeből, az egyik véletlenül belekapott a tenyerembe. Nem sértette fel a bőrt, mert időben észbe kapott, de borotvaéles a metszőfoguk.
A kenguruk után megnéztem a vombatot. Szegény éppen diétán volt, ki volt írva, hogy ne etessük. szomorú is volt. Lehet azért, mert a párja be volt zárva egy árnyékos helyen egy üvegkalickába, beteg volt és még megfigyelés alatt tartották. Úgyhogy szegény nagyon unatkozott, unalmában vakarózott.



Profin meg van csinálva a vadaspark, az ember a bejáratnál kis térképet kap, amin különböző hosszúságú útvonalak vannak. Nekem volt időm, a biztos pont délután kettő volt, akkor kezdődik a koalasimogatás, addig elmentem a nagy körre. Szép, ősfás környezet, meleg, eukaliptuszillat, kevés turista.
A kerítéssel felszabdalt hatalmas terület néhol olyan, mintha most elevenedett volna meg az Őrtorony magazin címlapján látható paradicsom. Az állatok együtt, a legteljesebb békében heverésznek, mindegyik elégedett, igaz, ragadozó – rajtunk kívül – nem volt közöttük...
Találkoztam egy ausztrállal, mesélte, hogy vannak kenguruk nála a farmon. Kérdeztem, hogy szokott-e kenguruhúst enni, nevetve mondta, hogy nem. Az emu szerintem csúf. De jó fej.

 

A madarak hálóval lefedett erdőrészben voltak. Itt például három papagáj beszélgetett

Furcsa volt látni őket természetes közegükben, nam egy állatkereskedésben. De teljesen szabadon is rengeteg madár repkedett, itt van ez a kékfejű, olyan gyors volt, hogy beletelt egy pár percbe, míg legalább egy exponálási időre megállapodott.

 

A színek nagyon harsányak, a kék nagyon kék, a zöld világít, a fekete csillog

 

Mint például a fekete hattyú, amiért Perthben lejártam a lábam, itt meg mórikálta magát egy kis kajáért. Elegáns!
A pelikán szeme olyan, mintha rajzolva lenne.
 

Majdnem odafordultam hozzá, hogy Pelikán elvtárs, egyszer majd kérünk magától valamit, de nagyon elfoglalt volt.
És aztán persze következett a nagy attrakció, a koalasimogatás és –fényképezés. Már előtte odagyűltünk, hogy elsők legyünk. A simogató előtt volt egy fedett szín, ott voltak a koalák, egyelőre még messze. Tényleg semmit nem csináltak, feküdtek az ágakon, aludtak, bóbiskoltak, idönként félálomban kinyúltak egy-egy odakészített ágért és majszolták az eukaliptuszt. Ez igen, tudnak élni!


Egy dolgozó behozta a macit, Teddy névre hallgatott, 12 éves volt, a súlya kb. 15 kg. Ő már idős, állítólag 15 évig élnek. A következő képre már izgatottan vártam. Egy ismerősöm irodájában láttam hasonlót kinagyítva, én is akartam egyet. :)

 

Még megnéztem a dingókat, sárga kutyák, (hm, ugye, Simenon úr) az egyik napozott(?), meg a tasmán ördögöt. Ez utóbbi olyan tempóban rótta a köröket, hogy le sem tudtam rendesen fényképezni.
A taxi késett vagy húsz percet, de nem nyugtalankodtunk, mert a sofőr odatelefonált (!) a vadaspark portájára. Aztán vissza a városba, óriási sor a buszhoz, de szerencsére az angol sorok nyugisak, nem kell félni, hogy elédtolakodnak.

Most, miközben ezeket a sorokat írom, áthaladunk az Egyenlítőn. Hiába keresem jelét a tengeren, nem találom. :)

Érdekes volt a tegnapi nap, Szingapúrban.

Mivel a város szinte az Egyenlítőnél van, nincs igazi hőmérsékletingadozás, a februári és a júliusi középhőmérséklet között két fok különbség van. Meg is érződik a városon, állandó melegre rendezkedtek be. Minden házban, közlekedési eszközön légkondicionálás, az élet az utca árnyékos oldalán folyik, de inkább bent az épületekben.

Szerencsés volt a kikötés, reggel nyolckor már ki lehetett menni, volt ingázó busz, 15 percenként a hajótól, azaz nem kellett taxira költeni. A busz szipi-szupi legmodernebb volt, odafelé ,egy Mercedes, visszafelé egy Scania, klíma, bőrülés, új szaga volt. Nem vitt be a városba, de elvitt a metró végállomásáig, onnan pedig már könnyű volt eljutni mindenhova. Mikor kiszálltam a hajóból, kaptam egy térképet, ilyet szoktak osztogatni, Európában pl. mindenhol kaptam. Nagyon hasznos volt, egyedül mentem, nem igazán tudtam, mit fogok megnézni. A hajóról is hoztam egy térképet, de az elég elnagyolt volt. Belőttem, kb. hol lehet a belváros (csak azt kell megnézni mindig,hol vannak a kormányzati épületek meg a kínai negyed, és azok közelében kell keresni). A metró csodálatos, 1,4 helyi dollárért, kb 1 USD-ért vitt be a városba, de természetesen itt is zónarendszer van. A jegy nagyon érdekes, mert egy műanyag kártya, amire betétdíjat kell fizetni, egy szingapúri dollárt. Az utazás végén visszaadod az automatának, és az visszaadja a betétdíjat. Így nem keletkezik hulladék. :) Gáborék napijegyet vettek, az kb. 7 USD volt, de cserébe mindent használhattak. Igaz, ők kimentek a városon kívül az állatkertbe, kengurut meg majmokat simogatni. Nekem erre nem volt szükségem, a szuper bakancsomban gyalog vágtam neki a belvárosnak. Visszatérve a metróhoz, a gyerekeknek itt nem akkor kell jegyet váltani, ha elértek egy bizonyos életkort, hanem ha magasabbak, mint 90 cm! Természetesen beléptetőkapus rendszer van, befelé is hozzá kell érintened a jegyet egy érzékelőhöz meg kifelé is, és csak akkor enged ki, ha tényleg odáig érvényes. Nem úgy, mint Pesten, ahol ugye az emberfia vesz egy papír szakaszjegyet, amit még 1971-ben terveztek, azt kilyukasztja, három négy széparcú ellenőr megnézi befele menet, aztán addig utazik vele az ember, amíg csak akar, mert kifelé úgyse nézik meg. De hát biztos megéri...

A szerevény érkezése előtt le van zátva a sín egy plexi fallal, amin az ajtók a vonat ajtaival együtt nyílnak ki, addig nem lehet beesni a sínek közé. Viszont az is igaz, hogy megállás után őrjítően hosszú 3-4 másodperc is eltelik, mire az automatika egyezteti, hogy együtt vannak-e az ajtók, és csak utána nyitja ki. Persze mind az állomáson, mind a kocsiban enni lehet a földről, olyan tiszta. Kíváncsiságból bementem az állomáson a WC-be (naná, hogy van), az is olyan volt, mint nálunk egy normális étteremben. Először még arra gyanakodtam, hogy azért, mert Harbour Front, ahol felszálltam a végállomás, de nem, mindenhol, az egész városban tisztaság van. Nekem az ugrott be, hogy Szingapúr egy trópusi Svájc. Nagy a szigor  is, a büntetések magasak, bár én nem léttam rendőrt, de biztos vagyok benne, hogy előkerült volna egy, ha valami gond van. Például a parlamenthez vezető aluljáróban – egyébként borzasztó nehéz átkelni az úttesten, a gyalogátkelők ritkák, az alul- és felüljárókhoz sokat kell gyalogolni, az utak mint folyók vágják ketté a városrészeket – ki volt téve, hogy mi mindent nem szabad, a büntetés is kemény.

1000 szingapúri dollár kb. 710 USD, kb. 160.000 (!) Ft.

Itt az aluljáró árnyékában megálltam és bekentem magam a naptejjel, később kiderül, milyen jól tettem! Megnéztem a parlamentet, semmi különös, viszont ahol a Szingapúr folyó kiszélesedik, ott nagyon helyes színes házak állnak, nagy részük étterem.

Sétálgattam, de a kormányzati negyed nem túl érdekes, ezért a kínai negyed (chinatown) felé vettem az irányt. Itt már kezdett kontrasztosodni a helyzet, ahogy a felhőkarcolók ott tornyosodtak a szűk (és büdös) utcák feje fölött

Maga a kinai negyed egyébként nem olyan, mint máshol, sehol bódék, szemét minimális, és ilyen utcácskákból sincs sok. Ott is inkább toronyházak és plázák vannak. De azért itt legalább voltak emberek az utcákon, tereken.

Az egyik ilyen házk közötti téren dobszót és cincsörgést hallottam, odavitt a kíváncsiság. Egy piros színű sátor alatt érdekes szertartásnak voltam tanúja – egyedüli turistaként. Először azt hittem esküvő, mert többen letérdeltek egy oltárszerűség elé, és köztük volt egy fehér ruhás nő is, kis kupicákból vizet hajítottak az oltárra. Ám egyszer csak megjelent egy nem fiatal kínai ember, és a dobszóra tánclépéseket lejett, kezében az elmaradhatatlan füstölővel. Ezek után a dob egyre hevesebb ritmust vert, a cin egyre hangosabban csörgött, az ember odalépett az oltárhoz és... egy karddal megvágta a nyelvét!

Folyt a vér, de nem engedte ki a szájából, hanem különböző papír- vagy papiruszdarabokat, kendőket tettek elé, azokra nyalta rá a vérét. Jó sokáig. Ha nem folyt több vér, újra nyiszált.

Nem egészen értettem, mi történik, de a kínaiak itt még gyatrábban beszéltek angolul, mint én, úgyhogy nem is fogom megtudni. Talán majd a barátom, a gugli segít otthon. Több, mint fél óráig tatott a rituálé, aztán emberünk leült egy asztalhoz és aláírt papírokat, ecsettel rajzolta a jeleket, lehet, hogy a véres papírokat dedikálta? Közben az egyik fiatal srác, aki részt vett a szertartáson, előtte vizet dobált, nintendózott.

Egyébként mindenkinek a kezében/nyakában lóg valami elektronikus kütyüre, a fiatalok sokszor az utca közepén játszanak vele, mindenki egyfolytában telefonál, vagy laptopozik. Én is elmentem egy nagyáruházba, ahol négy emelet magasan, plázányi alapterületen csak elektronikai cuccok voltak. Néztem egy külső merevlemezt, de nem volt olyan olcsóság, mint amit a többiek beígértek, így még habozok, úgyis visszajövök még ide.

Az idő végig párás meleg volt, felhők kúsztak az égen, néha-néha úgy tűnt, eltűnnek egy-egy felhőkarcolóban, s az üveg mögött folytatják útjukat, tüsszentésre ingerelve az irodában dolgozókat.

 Taxiba akartam szállni, mert a Raffles hotelhez, amit meg akartam nézni, nem vitt metró, de a sofőr lebeszélt, azt mondta, tíz perc gyalog. Ilyen taxisofőrt sem láttam még, amelyik lebeszéli a fuvart! Eszembe jutott az a Rejtő könyv (azt hiszem a Láthatatlan légió a címe), mikor valaki száz métert akar megtenni délben gyalog, nem fogad taxit és mindenki csodálkozik rajta, ő meg majd elolvad útközben. Ennyire nem volt durva a helyzet, de azért megkönnyebbülésképpen be-betértem az útba eső plázákba, egy kicsit lehűlni. Az egyikben megtaláltam a magyar nagykövetséget, egy toronyház sokadik emeletén van, bejárat a boltoktól jobbra lévő folyosón a liftig (Raffles Center). Közvetlenül mellette volt a Raffles hotel, igazi kolonialista stílusú épület, sznob és drága hely, szerintem semmi különös, Budapesten sokkal szebb házak vannak. Ez itt jobbra az.

Érdekes volt, hogy sok a katolikus templom, katedrális. Mindegyikben ventilátorok tucatjai forgatják a levegőt, furcsán néz ki. A tornyok, melyek eredetileg azt a célt (is) szolgálták, hogy jelezzék, közelebb van Istenhez, eltörpülnek a magasházak mellett, új értelmet kell nekik keresni. Nekem nem sikerült. Olyanok így, mint valami makettek, mintha egy letűnt kort szeretnének bemutatni, múzeumként. Pedig van bennük élet.

A Raffles hotel előtt megszólított egy kétfogú kuli, nincs-e kedvem riksázni. Mikor fogok én legközelebb riksázni Szingapúrban? Némi alkudozás után már mentünk is egy háromnegyed órás kört.

 Eredetileg egy órát fizettem volna, de úgy megsajnáltam: én, a gazdag fehér turista csak terpeszkedek egy napernyővel a fejem felett, ez a szegény öreg szingapúri meg teker a tanyabájkjával felfelé a dög melegben. Inkább szó nélkül kifizettem neki az egy órát, vizes volt az inge az izzadságtól.

Őrült módon vezetett, nem érdekelte semmilyen szabály, mindenkit feltartott, én csak behúztam a nyakam, ő meg egyfolytában nevetett. A fékje sem volt valami szuper, de nem is igazán használta...

Visszafelé még fényképeztem egy-két felhőkarcolót, de már eléggé kivoltam a sok meleg-hideg váltakozásától.

A metró hamar visszahozott, mikor kiszálltam a végállomáson, zuhogott a trópusi eső. A buszban már bóbiskoltam, szerencsére nem volt első koktél és a második is később kezdődött, mert az új utasoknak gyakorlat volt.

Hát ez történt tegnap.

Perth
Az ausztrál emberek eddig a legjobb fejek, akikkel találkoztam, még a vámőr is laza meg kedves. A hajón úgyis kiszúrtak velünk, már nyolckor kikötöttünk, de kilenc előtt nem engedték a személyzetet partra, a leszálló utasok miatt. Pedig nem mentünk volna ki sokan korán, a nagy többségnek gyakorlat (full crew drill) volt, azaz megint el kellett próbálniuk, mit kell csinálni veszélyhelyzet esetén.

Australian people are the coolest people I've met so far, even the customs officer is relaxed and nice. They messed with us on the ship anyway, we docked at eight o'clock, but they didn't let the crew ashore before nine because of the disembarking passengers. Although not many of us would have gone out early, the vast majority had practice (full crew drill), i.e. they had to rehearse what to do in the event of an emergency.

Mivel az én „S” kártyámon az áll, hogy „vészjelzés esetén az utasokkal”, ezért nekem nem kell részt vennem az ilyeneken, szerencsés vagyok. De kevesen vagyunk szerencsések, azokat nyugodtan ki lehetett volna engedni. De nem, a szabály, az szabály.

Since my "S" card says "with passengers in the event of an emergency", I don't have to attend these, I'm lucky. But few of us are lucky, they could easily have been released. But no, rules must be held.

Viszont amint kiértünk és az ausztrál vámőr meglátta, hogy személyzet vagyunk, a többi utast kikerülve – nekik ugyanis minden csomagjukat átvizsgálják, lévén Ausztráliában karantén van állatokra (szegény Deni), élelmiszerre és szigorúak a vámszabályok is – külön kivezetett minket egy oldalfolyosón, hogy ne kelljen várakozni. A rendőrök is jó fejek, ebben a melegben rövidnadrágban mászkálnak vagy bicikliznek

However, as soon as we got out and the Australian customs guard saw that we were staff
he bypassed the other passengers - they have all their luggage checked
 since there is a quarantine in Australia for animals, food and the customs rules are strict - he
led us out separately through a side corridor so that we wouldn't have to wait.
The police are also cool, they walk around in shorts or ride bikes in this heat

 rövidgatyás rendőrök

biciklis rendőrök

D.-vel és L.-vel mentem, de csak a városig. A vonatra még együtt szálltunk fel. Az állomásról felhívtam A.-t, Sidney-beli barátomat, hogy vigyázzon, közeledek, tök jó volt hallani a hangját (barátja rég nem ír/valahol Sidney mellett él – na honnan idéztem?).

I went with D. and L., but only to the city. We boarded the train together. From the station I called A., my friend from Sidney, to watch out, I was getting close, it was so good to hear his voice

A vonat csodálatos, 15 percenként jár, kb. 20 perc alatt benn van Perth belvárosában. Beléptetőkapu, légkondicionálás (kell is) és ... padlószőnyeg. Eddig ilyet csak Svájcban láttam. Tiszta, pontos, megbízható. A legjobb: a freemantle-i vasútállomáson –  lehet, hogy a többin is, de ott nem szálltam ki – fedett, bezárt biciklitároló. Ezt úgy kell érteni, hogy reggel kilenckor bezárják és csak délután fél négykor nyitják meg újra. Kb. 30 méterre állnak a biztonsági őrök, kedvesek, udvariasak, feltéve, ha van jegye az embernek (nekem volt), úgyhogy elég biztonságosnak tűnik.  Használják is elég sokan. Ha valaki mégis ki szeretné venni a biciklijét, 10 AUD (kb 1500 Ft) ellenében kinyitják neki. De le lehet lakatolni a biciklit az állomáson belül máshol, vagy fel lehet vinni a vonatra is.

The train is wonderful, it runs every 15 minutes, approx. You are in Perth city center in 20 minutes. Air conditioning (it is necessary) and ... carpet. So far I have only seen like this in Switzerland. Clean, accurate, reliable. The best: locked bike storage at the Freemantle train station - maybe at the others but I didn't get off there. This is closed at nine in the morning and reopened only at half past four in the afternoon. The security guards stand about 30 meters away, they are nice and polite provided you have a ticket (I did), so it seems pretty safe.  Quite a lot of people use it. If someone still wants to take out their bike, they will open it for 10 AUD. But you can lock the bike elsewhere in the station or take it onto the train.

 zárt biciklitároló

Kb. 20 perc alatt értünk be Perth-be. D. mellett, velem szemben egy értelmiségi fazon ült, és a „mi a baj a modern művészettel” c. könyvet olvasta. Szemüveg az orrán, napszemüveg a homlokán, feliratos trikó, no izom és kondicipő, kiköpött Woody Allen. :)
Meg kell mondjam, Perth egy kissé csalódás volt. Szép, meg minden, de semmi különös. Nagy műemléket nem várok olyan várostól, amelyiknek kevesebb, mint 200 éves múltja van (1829-ben alapították). Itt is gőzerővel folyik a felhőkarcolók építése

We arrived in Perth in about 20 minutes. An intellectual was sitting next to D., opposite me, and he he was reading a book "What's Wrong With Modern Art". Glasses on his nose, sunglasses on his forehead, T-shirt with inscriptions, no muscles and trainers, like Woody Allen. :)

I have to say, Perth was a bit of a disappointment. Nice and everything, but nothing special. I don't expect a big monument from a city that has less than 200 years of history (founded in 1829). Here, too, the construction of skyscrapers is in full swing

 felhőt karcol

egy-két kolonialista stílusú épületet hagynak csak meg. Mint például a postát.

Mindenhol sirályok. Igaz ugyan, hogy Perth folyója a Swan, amelyik az itt honos fekete hattyúkról kapta nevét, olyat azonban nem láttam, pedig lejártam a lábamat, direkt elmentem a folyópartra és onnan a dög melegben egy kis tóhoz is. Ott volt valami kis csoffadt hosszúnyakú fekete madár, de nekem nem tűnt hattyúnak. Viszont ezek a sirályok mindenhol ott vannak, közel merészkednek az emberekhez, koldulnak, de aranyosak. Mint például ez itt, amelyik egy pár szerelmét vigyázza:

 Seagulls everywhere. It is true that Perth's river is the Swan which is named after the black swans that live here but I did not see one even though I walked a lot. I went straight to the river bank and from there to a small lake in the scorching heat. There was a small, bushy black bird with a long neck but it didn't look like a swan to me. However these seagulls are everywhere, they venture close to people, they are begging, but they are cute. Like this one here which takes care of a couple's love:

Parkok, parkok mindenütt, szökőkutakkal, szépen nyírt pázsittal, fákkal, amelyeknek fel van tüntetve a nevük, sőt a King’s parkban még az is, ki ültette. Van aki itt piknikezik, kiszaladva a munkából, öltönyben, nyakkendőben és közben nézi a várost.

Parks, parks everywhere with fountains, neatly mowed lawns, trees with their names on them and even who planted them. Some people have a picnic here, having a little break in a suit and tie while watching the city.
(kép: piknik a King’s Parkban)
Ez a King’s Park nekem úgy tűnt, hogy ez a perthi Rózsadomb, elegáns villák, citromfa illat, itt is gyönyörűen nyírt pázsit. Elméletileg botanikus kert, tényleg gyönyörű, illatozó fákkal, de ahogy elnéztem, az utóbbi években elég sok ház épült...
 És ide is sok-sok lépcsőn lehet feljutni. A 221 fokból álló lépcső tetején, melyet eredetileg yarrahfából csináltak,  és „Jákob lajtorjájának” neveznek, de már azóta átépítették, előzékenyen egy ivókutat helyeztek el.

This King's Park seemed to me to be Perth's noblesse: elegant villas, the smell of lemon trees, beautifully mowed lawns here too. It's a botanical garden, with really beautiful, fragrant trees, but as I looked, quite a few houses have been built in recent years...

 And there are many, many stairs to get up here. At the top of the 221-step staircase, which was originally made of yarrah wood and is called "Jacob's Ladder", but has since been rebuilt, a drinking well was graciously placed.

Itt, a tűző napsütésben, az előreugró kilátószerű részen két őrült fiatalember hasizomgyakorlatokat végzett. Épp szünetet tartottak, úgyhogy gyorsan lefényképeztettem magam, háttérben a várossal, de mikor visszafelé jöttem, már megint ott nyomták, a víz ömlött róluk.

Here in the hot sun, on the lookout-like part that emerges forward, two crazy young men were doing abdominal exercises. They were just taking a break, so I quickly took a picture of myself with the city in the background but when I came back they were already worked there again and the sweat was pouring from them.

Leérve a lépcsőn nem kellett sokat várni, jött a „kék macska”. A tágabban vett belvárosban ugyanis három ingyenes buszjárat működik. A Central Area Transit, rövidítve CAT kék, sárga és piros vonalakon viszi az utasokat a leginkább frenkventál pontok között. Ingyen, tiszta, légkondicionált buszokkal. A kékkel és a pirossal is mentem egy kört, mert nagyon meleg volt, a buszban pedig kellemesen hűvös. És meg akartam figyelni, milyenek az utasok. Nos, csak egy kis részük turista, nagyobb részük ingázásra használta a buszt, legalábbis amikor én utaztam vele.

When I got down the stairs I didn't have to wait long, the "blue cat" came. There are three free bus routes in the city center. Central Area Transit, abbreviated as CAT, takes passengers between the most frequent points on the blue, yellow and red lines. Free, with clean, air-conditioned buses. I went for a ride with both the blue and the red, because it was very hot and the bus was pleasantly cool. And I wanted to observe what the passengers were like. Well, only a small part of them are tourists, most of them used the bus for commuting, at least when I traveled with it.

Nem mondom, voltunk azért látogatók is, mint például az a négy fiatal német lány, akik elfogulatlanul hangosan beszélgettek, nem is sejtve, hogy minden szavukat értem. Aztán mikor megszólítottam őket németül, megszeppentek. Egy ideig velük tartottam, aztán mikor letelepedtek a parkban egy nagy fa alá, elváltam tőlük, erre nekem nincs időm. Mit csinál négy húszéves német lány aus Düsseldorf itt? Természetesen bébiszitterkednek
 és takarítanak és közben jól érzik magukat. De a többség láthatóan azért veszi igénybe a buszt, mert el akar jutni A-ból B-be. A járatokra fel vannak fűzve az iskolák és a fontosabb közintézmények, így nem kell autót használni. Gyakorlatilag a belvárosi közlekedés ingyenes. Hétköznap volt, s a másfél milliós Perthben – nem volt dugó. Az alternatív közlekedési módokat, tehát a közösségi közlekedést és a kerékpárt sokan választják, ki is van rendesen építve mindkettő. Értelmes ötlet:

There also were visitors such as the four young German girls who were dispassionately talking loudly, not even suspecting that I understood every word they said. Then, when I addressed them in German, they were shocked. I stayed with them for a while, then when they settled down in the park under a big tree, I left the.  I don't have time for that. What are four twenty-year-old German girls aus Düsseldorf doing here? Of course they babysit

 and clean and have fun far from home. But the majority apparently use the bus because they want to get from A to B. Schools and important public institutions are connected to the routes so you don't have to use a car. Transport in the city center is practically free. It was a weekday and there were no traffic jams in Perth which has a population of one and a half million. Alternative modes of transport, i.e. public transport and bicycles, are chosen by many people, and both are properly constructed. A sensible idea:

Bár a vonatnál a jegyvásárlás kisebb sorállásba került és eltartott egy darabig, míg megbirkóztam az automatával, mert nem tudtam, milyen jegyet kell vennem. Hiába, Szingapúr elkényeztetett, ott az érintőképernyőn lévő térképen csak ráböktem a helyre és már ki is írta. Itt viszont két csúnyácska egyenruhás leány készségesen segített. Egyenruhában voltak, mint minden iskolás, nekik a „Laudate Dominum” volt a ruhájukra hímezve. Katolikus gimnáziumba jártak, vihogtak és nagyon segítőkészek voltak. Egyébként mindenki kivétel nélkül barátságos és segítőkész, az árustól a buszvezetőig, a rendőrtől a rakodómunkásig. Tipikus turista kinézetem ellenére (fehér lógó ing, keresztbe vetett turista-hátizsák, izzadt vörös arc, fényképezőgép) úgy bántak velem, mintha régi ismerősük lennék. Magyaráztak, megkérdezték hogy vagyok, stb. Képet is szívesen készítettek rólam, a Hattyúharangoknál (Swan Bells), ez az egyik legmagasabb hangszer a világon,a legmagasabb hangszer:

Although the ticket purchase on the train involved a smaller queue and it took me a while to get to grips with the machine because I didn't know which ticket to buy. To be honest Singapore pamoered me, I just tapped the place on the map on the touch screen and it was already written. Here, however, two ugl-ish girls in uniforms helped friendly. They were in uniform like all schoolchildren, they had "Laudate Dominum" embroidered on their clothes. They went to a Catholic high school, they giggled and were very helpful. Otherwise everyone is friendly and helpful without exception, from the seller to the bus driver, from the policeman to the loading man. Despite my typical tourist appearance (white baggy shirt, crossed tourist backpack, sweaty red face, camera) they treated me as if I were an old fellow. They explained, asked how I was, etc. They were also happy to take a picture of me at the Swan Bells, one of the tallest instruments in the world,

 akit megkértem, félig le is feküdt a földre, hogy jó kép sikerüljön.
Még elvitettem magam a „macskával” az éttermekhez, hátha találok valami finomat, de nem volt semmi különös. A mini-kínai negyedben akkora rák úszkált akváriumban, hogy nem fért volna el a két tenyeremben – igaz, nem is vágytam rá, hogy megfogjam, nagyon csúf volt szegény. Vettem egy helyi üdítőt, valami alma-ribizke szerűt, hideg volt és édes.

I took the "cat" to some restaurants to see if I could find something delicious but there was nothing special. In the mini-Chinatown there was a crab swimming in an aquarium so big that it wouldn't have fit in my two palms - obviously I didn't even want to hold it, it was very ugly. I bought a local soft drink, something like apple and currant, it was cold and sweet.

Vettem egy baseball sapkát pár dollárért, mert a szipi-szupi fehér sapkámat teljesen átizzadtam. Szemeztem egy igazi bőr kalappal, teljesen Krokodil Dundee-s volt, de elég drágának találtam. A hajóra visszaérve megkért az egyik utas, mutassam meg neki, hol lehet kimenni az orrába. Nos, az utasoknak csak a kilencediken, úgyhogy, mivel ráértem kimentem vele. Abban a pillanatban a szél, huss, lekapta a fejemről a sapkát és én csak néztem, ahogy kilenc emeletet szállingózik lefelé, aztán elhajózik a kikötőben. Csak röhögtem, elképzeltem milyen mérges lettem volna, ha megveszem a bőrkalapot.
Holnap Albany, nem szállhatok ki, ügyeletet adok. Nem baj, majd utána.

I bought a baseball cap for a couple of dollars because I was completely sweating through my squishy white cap. I almost bought a real leather hat, it was completely like Crocodile Dundee’s but I found it quite expensive. When I got back to the ship one of the passengers asked me to show him where he could go out in the front. Well, for passengers only on the deck nine so I went with him to show the way. At that moment the wind, whooosh, blew the hat off my head and I just watched as it flew down nine decks and then sailed away in the harbor. I just laughed imagining how angry I would have been if I bought the leather hat.

Albany tomorrow, I can't get out, I'm on IPM (In Port Manning). No worries.

Kuala Lumpur:

Nem egészen a városban kötöttünk ki. Igaz ugyan, hogy van egy folyó, mely összeköti a várost a tengerrel, de a mi hajónk túl nagy volt ahhoz, hogy felússzon rajta, így aztán Port Kelang (Port Klang) kikötőjében álltunk meg. Innen még bő egy óra az út taxival. Be a városba D.-vel és L.-vel mentem, nem volt olcsó, 30 dollárt kértek a befele útért és egy elég lepukkant taxit sikerült kifognunk. Klíma nem volt benne és az első ablaka mindig lecsúszott, csak úgy tudta visszaigazítani a sofőr a helyére, hogy ütögette. Nem szokott zavarni az ilyen, de ennyiért...

Az odaút eseménytelenül telt el, próbáltuk meggyőzni vezetőnket, hogy hozon el visszafelé olcsóbban, úgyis ki kell jönnie, neki adnánk a pénzt közvetlenül, nem kapna belőle a főnökség, akinek a kikötőben kénytelen voltunk fizetni. Nem akart kötélnek állni. Nyugodtan vezetnek, semmi idegeskedés, figyelnek egymásra. Biztonságosnak tűnt a közlekedés.Bár azt mondták, nagy dugó lesz, nem volt, már messziről látszott az ikertorony sziluettje, a levegő igen párás (és szmogos) volt. Közvetlenül a tornyok alatt  tettek ki minket, fogalmunk sem volt, hogyan jutunk vissza. Nem nagyon izgultunk, majd csak megoldjuk. Én mindenesetre, mikor megtudtam, hogy több, mint egy órát fogunk taxizni, még a kabinomban belecsúsztattam egy kis plusz pénzt a tárcámba. Tartván magam ahhoz az aranyszabályhoz, hogy gondold el, mi kell az  útra, aztán feleannyi cuccot és kétszer annyi pénzt vigyél.

Impozáns a kettős torony, közepén a híddal. Az ember nyaka kitekeredik, mire végignéz rajta.

Persze ezer szögből lefényképeztem, úgy is, hogy előtte vagyok, meg anélkül is.

Bementünk a jobb oldaliba, mert a bal oldali nem nyilvános. Az alagsorba kellett lemenni, ott osztottak jegyet, amivel fel lehet menni. Itt ért az első csalódás, mikor megtudtam, hogy csak a hídig engednek fel, tovább nem. De hát az nem is olyan magas! Ezek után a második csalódás már nem is volt akkora. Mire sorra kerültünk (délelőtt 10 lehetett), már csak 17. 30-ra volt jegy. Amikor a hajó indul a másfél órára levő kikötőből! Itt találkoztunk a többiekkel, akik kb negyed órával előttünk jöttek egy másik taxival. Nekik már volt jegyük – délután háromra. Nem tudom, hogy hogyan csinálja G., de húsz perc múlva bent voltak. Ők négyen. Nekünk nem sikerült. Annyira nem rázott meg az esemény, tudniillik a Kuala Lumpur toronyból (Menara KL) magasabbról lehet látni, ráadásul onnan látod az ikertornyot is.

Úgyhogy arrafelé vettem az irányt, méghozzá egyedül, mert D.-ék már elpályáztak. Közben kisütött a nap és én egy árnyékos helyen gyorsan (de alaposan) bekentem magam a szipi-szupi új naptejjel. használt is.Közben észrevettem egy turista irodát, bementem. Mondtam a kedves hölgynek a pult mögött, hogy van kb 4 órám itt KL-ben, mit érdemes megnéznem? Adott egy térképet, mondta, sétáljak el a KL toronyig, onnan szálljak volnatra egy megállót és  ott van a kínai negyed, meg a „Little India” nevű indiai negyed. Szorosan vett belvárosa nincs Kuala Lumpurnak, nagyon modern az egész, széles utak, felhőkarcolók, gondozott pakok. Nem csoda, csak 1857-ben alapították és 1972-ben lett igazi város.  Persze óriási forgalom, rengeteg robogó, taxi, személyautó. Érdekes, hogy teherautót egyet sem láttam. Igaz, kerékpárost sem. A robogósok pofátlanul megállnak a zebrán, ráadásul sosem lesz zöld a gyalogosnak.

A torony felé tartva megláttam az egysínű vonatot, két emelet magasan közlekedett, mondtam magamban, ezt ki kell próbálni majd a torony után.

Maga a Menara KL nagyon magas, több, mint háromszáz (!) méterre vitt fel a lift, és onnan még tovább lehetett volna menni, de nem engedték.

A torony egyébként egy dombon áll, vagy egy fél órát elvesztegettem, mire megtaláltam a bejáratot, pedig térképem is volt. Csak az nem jelezte, hogy az egész domb körbe van kerítve. Egy oldalról lehet csak megközelíteni, ott sem lehet felmenni, hanem ingyenes minibuszjárat visz fel. Azért, hogy be lehessen menni a toronyba, pénzt kérnek, nem sokat, kb. 10 dollárt, de cserébe nagyon sok mindent nyújtanak. Adnak rögtön egy fél liter ásványvizet (mondjuk nekem volt még vagy egy liter), plusz belépőt egy egzotikus állatkertbe, Forma 1-es szimulátort lehet kipróbálni, télikertet megcsodálni, meg még ki tudja, mi mindent, egy egész napot el lehetne ott tölteni. Én rögtön felmentem a toronyba, pechemre pont kifogtam egy csoportot, egymillió fecserésző isten tudja miféle nációjú embert. Le akartam fényképezni, ahogy a lift mutatja, hogy hány métert megyünk, de annyi helyem nem volt, hogy elővegyem a kamerám. :(

Fönt azért eloszlott a tömeg, egy üvegezett körfolyosóra jutottunk, ahonnan teljes volt a panoráma. Mindenkinek adtak egy MP4 lejátszót, ami elmondta a város nevezetességeit, én nem nagyon figyeltem, pedig németül volt, még értettem is. Két helyes svéd kislányt megkértem, hogy készítsenek rólam egy fényképet, háttérben az ikertoronnyal. Sajnos nyomott volt a levegő, párás, de így is érdekes képek születtek.

Rengeteg szálloda és bankközpont van itt, mind iszonyú magas, de persze a két toronynak a derekáig sem érnek. Fentről vicces volt látni a felhőkarcolók tetejét. Némelyiken csak kiszolgáló berendezések voltak,  de volt, amelyiken uszoda.

Az Ördög ügyvédje jutott az eszembe, amikor kint állnak az épület tetején. Szerencsére itt az üveg biztonságot adott, de azért félelmetes a mélység. Azok a pici izék ott lenn az autók. A térképről beazonosítottam, hogy mi micsoda, és kitaláltam, hogy úgy is el tudok jutni célomhoz, ha az egysínűvel körbemegyek és onnan begyaloglok.

Lemenet elővettem a fényképezőt, hogy most majd jól megörökítem, milyen magasan jártam, erre egy olyan liftbe tereltek, amelyik az emeleteket mutatta. Áááá.

Lent még bementem az egzotikus állatkertbe. Az első, amit megláttam, egy leláncolt óriáspapagáj volt, amint épp szabadulni próbált.

Már ettől nem tetszett az egész, de jobb meggyőződésem – és persze a kíváncsiság ösztönzésére – bementem. Bent kígyók, siklók tömege:

persze mind tekergőzik, nem úgy tűntek, mint akik jól érzik magukat. Aztán megláttam egy majmot kuporogni egy rács mögött, ekkor kifordultam és inkább beszálltam a minibuszba.

A domb aljától elgyalogoltam a legközelebbi megállóig, nem volt messze. Útközben volt egy taxiállomás, megkérdeztem, mennyiért visznek majd vissza. 20-30 dollár. Hm, nem lesz olcsó, egyedül. Viszont az egysínű nagyon olcsó, zónákra van osztva a város, én a második zónába utaztam, 1,60 helyi bimbili (RM, Maláj ringit) volt a jegy, ez kb 50 dollárcent, azaz mai árakon 115 forint. És nem keveset mentem vele, úgy 5 megállót (Bukit Nanas-tól Maharajalela-ig), körbe a belváros körül. Persze itt is beléptetőkapu, elektronikus jeggyel. Hogy ez mindenhol működik, csak nálunk nem??? A szerelvény vicces, ilyen, mikor befut a megállóba:

Bent légkondicionálás, tisztaság, angolul is bemondják a következő megállót. A kanyarokban bedőlt, egyébként viszonylag hangtalanul futott. Kész panorámajárat volt, magasan a forgalom felett, zavartalanul lehetett nézelődni, igaz legtöbbször toronyházak között haladt. Menet közben, érdekes módon itt,  a város közepén láttam autótemetőket. Meg persze ezek itt motortemetők is.

Besétálva a kínai negyedbe összefutottam D-ékkel. Hiába, kicsi az a KL, összesen ha van hétmillió lakosa, persze, hogy találkozik mindenki mindenkivel. :)

Maga a negyed nem volt túl érdekes, olyan, mint mindenhol. Amit árulnak, ugyanaz, ugyanannyiért, mint otthon a Józsefvárosi piacon. Azért vettem egy kis ikertornyot, lakni ugyan nem lehet benne, mert kb öt centis, de emléknek jó lesz. A felére kellett lealkudni, hogy tisztességes árat adjon a kinézer úr. Útközben volt egypár adománygyűjtő,

valamint ínycsiklandozó kávés (?) gesztenyét sütöttek az utcán

                                          de ezen kívül csak egy-két patkánytetem volt különleges.

Innen már irány vissza, mert az idő telt és nekem még nem volt taxim. Nagyon melegem volt, mert reggel bekentem magam testápolóval, plusz rákentem a naptejet, a bőröm nem nagyon tudott lélegezni. Majd fél órámba került, míg találtam egy olyan taxisofört, aki hajlandó volt elvinni Port Klangig. Előre megalkudtunk az árban, elindult és utána megkérdezte, hogy... hova is megyünk tulajdonképpen. Merthogy Port Klang nagy, sok kikötőrésze van. Na erről fogalmam se volt. Egy kicsit olyan, mintha Pesten beülne az ember a taxiba és mondanád, hogy irány Székesfehérvár. Na jó, de ott hova? Szerencsére a CB rádión és mobilon kiderítették, hogy valószínűleg a nyugati kikötő lesz az, ahova mennünk kell, de én izgulhattam, hogy tényleg, szegényt végig arról faggattam, hogy csak egy kikötője van-e KL-nak, vagy több ?! Nehogy elvigyen valahová messze, aztán el sem érem a hajót. Ráadásul máshol szálltam be a taxiba, úgyhogy még az útvonal sem volt ismerős. De egy idő múlva ráfordult a már ismert sztrádára, akkor megnyugodtam. Kevesebb, mint háromnegyed óra alatt visszaért a hajóhoz, ott bevallotta, hogy még sosem járt itt. Szerencsére addig ezzel nem idegesített. :) Adtam neki magas borravalót, úgysem tudtam mit kezdeni a ringitjeimmel, a következő kikötőben ugyanis benn kellett maradnom a hajón.

Hát „röviden” ennyit Kuala Lumpurról.

Az elmúlt napok nagyon feszítettek voltak, most végre van egy kis időm, megpróbálok írni egy összefoglalót.

Penang

Nem tudom, itt miért kötöttünk ki, turisták számára nem volt semmi érdekes. Itt is tendereztünk, itt is csak 11 körül tudtam partra szállni. Nem bántam, előző nap Phuketben úgy leégtem, hogy úgysem tudtam aludni. Azóta már jól vagyok, az orrom már le is hámlott és a mindennap ötszöri testápolózás is megteszi a hatását. Gondoltam, a kikötőkben mindig szoktak lenni boltok, majd ott veszek egy brutál naptejet, mert a hajón nem lehet normálisat kapni. Hát nem volt, csak egy ócska kis betonpart, oda érkeztek a tenderek. Úgyhogy első utam egy patikába vezetett, ahol vettem egy „Banana Boat” fantázianevű 50 (!) faktoros naptejet. Tök jó. Mikor partot értünk, a parkolóban taxik helyett riksák fogadtak.

Nem egy riksa, hanem legalább két tucat állt szépen egymás mellett. Sajnos a korlátozott internet-hozzáférés miatt nem tudok minden képet elküldeni. A parton a riksások úgy álltak sorba, mint a taxik szoktak, nem így, mint ez a sziesztázó sofőr, ezt később fotóztam. Gondoltam, befizetek egy körre, de aztán nem tettem meg. A rikság fedetlenek voltak, azaz sütött volna rám a nap végig, amit még naptejjel sem mertem volta megkockáztatni, nemhogy még előtte. Voltak fedett riksák is, de azokból nem lehetett kilátni.

Árnyéktól árnyékig haladva (hőmérséklet: kb. 30 fok, tűző napsütés) kérdezgettem patika után, de csak fél óra múlva találtam egyet. Addig elhaladtam a helyi gyorsétterem előtt. A képen látható curryszószos ételeket összekvereik rizzsel és a kezzükkel tömik a szájukba. Kézmosót nem láttam...

viszont láttam szép lányokat

míg végül találtam egy gyógyszertárat. Ott rögtön be is kentem magam, már ideje volt, mert addig úgy közlekedtem, mint egy kommandós: mindig meg-meglapulva és a napos, fedezetlen részeken gyorsan átsietve. A maláj nők egyébként nagyon csinosak, sokuk hord kendőt a fején, valószínűleg muszlimok, majdnem mindegyik napernyőt tart a kezében. Kell is, a páratartalom magas, a nap tűz, szóval nem egy fázós vidék.

Ahogy az utcákon kószáltam betévedtem a kínai negyedbe – nem volt nehéz, előbb-utóbb majdnem minden városban odatéved az ember – ahol éppen az újévet ünnepelték. Az egyik templomuk előtt hatalmas kályhaszerű izében (Kuanyin biztos tudja, mi lehetett az) égettek valamit, bent a templomban, amely hatalmas és zegzugos volt, mindenhol füstölők, gyertyák, minden, ami éghető. Elég piromán népség.

Általában meggyújtottak egy (egy??? vagy egy tucat!) füstölőt, meghajoltak többször a szobor előtt – ha jól vettem ki, Buddha volt az – majd a füstölőt a homokba tűzve távoztak. Voltak fanatikusok, akik ezt többször megismételték, én legalábbis úgy láttam, hogy nem mindenki teszi ezt az alatt a fél óra alatt, amíg benn voltam. Érdekes módon nem zavarta őket, hogy fényképezek, sőt, volt, aki még pózolt is, de az nem az igazi, a lopott pillanatok a jók. Mint ez.

Kilépve a kissé hüvösebb, de meglehetősen fojtó szagú templomból megint mellbevágott a hőség. Szerencsére előrelátó voltam, vittem magammal másfél liter vizet. Beszürcsöltem jó részét, mert voltak ugyan szörpárusok, de nem mertem inni belőle.

A néni nem örült, hogy lefényképezem, szégyellős volt, de mikor megmutattam neki a képet, akkor már tetszett neki. Egyébként itt sok mindent riksával oldanak meg, bár rengeteg az autó is. A riksáknak van rendszámuk, valamint külön parkolóhelyük és van ahova tilos bemenniük.

1000 malájziai dollár (ringit) sok pénz, kb. 300 USA dollár, tessék komolyan venni, ha valaki esetleg arra járna riksával. :)

Nem alakítottak ki mindenhol járdát, vagy ahol van ,ott legtöbbször az árkádok alatt húzódik, oda kitelepülnek az étkezdék, árusok, láttam egy nőt valami belet mosni, baromi büdös volt, a piszkos lé lefolyt a nyitott csatornába és továbbzubogott, vagy egyszerűen csak széket tesznek oda, mert ott van árnyék. Ahol nincs járda, ott az autók parkolnak az út szélén, a kisebb forgalmú utcákban nincs elválasztva egymástól a forgalom, csak a nagyobb főutakon. Az autósok lassan hajtanak, mindenki figyel mindenkire. Alapvetően nyugodt vezetők a malájok, kuala lumpuri taxisofőrünk is csak 100-110 körül hajtott az autópályán, igaz, 90 volt a megengedett, viszont a városban nem nyomulnak úgy, mint az indiaiak. A jólét is jobban érezhető itt, nagyon komfortosak a helyek, nem láttam béna, beteg embereket az utcán, sem rengeteg koldust.

A biztonság tökéletes, nem láttam rendőrt, de egy pillantig sem éreztem magam veszélyben. Semmi gyanús alak, semmi erőszak. Nők is mászkálnak egyedül az utcán (ilyet Kairóban nem láttam...), mikor  bementem egy-egy helyre, barátságosan fogadtak. Láttam például egy malmot, átható curryszag áradt ki belőle, őrölték kelet legjellemzőbb fűszerét.

Ugyanott rizst is daráltak, majd kis zacskókba csomagolták. Az utcákon kódorogva finom illatot éreztem. Egy parfüméria, ahol helyben készítik az illatszereket. Ez kell nekem! Bementem, hogy veszek igazi parfümöt. Mintha csak száz évvel ezelőtt lennénk: az öreg főnök ült egy asztalnál és számlákat könyvelt, a fiatalok – szemmel láthatóan a fiai – parfümöt kevertek, valaki épp egy patikamérlegen mért le egy nagy adag folyadékot. Egy fiatalember kis üvegcsékbe töltötte az anyagot és kézzel írt cimkékkel látta el. Kértem egy fiolát, megszagoltam. Nem tetszett. Kértem másikat, az sem. A harmadik sem. Finomak votak, de volt bennük valami, amit nem szerettem. A harmadik után rájöttem: de hát ebben curry van! Azt hittem, a malomlátogatásból maradt az orromban egy kis curryszag, de nem. Kérdeztem, mondták, persze, hogy curry van, mindegyiknek az az alapja. Hát én nem szeretem a curryt. Túlságosan emlékeztet az „A” fedélzeten lévő személyzeti étkezdére,amit annyira nem szeretek.

Hát így csúsztam le egy igazi parfümről. :(

Még láttam egy hentest...

Visszafelé mentem ezután a hajóra, már rám tapadt az ingem (immár fehér :) ), olyan meleg volt. Még a kutyák is elmenekültek valami hűvösebb helyre.

Összetalálkoztam az egyik kaszinóslánnyal, ő horvát Pula városából, nagyon aranyos. Tök jól és érthetően beszél angolul. Visszafelé a tender ingott egy kicsit, de nem volt vészes. A hajón aztán pihenés és... SZABADNAP! Az egyetlen, eddig. Ittam egy pohár sört, aztán olvasgattam, néztem a táncolókat. De jó lenne minden héten egy ilyen!

Ez volt eddig a legdurvább napom. Nemcsak azért, mert ma annak ellenére, hogy kikötői nap van, öt szettet kell dolgozni, hanem azért is, mert tegnap is ennyi volt, tegnapelőtt meg hat! De holnap végre, harminckilenc nap után először lesz egy szabadnapom.

Későn keltem, mert tendereztünk. Ez azt jelenti, hogy a hajó horgonyt vetett, és a mentőcsónakokat kompnak használva lehetett kijutni a partra. Ilyenkor az utasok mennek természetesen először, mi csak utánuk, úgyhogy nem érdemes korán kelni.

Mikor feljöttem reggelizni találkoztam a táncoslányokkal. Nem akartam folyton a zenekar nyakán lógni, meg egyedül sem akartam lenni, így megkérdeztem őket, csatlakozhatok-e. Leyla mondta, hogy igen. Ezek a táncosok egyébként nagyon fenn hordják az orrukat, de Leyla inkább énekes, és ő a legkedvesebb.

Szóval velük mentem. Az angolokkal vigyázni kell, mert nem alkusznak, mindent nagyon drágán vesznek igénybe és ha velük tartok, rám is több  jut. De most nem bántam. Elmentünk egy kis tengerpartra motorcsónakkal. Érdekesek ezek a csónakok, mert nem csónakmotor van rajtuk, hanem autóból kiszerelt motort tesznek rá és egy bazi hosszú rúd végén van a propeller.

A privát tengerpartért fizetni kellett száz batot, egy dollár harminckét bat, mikor adtam három dollárt, a fickó azt mondta, az csak kilencvenhat bat, adjak neki még egy dollárt. Persze elzavartam az erőszakos mindenit, mondtam neki, jöjjön vissza később, adok neki még tíz batot aztán jézus.

Igazi „beach” volt, homokos, pálmafás, oldalt nagy sziklákkal, rajta rákok

.

Napozóágyak, turisták. En persze azonnal az árnyékba menekültem. Be voltam ugyan kenve, de nem valami erős naptejjel. Csak addig voltam a napon, míg a rákokat fényképeztem, meg kétszer öt percre (sem) bementem a vízbe.

.

A lányok persze már korábban napoztak a hajón, én is, de én mindig csak öttől, hogy ne legyen erős a nap. Itt is rögtön ledobták a melltartójukat és egy szál fürdőbugyiban tették-vették magukat.

 Gyorsan felmásztam még a pálmafára, ami alatt feküdtem, hogy legyen egy kép így is.

Utána már csak az árnyékban heverésztem, néztem a vizet meg a pálmafát. Mellettem valako Robin Cookot olvasott... magyarul. Nem szóltam hozzájuk, nem voltak szimpatikusak, seftes egy társaságnak tűntek (en meg ugye, a luxushajóról, bah)

Mikor két-három óra múlva visszamentünk, már éreztem, hogy sapka és naptej ide vagy oda, egy kicsit sok volt a napból.

Ez a Phuket tulajdonképpen  csak egy turistacentrum, állati drága, ha nincs észnél az ember. Az oda-vissza útért a csónakosnak fizettünk 28 dollárt, ez nagyon sok, de hát nem én voltam a főnök és a négy dollárt, ami ebből rám jutott, szó nélkül kifizettem, pedig szerintem összesen kellett volna ennyit fizetnünk. A parton leváltam az angolokról, mert akartam venni egy táskát, ők meg betódultak a klimatizált bevásárlóközpontba. Olyan otthon is van, nem érdekelt.

Ahogy sétáltam és ilyen képeket próbáltam készíteni:

(nem tudom, ez mi lehet, de nagyon gyanús), az egyik mellékutcában elém áll egy csomó nő, hogy thai masszázs? Ez kell nekem, gondoltam én, nem is drága és legalább helyrehozzák a vállam meg a hátam! Felmentunk egy kis klimatizált szobába, ahol sok matrac volt a földön, törülközővel letakarva. Megkérdeztem a nőt, lezuhanyozhatok-e, mert homokos voltam a strand miatt. A zuhanyzó érdekes volt, tiszta, de nem volt zuhanytálca, a padló kicsit ferde volt, úgy folyt le a víz.

Lefeküdtem hasra fürdőruhában az egyik matracra, ami körül függöny volt. A thai nő pedig... lehúzta rólam a gatyát! Jól van, mondtam magamban, én aztán nem vagyok szégyellős. Állati jól megmasszírozta a hátam meg a vállam, a fenekem és a hátsó combomat. Sőt, olyan technikája volt, hogy rám térdelt, a farpofáimat a térdei közé szorította és úgy nyújtotta a hátam. Recsegett is rendesen! Ezután jött a meglepetés, azt mondta, forduljak a hátamra. Megtettem. Megmasszírozta a hasamat (most is izomláz van benne). Utána megkérdezte, nem akarok e „speciális” masszázst. Hehe. Szóval erre megy ki a játék – gondoltam. Aha, kösz nem, mondtam. Nem nagyon volt kedvem Thaiföldön kurvázni, úgyhogy mondtam neki, nagyon kedves,de nős vagyok és hűséges (mit lehet ilyenkor mást mondani??). Nézett nagy szemekkel, mert előtte mondtam, hogy a hajón dolgozom. Ilyen is van? Szerintem azt hitte buzi vagyok. :-)

Egy órás volt a masszázs, utána már sietnem kellett. Vettem egy helyes táskát, ilyen vállon-fejen általvetős. Pofátlanul sokat kértek érte, de aztán megalkudtunk. Mikor otthagytam őket, hogy viccelnek az árral, utánam kiabáltak, menjek csak vissza! A végén elismerően mondták, hogy ritkán szokott valaki így alkudozni, mint most én. Szerintem még így is sokat fizettem, de láthatták rajtam, hogy nagyon tetszik. olyan közepes méretű táska, praktikus zsebekkel. Még vettem egy kis apróságot a maradék batjaimon, aztán visszajöttem a hajóra. Itt levetkőzve már látszódott, hogy megint kezdődik a kálvária.

Ég a bőröm, most ugyan kellemesen hűsíti a langyos éjszakai szellő, de tudom, hogy éjjel alig fogok aludni. 

Annyira fáradt voltam, hogy késve mentem le a vacsora utáni első szettre, és persze az új igazgató, aki ma szállt fel, ott volt és teljesen ki volt akadva. Na ennek is jól mutatkoztam be – gondoltam, de remélem nem lesz nagyobb következménye. Azért egy kicsit izgulok. Alig tudtam végigjátszani az öt szettet, a végén már csak a robotpilóta dolgozott helyettem. Ráadásul a hátam is fáj, de ez holnapra elmúlik. Azt hiszem, holnap Penangban veszek egy tüllruhát, mert gyilkos a napsütés.

Bombay

Kemény út volt ide, kimaradt Oman, mert még Southamptonból a hajó egy nap késéssel indult és így hozta be. Ez azért is rossz, mert a munkamániás igazgatónőnek ott kellett volna kiszállnia, de így még velünk van, állítólag majd most megy haza, a következő kikötőnél.

A Vörös-tengeren gond nélkül átjöttünk, Szomália partjainál mellénk szegődött egy angol hadihajó. Helikopterről is integettek, szóval nagyon vigyáztak ránk. Az angol utasok igen büszkék voltak a hadihajó láttán, „royal navy”, mondogatták, távcsövezték. Olyan fordulékony és gyors egy ilyen cirkáló, hogy mire felértem zongorázásból a kilencedikre (mikor zongoráztam, végig láttam), hogy lefényképezzem, már meg is fordult és szinte el is tűnt (elveszett), így nem sikerült lefényképezni. Nagy méreg! De pont olyan volt, mint amit még a Queen Victorán fényképeztem, úgyhogy nem sokat szalasztottam.

A tegnapi nap bosszúságokkal kezdődött. Hiába keltünk fel már reggel fél nyolckor (otthoni idő szerint hajnali három), nem tudtunk kimenni a partra, csak fél tizenegykor. Az indiai hatóságok ugyanis megköveteltek egy kis lila papírt, aminek az érvényesítésével  csúsztak. Ráadásul Bombay egy cruise vége volt, tehát ilyenkor cserélődnek az utasok, nekik is kellett a papír és természetesen ők kapták meg először. Megértem, mi legfeljebb bosszankodunk, nekik viszont elmegy a repülőjük.

Mindegy, egyszerre mentem ki a zenekarral, így öten voltunk. Pont nem fértünk be egy taxiba, mint később kiderült, nem is baj, mert elméletileg négy utast tud vinni egy ilyen kocsi, de mi hárman épp hogy kényelmesen elfértünk benne. Maguk a taxik nagyon viccesek, fekete-sárgára van festve mindegyik, s úgy néznek ki, mintha a hatvanas években készültek volna. Pedig nem, a mienk is alig volt tíz-tizenöt éves, ez egy Fiat licenc és még most is gyártják itt Indiában. Természetesen légkondi nuku, van olyan is, azok kékek, de ebből vagy hússzor több volt.

A forgalom iszonyú hektikus, ehhez képest Kairó egy darabka Svájc, itt is mindenki megy, ahogy tud. Ráadásul nem csak autók, hanem rengeteg biciklis (igazi tanyabájkokkal), állatok és kézikocsi is van az úton. Ezt az embert a híres Victoria pályaudvar előtt fényképeztem.

 Nagyon szép épületek vannak, látszik, hogy az angolok megadták a módját. Igaz, Új-Bombaybe nem mentünk át, de nem is érdekelt, felhőkarcolókat  majd nézek Bangkokban vagy Kuala-Lumpurban.  A két taxit apa és fia vezette. A fiú nem beszélt angolul, szerencsére mi az apához kerültünk, ő mindent értett, sőt elméletileg beszélt is, csak én egy szavát sem értettem. G., aki rutinosabb, mint én, a nagyját értette. A „police station”-t pl. „peace sailor”-nak lehetett érteni, aminek nem sok értelme van. Igazi Nemo kapitány volt az ürge, ősz szakállal, húszéves taxisofőri múlttal, előtte autovillamossági szerelő volt Szaud-Arábiában. Megérdemli, hogy ideírjam a nevét, mert nagyon derekasan helytállt a forgalomban: Amin Cheena. Íme, itt vagyunk mind a hárman: Amin, a taxi és én.

D. kész tervvel érkezett, egész napra, azazhogy kb. tizenegytől fél ötig kibéreltük a két járgányt, hiába volt taxióra, fix tarifával mentünk. Kb. annyiba került, mint otthon Újpestról ellmenni Lágymányosra.

Taxióra az utastéren kívül, amely feleslegesen számol rúpiában.

Első utunk a Dobigat (vagy Dobigad?) mosodába vezetett. Van itt ugyanis egy híres mosoda, ahol kézzel mosnak a szabad ég alatt, egy ruhát kb. negyven rúpiáért, azaz hozzávetőleg 60 centért. Nagyon keményen dolgoznak, állnak a napon, egyfolytában a vízben, és komoly fizikai munkát végeznek.

Nem szabadott bemenni, minden turista csak a felüljáróról fényképezett, de persze mi azért beóvakodtunk öt percre, amíg ránk nem szóltak. Persze pont ott merült ki a gépből az elem, és mire kicseréltem, már mennem is kellett. %!:-( ARGGH +’!%%

Az utcák nem olyan mocskosak, mint Kairóban, vagy csak szerencsés helyen jártunk. Persze mindenhol koldusok és árusok hada, megpróbálják a fehér embert átverni. Velem nem volt könnyű dolgouk, mert – nem vettem semmit. Csecsebecsére nincs szükségem, hasznos dolgot meg nem láttam. D. is feladta nekik a leckét, az egyik szuvenírboltban, ahová én is bemenekültem a meleg elől, úgy alkudott, hogy a legutolsó arab kereskedő is elbújhatott volna. De itt is olyanok az eladók, hogy ha nem alkuszol, akkor málészájú hülye turista vagy. Én, aki csak kívülálló voltam, azt figyeltem meg, hogy nagyon tetszik nekik, amit Detti meg Gábor művelnek.

Az egyik templomba nem mehettem be, mert fekete ruhában voltam, és abban tilos. Amíg a többiek bent nézelődtek (nem volt nagy szám állítólag), én elmentem telefonálni. A helyzet hasonló egy kicsit, mint Kolumbiában volt, itt is bódékból meg asztalokról lehet telefonálni, a különbség csak annyi, hogy míg ott mindenkinek mobilja van, itt a vezetékes telefonokat teszik ki az utcára. Van egy sejtésem, hogy a hálózatot még az angolok építették ki. Ez a kis piros készülék például a gyümölcspiacon volt kitéve, a helyi tarifa igen olcsó, de innen nem lehetett nemzetközi hívást kezdeményezni.

Maga a gyümölcspiac csodálatos, itt nincsenek finom szagok, minden rohad, de a színek gyönyörűek. Sajnos valamit elállíthattam a gépemen, mert a képek nem sikerültek a legjobban. De az is lehet, hogy a párás levegő csak az oka.

A piacon belül volt a húscsarnok. Azt hiszem, erre találták ki a „dögletes bűz” kifejezést. A húst nem hűtik, csak kiakasztják és úgy vágnak belőle. Ottjártunkkor már bezárt, de a földön maradék véres húsdarabok az összerothadt szöldségszárak között, macskák és patkányok (!) zabáltak belőle. Én csak egy-két kép erejéig mentem be, Szabina inkább kint maradt, Gábor, Levente és Detti viszont vagy tíz percig bent voltak, jó képekre vadásztak.

Itt a piacon egyébként borzasztó mennyiségű szemét gyűlt és rohadt össze. Kicsit másképp értelmezik a higiéniát, mint mi otthon, vagy pedig itt a hajón, ahol még a vízadagolóhoz sem kell hozzáérni, mert infravörös érzékelője van („touch free”) és még így sem szabad a poharat újratölteni, hanem ha kiittad, újat kell elővenni.

Vissza Indiába. Itt az emberek, mint a melegebb éghajlatú országokban általában, az utcán élnek. Az utcán javítják a karosszériát, itt éppen két taxiét,

,

az utcán mosakodnak

az utcán javítják a cipőket

itt élnek, esznek isznak, például cukornádból préselt italt (mindenki ugyanabból az üvegpohárból, némi lavórban-átöblítés után

vagy pirítanak valami izét, akár menet közben is  a kis hordozható „boltjukban”

itt tetvészkednek a porban

és itt öregszenek meg – elég hamar

De talán éppen ezért, ez a város él. Nem csak egy autópálya rengeteg és nem  is egy holland kisváros sétálóutcája, itt mindenhol lüktet az élet. A levegőben az élet és az elmúlás szaga, a dolgok olyan gyorsan történnek, hogy az ember csak a fejét kapdossa, mindenki csinál valamit, az emberek egymással beszélgetnek és nem a elefonjukkal. És bár itt tényleg rettentő a szegénység (pedig ez India egyik leggazdagabb része!), mégis, az emberek szemmel láthatóan nem boldogtalanabbak, mint máshol. Sőt, mintha több vidám és kiegyensúlyozott arcot láttam volna, mint Európában. Igaz, nincsenek elhízva, tehát nem bővelkednek élelmiszerben, de igazán éhes embert nem láttam. Nem akarok elhamarkodottan ítélni, hiszen csak egy kis részét láttam még ennek a hatalmas, 21 milliós nagyvárosnak is, amely csak csepp az egymilliárd főt számláló Indiában. Nekem nagyon tetszett.

Még elmentünk a Tadzs Mahal hotelhez, ahol a terrortámadás történt. Egymillió katona és rendőr  nyüzsgött ott, de az épületen már nem látszódott semmi. Az „India Kapuja” nevű építménynél, ami pont szemben van a hotellel, éppen terrorellenes demonstrációt tartottak, ezért magát a kaput is csak nehézségek árán tudtuk megnézni. Nem is baj, mert elfáradtam a végére.

Már nagyon jó idő van, annyira kellemes, hogy most, éjjel negyed kettőkor kijöttem a nyitott hátsó fedélzetre, a kilencedikre levelet írni. Senki nincs itt, a hajó finoman remeg, a tenger nyugodt, 17-18 fok lehet, langyos szellő fújdogál. Nem rossz, január 17-én, mi? Tegnap a Szuezi-csatornán keltünk át, én átaludtam a felét, mert hjnalban mentünk. Reggelre elértünk a közepéig, ahol egy nagy tó van, ott be kellett várni az ellenkező irányból (délről) jövő karavánt. Ezért aztán csak kora délután indultunk tovább. Nem túl bő a csatorna, igaz, nem is annyira szűk, mint a panamai. Kb olyan széles lehet, mint a Kis-Duna Makádnál. Persze nem az egész hajózóútvonal, az csak bólyákkal kijelölt rész.

A partja két oldalt más, a keleti part teljesen sivatagos, a nyugatit mintha művelnék. Viszont mind a két oldalon sűrűn vannak őrök, sőt az egyik helyen komplett katonai bázis volt.

Úgyhogy nem kell aggódni, nagyon vigyáznak itt mindenre. Naná, ez nagy pénzt hoz az országnak, a csatorna, de mellette van it olaj is, azt csővezetéken küldik idáig. A part mellett meg lehet tankolni az olajat, ilyen vezeték kúszik a vízen:

Maga a csatorna ezen kívül számomra nem sok érdekeset mutatott, ami legfeljebb még említésre méltó, az a déli BBQ (woah) party volt, mert végre teljesen kinyitották az uszoda üvegtetejét.

Este elbúcsúztam egy nagyon szimpatikus házaspártól, azoktól, akikről már írtam, a fiuk mérnök itt a hajón. Sharm el Seikhben kiszállnak, a srác marad. Búcsúszámnak a Hull az elsárgult levelet játszottam, mert azt kérték, hogy azt játsszam, ami az én kedvencem.

Sharm el Seikh

 Amikor kikötöttünk, először nagy csalódás volt, mert a kikötőből nem látszik más, csak két homokfal, meg a távolban elszórva házak. Tulajdonképpen ez egy üdülőtelep, teli oroszokkal. Megint Naomival mentem ki, mert tök egyedül van, és említette, hogy nem szeret nő létére arab országban egyedül mászkálni. Megértem.Először végigsétáltunk a stradok mellett, szép, meg minden, de semmi különös. Aztán kiértünk a telepről, s hosszú túrába kezdtünk, mert valaki azt mondta, hogy nem messze van internet kávézó. Nos, nemhogy kávézó nem volt, de egy árva település sem, vagy másfél órát gyalogoltunk a dög melegben. Nem bántam meg, mert egyrészt nagyon érdekes – a téma komolysága és a hiányos angol nyelvtudásom miatt kissé akadozó – beszélgetést folytattunk a zenéről és az interpretációról, másrészt pedig utunk egy részét egy kertészeten keresztül tettük meg. Gyönyörű virágok, finom illat, sehol egy ember.

Sajnos az itt lévő fák sem voltak elég nagyok ahhoz, hogy árnyékot adjanak, úgyhogy eléggé lepirultam. Ami nagyobb baj, hogy kezdtem érezni, amint szépen lassan begyullad a körmöm a bal nagylábujjamon. Úgyhogy inkább kisétáltunk az útra és leintettünk egy arra járó minibuszt, mint az itteniek. Jó buli volt bent szorongani a helyiek között, volt egy arab üzletember-szerű, anyuka gyerekkel, két munkás. Elvitettük magunkat vagy egy kilométert, mikor feltűnt egy gyönyörű mecset. Ott kiszálltunk. Akartam adni két dollárt a sofőrnek, de Naomi megelőzött és adott neki egy ötdollárost. A soför tíz helyi bimbilit adott neki vissza, nem tudtuk eldönteni, sok-e vagy kevés, abszolút nem ismertük a dollár-egyiptomi font árfolyamát. Mindegy, azt hittem, a mecset közelében lesz élet, hát nem. Csak egy pár nyomorúságos ház, meg valami építkezés, de egyébként semmi. Ráadásul be se lehetett menni, éppen imádkoztak. Úgyhogy vissza az útra és lestoppoltunk egy másik buszt, pontosabban stoppolni se kellett, mert amikor látták, hogy arra tartunk, megálltak maguktól. Visszahoztak egészen az üdülőtelepig, s amikor már fordultak volna rá a kikötőhöz vezető útra (persze közben minden 200 méteren megállt, hogy valaki ki- vagy beszálljon, a többi távon meg dudát nyomkodva száguldott), megláttam egy feliratot „old market”. Ez kell nekem! Megállíttattam a buszt, kiszálltunk. Naomi még vissza is kapott 5 bimbilit a tízből, tehát az előző sofőr drágán szállított minket, de sebaj, így is ketten oda-vissza 5 dollárt fizettünk, kevesebbet, mint otthon négy buszjegy.

A piac, az csodálatos volt. Volt egy kifejezetten turista része, először oda téved be az ember, de ha van egy kis szimata, akkor meglátja, hogy tovább lehet menni a kevésbé látványos, de jóval egzotikusabb rész felé. Én nem akartam venni semmit, Naomi kinézett magának egy dobot, amit először 48 dollárért kínáltak. Én rögtön tízet ajánlottam, amin csak kacagtak. Aztán hosszas alkudozás után, amiben rám többször csúnyán néztek, mert látták, hogy én vagyok a keményebb, kilyukadtunk 20 dollárnál. Pontosabban ők ebből nem engedtek, én meg tizenötből nem. Úgyhogy mondtam Naominak, iszunk egy teát és visszajövünk. Ő azon hezitált, hogyan fogja feltenni a repülőre, mert elég szép darab. Nem akartak minket elengedni, s amikor elszabadultunk, már úgy kiabálták utánunk, hogy oké, oké, 15 dollár. De akkor még nem tudtam, hogy sok-e ez, vagy kevés, úgyhogy inkább máshol is körülnéztünk. Nos, nagyon jó ár volt a 15, mindenhol csak drágábban akarták adni, és ha kidordultunk a boltból nem jöttek utánunk, ami annak a biztos jele, hogy nem akarja odaadni annyiért. Olyan gyönyörű egy ilyen arab piac! Azok a színek, azok az illatok!

„ A legjobban a parfümárust szerettem. Rendszerint egy kis építményben állt, előtte pult,

     mögötte pedig egy részekre osztott magas polc, amelyben színes üvegek sorakoztak. Körülbelül

     egy liter folyadékot tartalmaztak az egyforma üvegek. Ebben az időben Marokkóban még nem

     ismerték a mesterséges parfümöket, és azt árulták, amit a civilizáció kezdete óta árultak a

     világon: illatszereket, melyek kizárólag virágokból készültek. Míg a virágokból készült

     parfümök használójukban az egyén múltjának emlékét – szerelmét, bánatát, kalandjait – idézik,

     addig a mesterséges parfümök nem hoztak magukkal semmit. Nincs bennük élet. A virágillatszerek

     az emberi történelemből jöttek, és beszéltek az embereknek múltjuk élményeiről.” – írja Faludy, és most megértettem, mire gondolt. Kis ibrikekben mindenfajta- féle füvek, virágok, porok, rózsafejek, ki tudja még mi minden.

Csodálatos volt beléjük szagolni, közben az árus elmagyarázta, mi micsoda, mire jó. Mindennek olyan finom, természetes illata volt, az emberből egy pillanat alatt előjött az ősi ösztön, elfeledkezett róla, hol van és csak a szagokra koncentrált. Vettem egy kis tearózsát, forró vízbe kell beletenni.

Közben összetalálkoztunk Dettivel, így már hátom zongorista sétált a piac utcáin. Egy zenekari- (Detti), egy klasszikus- (Naomi) és egy bárzongorista (én). Detti dolgozott Pakisztánban, beszél is egy pár szót arabul. Ráadásul minden árus azonnal szerelmes lett belé, mindegyiknek azt mondta, én vagyok a férje, de még így is rászálltak, örültek neki. Tudniillik ő nem sovány és fehér bőre van, tehát az arabok ideálja. Ő aztán tudott alkudni! Megláttunk egy széket, ilyen alacson fajtát, tevebőrből van a párnája, fából a lába, összecsukható. Nagyon tetszett neki, lealkudta a harmadára. Az, aki nem alkuszik, nem is ember az arabok szemében, csak egy hülye turista. Ezt hajtogatta állandóan D. is, nem vagyok, turista, nem vagyok turista. Benyomott még pár arab szót és el voltak ájulva. Kicsit segítettem neki én is, úgy csináltam, mintha elegem lett volna az egészből, gyerünk gyerünk, mondtam, de közben persze magyarul gyorsan megtárgyaltuk, hogy áll az ügy. Amikor már elfogadható kezdett lenni az ára, akkor bedobtam, hogy adja olcsóbban, veszünk kettőt. Nekem is nagyon megtetszett. Addig alkudoztunk, míg végül megvettük.

A párnája finom bőr:

Csak még azt nem tudom, hogyan viszem haza. :-)

Még vettünk Naominak egy dobot, 14 dollárért, keményen alkudoztunk, annyira jó volt!

Aztán visszajöttünk a hajóra. D. ragaszkodott hozzá, hogy balra kell menni, nehezen tudtam csak meggyőzni, hogy jobbra van a hajó. Végülis engedett, s milyen jól tette, mert nekem volt igazam. Mondtam is neki, hogy én mindent elfelejtek, neveket, telefonszámokat, de azt, hogy hol jártam, azt soha. Átvágtunk egy strandon, azt hittük, így gyorsabb lesz, de ráfaragtunk, mert le volt zárva a vége. A bejáratnál őr állt, de minket, fehér embereket szó nélkül beengedett. Gondolom a nyaralókat védik a koldusoktól és a tolvajoktól. Egész máshogy nézett ki a strand, mint a város, teljesen civilizálták az egészen, nem tudtam eldönteni, tetszik-e vagy sem. Azért egy képet gyorsan készítettem.

Visszaérve a hajóra már igen erősen sántítottam, úgy begyulladt a körmöm, hogy aludni se bírtam, csak feküdtem az ágyon, de minden mozdulatra belenyilallt a fájdalom. Nem baj, most öt tengeri nap van, majd csak helyrejövök egy kicsit.

Január 16. Port Szaid-Kairó

Azon ritka alkalmak egyike, mikor „valódi” turista voltam. Befizettem a crew tourra, mert Kairóba nem lehetett volna máshogy eljutni, kihagyni meg nem akartam.

Reggel háromnegyed hatkor keltem, kemény volt. Igaz ugyan, hogy a busz csak fél nyolckor indult, de mivel csak aznap reggel hattól lehetett felvenni az útlevelet, meg egy szükséges kilépőpapírt (hülye egyiptomi bürokraták), ezért gondoltam, jobb, ha minél előbb odamegyek a személyzeti irodába. Petrina, az irodista végtelenül kedves és művelt indiai lány – az  Orianán volt könyvtáros – sajnálkozott, hogy még nem jöttek meg az útlevelek, most pecsételik bele az egyiptomi határátlépést. Mondtam, majd felhívom fél óra múlva és visszamentem a kabinba, hogy ledőlök még egy kicsit. Tíz perc múlva csöngött a telefon. Petrina hívott, hogy megjöttek az útlevelek. Hát nem aranyos, így odafigyel rám? Jól tettem, hogy korán keltem, mert azzal folytatódott a nap, hogy a kulcs megint nem nyitotta a kabinajtót. Le kellett mennem a hetedikről a földszintre (ööö, tengerszintre), hogy az irodában írjanak egy új kulcsot. Persze nem volt ott senki, fel kellett hívnom az ügyeletest, idegességemben rosszul tárcsáztam és felkeltettem valakit. Amikor kinyitották az ajtót, csak arra volt időm, hogy felkapjam a fényképezőt meg a pénztárcát és már mentem is kifelé. Jól tettem, mert a kijáratnál óriási sor volt, ezek az idióta egyiptomiak kifele is kaput állítottak fel és megröntgenezték az utasok táskáit, valamint fémdetektoron kellett átmenni. Aztán persze nem érdekelt őket, hogy sípol a dekektor, tovább engedtek. Kb. 14 busszal mentünk, ebből kettő a hajózószemélyzeté volt. Minden buszon ült egy biztonsági őr, jóképű arab legény hatalmas mordállyal az oldalán. A mienk ő volt:

Biztonsági őr, fegyverrel

Egyébként lezárták az összes utcát, amerre a konvoj áthaladt, úgy éreztem magam, mint egy miniszter. Én ennyi fegyverest eddig még egy országban sem láttam, elég diktatúra szagú volt az egész, szerencsére most értünk voltak ott, mi voltunk a gazdag nyugati turisták. Minden kereszteződésben állt egy gépfegyveres (!) őr, és nem engedte el a forgalmat addig, míg mi el nem haladtunk. A buszkonvoj elején pedig szirénázó biztonsági autó ment, a sztrádán mindenkit a külső sávba kényszerítve.

Vigyáznak ránk

Majdnem három óra volt az út Kairóba. A busznak sokszor meg kellett állnia fizetőkapuknál, ez a félig-autópálya fizetős volt, bár nem kifejezetten Eu-szabványos. Arról nem is szólva, hogy a sofőrök nem tudnak vezetni (kivéve a hivatásosokat, a mi buszsofőrünk is nagyon profi volt), mindenki ott megy, ahol tud, sávfelfestés nem érdekes, volt, hogy a három sávos pályán négyen mentünk egymás mellet, ebből az egyik a busz. Ez a hosszú út a keleti sivatagon át vezet, egy darabig párhuzamosan fut a csatornával, majd elfordul nyugatnak és úgy meg a Nílushoz. Érdekes volt, hogy egyik ház sincs befejezve, nincsenek bevakolva és a tetejükön kilógnak a betonvasak, arra utalva, hogy még egy emelet lesz ott. De a „gazdag” házak is úgy néznek ki, hogy a mocsok és a homok közepén van egy szép, bevakolt, kifestett ház, minimum három műholdvevő antenna, viszont a felső szintje omladozik,  félkész állapotban van. Kiderült, azért, mert a házadót akkor kell megfizetni, ha kész van a ház, így eleve be sem akarják fejezni, évtizedekig úgy hagyják, ahogy van. Ettől még a legszebb porták is iszonyú lepukkantnak tűnnek, arról nem is szólva, hogy minegyik körül borzasztó mennyiségű szemét van. Pedig van bevétele az országnak,  van a földben olaj, rengeteg pénzt hoz a csatorna és az idegenforgalom is. Csakhogy mindez kb 2-300 gazdag ember kezében összpontosul, akik lenyúlják az egész pénzt, a nép meg olyan szegény, hogy még a megélhetésük is gondot okoz.

Bejezetlen házak

Látszik, hogy küzdenek a sivatag ellen, próbálnak bizonyos területeket művelni, de az is látszik, hogy hiába minden, a sivatag erősebb. Most, januárban, ami itt a leghidegebb hónap, 20-24 fok volt, képzelheted július-augusztusban. Nem csodálom, hogy senkinek nincs kedve dolgozni.

Amikor közeledtünk Kairóhoz, az első amit megláttunk... a szmog volt. Húszmilliós nagyváros, zsúfolva autókkal, amik szerintem nemhogy a zöldkártyát, de még a műszaki vizsgát sem ismerik. Az egész várost szürke paplan borítja, lélegezni is alig lehet benne, borzalmasan büdös van. Gyárakat is láttam, amik öntik a levegőbe a fekete füstöt, szóval igen nagy mértékű a környezetszennyezés. Az utcákban  a látótávolság kicsi, szabályosan szürke köd borít mindent. A fénykép sem életlen, hanem szmogos:

A közlekedés egyébként vicces, mindenki azt csinál, amit akar, én se közlekedési táblát, se villanyrendőrt nem láttam. Igazit sem, mert nem tudtam őket megkülönbözetni a katonáktól. Mindegyik autó be van horpadva itt-ott, nem csináltatják meg, minek.  A tömegközlekedést lerohadt kisbuszokkal végzik, volt olyan, amelyiknek a hátulján is lógtak, mint nálunk a villamoson a hatvanas években

A háttérben látható házak nem épülnek, kész vannak.

Mindennel közlekednek, autóval, motorral, busszal, lóval, szamárral, biciklivel, gyalog, keresztbe-kasul.

Egyfolytában dudálnak, de nem agresszíven, inkább „beszélgetnek” egymással, villognak, lámpát sötétben sem nagyon használnak. Komolyan, nemcsak a kerékpáros kivilágítatlan, de a motoros és az autó is. A mi buszsofőrünk sem kapcsolta fel a fényszórót az országúton hazafelé, nem is értem, mit látott. Minden pillanatban majdnem ütköznek, majdnem elütnek valakit, de én nem láttam balesetet. Európában legalább hat halálos áldozata lett volna azoknak, amiket láttam.

Első utunk a Kairó múzeumba vezetett. Maguk az idegenvezetők nagyon profik voltak, jól beszéltek angolul, érthetően, volt humoruk, s volt bennük tűz. Magában a múzeumban nem lehetett fényképezni, be sem lehetett vinni (szokásos fémdetektor-röntgen kombó + az elmaradhatatlan géppisztolyos őrök), még a telefont is gyanúsan méregették. Magát az épületet száz évvel ezelőtt a franciák építették, a harmincas években berendezték és... azóta szerintem hozzá se nyúlt senki. A tárolók is abból a korból vannak, fa keret, üveg mögött a tárgy, írógéppel írt felirat arabul, angolul és franciául. Ezen nevettünk, hogy az értékes leleteket egy ügyeskezű tolvaj egy üvegvágóval simán megszerezhetné, semmi komoly biztonságtechnika, nem volt sok őr sem. Érdekesek voltak a kiálíított dolgok, nem is volt olyan hihetetlen tömeg, jól meg lehetett nézni mindent. Hál’ Imhotepnek a híres Tutankhamon aranyozott maszkja is ki volt állítva, azt is meg lehetett nézni, meg a szarkofágokat is. Nagyon finom a kidolgozásuk, teli vannak igényes díszítéssel, az ember csak ámul, hogy négyezer évvel ezelőtt milyen fejlettek voltak. Minden felirat egyedi, mégis egységes az egész. Az aulában van a nagy szobor kiállítva, az, amelyiken a fáraó és a felesége egymás mellett ülnek, a feleség belekarol a férjébe, a fáraó keze pedig a térdén nyugszik. Elhoztak egy komplett sírkamrát is, nem tudom, hogyan, egy ablakon lehetett benézni és ott voltak a falon a hieroglifák, színesen, szépen. Egyébként az egész olyan volt, mint egy Indiana Jones filmben, a napsugár ferdén betűzött az ablakon, a mindenütt jelenlévő poron (és szmogon) ferdén átsütve megvilágította a múzeum kőpadlóját, a tárolókat meg a falon kévő hieroglifákkal teli kőtáblákat.

Külön helyiségben voltak maguk a múmiák, le kellett fizetni húsz dollárt, hogy láthassa őket az ember. Sóher lelkem először tiltakozott, de aztán azt kérdeztem magamtól,  mikor jutok legközelebb ide, befizettem. Eredetileg csak egyiptomi fontért lehetett volna bemenni, de amikor a két ajtonálló őr (ezeknél csak pisztoly volt) nem figyelt oda, Tamás tanácsára odamentem a fülkében ülő nőhöz, rákacsintottam és „only dollar” suttogása közepette bedugtam neki a kisablakon a huszast. Ő körbenézett, bólintott, majd adott egy jegyet. Valószínűleg beteszi majd a kasszába az egyiptomi fontot a saját zsebéből, a dollárt majd jobb árfolyamon bevátja. Éljen a korrupció! Szegény angolok, nekik ilyen eszükbe sem jutott, ott nyúzták az idegenvezetőt, hogy váltson nekik pénzt. Hiába, ők csak nagyban tudták ezt csinálni: országokat vettek meg, uralkodókat és katonai vezetőket fizettek le, az átlag birka nem tudja megcsinálni.

A múmiák voltak a legérdekesebbek, a testük be volt bugyolálva, de a fejük, a lábuk meg a kezük nem. A leghíresebb, II. Ramszesz középen feküdt, ha jól emlékszem a szövegre, 64 évet uralkodott, nem semmi, Valóban öreg ember volt, a haja eredetileg ősz, de a tartósítószerek hatására, amiket az ókoriak használtak, megsárgult. Bár így utólag már nehéz megítélni, milyen arca volt, hiszen eléggé össze volt száradva szegény, elég erőszakos álla volt. Ezt azért merem így mondani, mert volt ott egy tök szimpatikus múmia is, nyugodt arca volt és sokkal domborúbb homloka. A körmeik meg voltak nőve, a szemük nem látszódott. Egy másik király-múmiának be volt törve a feje elég csúnyán, a felirat szerint csatában fejbeverték. Kár, hogy nem lehetett fotózni, de megértem, a termben félhomály volt, a múmiákat egyenletes 15 fokon tartják, a sok automata fényképezőgép a vakujával hamar tönkretenné őket. Ha már kibírtak 4000 évet, most már tartsák is meg őket.

Múzeum után araszolás a dugóban egy szállodáig, amely, mint kiderült, nem messze állt a piramisoktól. Ott ebédeltünk, egyik teremben a vendégek, másikban a személyzet. Nekünk is ugyanaz a kaja volt, svédasztal európai  ételekkel, pedig szívesen ettem volna valami eredeti egyiptomit. Mindenesetre az édességből az arabot választottam, nagyon finom volt. Egy gyors (rossz) kávé, és irány a piramisok. Nagyon profi volt a szervezés, három különböző helyen álltunk meg, először a dombtetőn, ahol tevegelni lehetett meg fényképezni, utána közvetlenül a piramisok lábánál és a végén pont a szfinxsznél. Mi fiatalok simán le tudtuk volna gyalogolni a távot, főleg ilyen szép időben, de azért az idősebbeknek lenne egy kis távolság, főleg melegben. Mindent elborít a homok, árnyék sehol. (Honnan van it ennyi homok? Adták az országgal.) Ami nem tetszett, hogy mindenhol olyan kevés idő volt. Értem én, zsúfolt volt a program, de azért több időt is el tudtam volna tölteni ott, üldögélni egy kicsit a köveken, beszélgetni, pihengetni. Azért így is jutott idő tevegelésre. Naomival együtt tevegeltünk, ő aklasszikus zongorista a hajón, egymás mellett ültünk a buszon, finom, törékeny néger kislány, szerintem zavarban volt, mert ahogy a teve feltápászkodott meg utána ingott – tényleg a sivatag hajója – hozzápréselődtem és én ültem hátul...

Maguk az arabok itt borzalmasak, egyfolytában át akarnak verni. Látta az egyik, hogy a tevét fényképezem, azt mondta álljak oda, lefényképez, no money, no money, kiáltozta, aztán persze pénzt akart kérni. Höhöhö, tőlem. Nagyon határozottan kell velük viselkedni, de még így is óvatosnak kell lenni, mondjuk engem nem kell félteni.

Aztán persze az obligát fotó, ezt nem lehetett kihagyni. Óvatos voltam, előbb beállítottam a gépet, aztán mondtam Naominak, mit fényképezzen.

Nehéz volt úgy megcsinálni a képet, hogy egyetlen ronda kövér angol se legyen benne, de azért sikerült.

A piramisoknál könnyebb volt a helyzet, hatalmasak, és jópáran bementek megnézni a sírkamrát. Én nem, állítólag nincs benne semmi, olyan, mint egy pincehelyiség az egész, nem volt kedvem egy rakás zajos turistával együtt oda bemenni. Inkább fényképeztem kívülről.

Hatalmas ez a három piramis. A távolban látszódtak még kisebbek, sőt, a három mellett is volt egy kisebb ház nagyságú, de eltörpült ezek mellett. Nem értem, nem értem, hogyan tudták ezeket megépíteni. Be is voltak vakolva, csak persze az idők folyamán ez már lepergett róluk, az egyiknek a tetején még megmaradt ennek a nyoma. Nem hinném, hogy úgy csinálták, ahogy az iskolában tanultuk, képtelenség. Hiszen egy kő akkora, mint én vagyok, és hány kő kellett hozzá, micsoda mérnöki teljesítmény csak a külseje, hát még a belseje. És rögtön három van belőle!

Aztán átgurultunk a Szfinxhez, ittmár többen voltak, szerencsére volt egy rész, ahova csak a bátrabbak mertek felmászni. Megint összetalálkoztam Tamással, gyorsan készítettünk egymásról képeket.

Már nagyon elfáradtam, úgyis indultunk haza. Vettem még képeslapokat, nem túl jók, de van köztük egy pár használható is. Visszafelé megálltunk egy boltnál, mindenféle szuvenírt kínáltak, de én már a piramisnál vettem egy apróságot (de jól esett alkudozni!), úgyhogy inkább elmentem szociózni egy kicsit. Messzire nem nagyon távolodtam, inkább csak annyira, hogy egy gyors iramodással visszaérjek, bár nem hiszem, hogy bántódásom esett volna. Rögtön a főút mellett – ami egyébként öt percre volt Egyiptom legnagyobb látványosságától és máris minden úszott a koszban – nyílt egy sikátor, persze földúttal, mint mindegyik. Ott volt egy érdekes autószerelő műhely: a használhatatlan autók (és ez itt nagy szám, mert amelyiknek megvan mind a négy kereke, az használható) egyszerűen neki voltak támasztva a lakóház falának.

Bár a képen nem látszik, azért a sikátorban zajlott az élet. Itt a szemét, a használhatatlan dolgok ugyanúgy része az utcaképnek, mint otthon egy pad vagy egy hirdetőoszlop. Még nyomtam egy-két életképet, aztán siettünk vissza a hajóra. Végülis egész gyorsan megtettük a kb. 250 kilométeres utat. Menet közben egy félórácskát pihentem, aztán Naomival végig beszélgettünk mindenféléről, zenéről, politikáról. Elmondta, hogy édesanyja kanadai, édesapja meg etióp, ő is Addisz-Abebában nőtt föl, de aztán Londonban járt középiskolába. Nagyon aranyos lány, finom teremtés, többször is meg kellett kérnem, hogy beszéljen hangosabban, mert alig érteni a szavát. Bombayben kiszáll, összesen nyolc koncertet adott, az is elég sok. Mikor megtudta, hogy nekem naponta átlag négy-öt szettem van, csak hümmögött. A kikötőbe visszaérve persze az utasokat akarták először engedni beszállni, de G.-ral, aki meggyőzte már az arab buszvezetőt is, hogy a konvojban előretörjön (mondanom sem kell, hogy jobbról előzte végig az egyébként folyamatosan a bal sávban haladó többi buszt, néha harmadik-negyedik sávot csinálva magának az úton), addig győzködtük az angol tisztet, hogy mindjárt kezdenünk kell dolgozni, hogy mi ötünket, a zenekart meg engem engedett leszállni a buszról. Előrerohantunk, feltéptünk a hajóra, nekem még el kellett mennem új kulcsokat is csináltatni, aztán gyors zuhany, átöltözés és már szaladtam is dolgozni. Mivel nem voltam ott egyik koktélnál sem, három egymás utáni szettre írtak ki, negyed óra szünetekkel. Szerencsére éjfél előtt már nem volt egy darab utas sem, így hamarabb abbahagyhattam a zenélést, már csukott szemmel zongoráztam az utolsó számokat.

Éjfélkor még készítettem egy képet a kikötőről, a forgalom még nem csökkent, a dudálások sem.

Nagyon elfáradtam, de nem bírtam elaludni, olyan sok élmény volt tegnap, még megnéztem a Charlie Wilson háborúja c. filmet, nagyon tetszett.

Ma öt szettem van, de legalább az idő gyönyörű, húsz fok. Most hagyjuk el a Szuezi-csatornát, holnap kikötünk Sharm el Seikhben.

Mindenkitől elnézést, aki olvasta volna a bejegyzéseket, s nem érkeztek, de sok minden összejött. Athénban sokat voltam kint, aznap nem tudtam írni, másnap Európa és Afrika közötti átkelésnél viharos volt a tenger, szakadozott az összeköttetés, tegnap Port Szaidból reggel indultam és csak este értem haza, éjfélre végeztem a munkával. De ma pótolom a hiányosságokat. Sajnos a képek kicsik a korlátozott internet-sáv miatt, de ígérem, valamelyik kikötőből majd feltöltöm azokat.

Tehát:

Athén

Athén

Reggel fél nyolckor csöngött a telefon, G. ébresztett, hogy reggelizzünk és indulás, ők még nem voltak Athénban, mindent meg akarnak nézni. Gyors reggeli, aztán gyerünk. Hűvös volt, 10-13 fok, ami azért nem rossz januárban. Kabátot, sapkát vettem, ezen kívül csak a fényképezőgépet vittem. A terminál busz, amelyik a hajótól visz ki a kikötő bejáratáig vagy húsz percet várt, mielőtt elindult, már kész volttunk idegileg.

Hosszú gyaloglás Pireuszban, mire elértünk a metróig. Egy jegy 1 Euró, a metró pontos volt és viszonylag tiszta, a megállókat bemondják görögül és angolul is. A Monasteriák megállóig mentünk. Már mikor először itt voltam, akkor is az volt az érzésem, hogy a közlekedési táblázat egy csillagászati atlasz, teljesen olyanok ezek a görög városrész nevek, mintha bolygók és csillagok nevei volnának. Ahogy kiszálltunk, ott volt a kedvenc görög kutyafajtám.

Nem igazán értem ezt a kutya-rendszert, rengeteg van, egy csomó úgy tűnt, hogy nem gazdátlan, volt nyakörvük, de ugyanakkor a kóbor kutyák minden sajátosságát is magukon viselték. Nem éhesek (ööö, lehet egy kutya „nem éhes”?), mindenesetre a krumplit nem eszik meg, csak a húst meg a hússzagú kenyeret.

Felsétáltam a többiekkel az Akropoliszhoz, de nem mentem be. Már voltam itt tavasszal s elég nagy csalódás volt, hogy a nagy része fel van állványozva. Inkább visszamentem azokhoz a kis utcákhoz, melyek közvetlenül a hegyoldalban voltak. „Igazi” görög hangulat, szűk átjárók, némelyik nem szélesebb, mint a vállam, fehérre meszelt lépcsők, kutyák, macskák és szinte csak helybeli lakosok. Amúgy is szerencsére kevés volt a turista.

Találtam egy teraszt, ahol volt egy szék. Egy lélek nem járt arra, pedig ha 5 percnyire voltam az Akropolisztól. Üldögéltem egy negyed órát, csönd volt, csak a közeli iskolából hallatszódott a gyerekek zsivaja, aztán becsöngettek és csak a város morajlott. Egy férfi dolgozott a mellettem lévő  házon, a vakolókanál horzsolta a falat, a hátam mögött valaki metszette a bokrokat. Ha előre néztem, ezt láttam:

Ha pedig oldalra, ezt:

Olyan békés volt minden, el tudtam volna üldögélni még vagy egy-két órát, de azért hűvös volt, meg még meg akartam nézni mást is, úgyhogy nekindultam.

Milyen más itt a mediterránon az élet ilyenkor télen! Olyan, mintha október volna otthon, csak egy kicsit barátságtalanabbak a színek. De lehet, hogy csak azért éreztem így, mert borús volt az ég. Egy kis domboldal és az autók hiánya hangulatossá varázsolta a negyedet. Egy többmilliós nagyváros kellős közepén ezt látni:

És nyílik a rózsa, termést hajt a citromfa. Januárban.

Elindultam a parlamenthez, mert meg akartam nézni az őrségváltást. Menet közben találkoztam Tommal, az írországból idevetődött öreg hippivel. A háza tűnt fel először, ki volt pingálva, mindenféle festmény meg felirat volt rajta. Például egy szekér ló farával és a felirat: kinek kell az olaj?

Aztán megláttam Tomot, éppen jött ki, hosszú haja volt, nem nagyon volt foga, ezért aztán nehéz volt megérteni amit mond. Rögtön levettem a lábáról azzal, hogy zongorista vagyok a hajón, ez mindig bejön, beszélgettünk pár percet. Onnan lehetett tudni, hogy Tomnak hívják, hogy a házra is ki volt írva. Két szép kutyát tartott, az ajtaja egy rozzant klozetajtó volt odalakatolva egy vasrúdhoz. Az utolsó élő hippik egyike. :-)

A parlamenthez az utolsó pillanatban érkeztem, kicsit még szaladnom is kellett, de megérte. Végignéztem az őrségváltást, rendkívül szórakoztató. Mindig a Monthy Pyton „hülye járások minisztériuma” című szkeccs jut az eszembe.

Azért kemény fickók ezek, egy órán át állnak rezzenéstelenül, még akkor se mozdulnak, ha valami gond van. Amikor az egyiknek leesett a puskájáról a szurony, meg se nyikkant, hanem megvárta, míg az ott lévő katona, aki direkt ezért van ott, hogy őket igazgassa, odamegy és visszateszi. Filmre vettem az egészet. Visszasétáltam a főutcán, mintha Európa bármely nagyvárosának bármely főutcáján lettem volna. Ugyanazok a márkák, ugyanazok az unalomig ismert alakú és fejű modellek a kirakatban. Inkább elmentem a fórumhoz, leszurkoltam a négy eurós belépőt és megnéztem, hogyan is élhettek az öregeink.

Hát, kell fantázia a régészethez! Jó pár edényt láttam, aminek csak kb a 10 százaléka volt meg, s a restaurátorok kiegészítették. Biztos tudják, hogyan kell, ha egyszer egy fogból is fel tudnak építeni egy egész dinoszaurusz modellt, de én azért egy kicsit szkeptikus vagyok. Lehet, ha valamelyik régi görög föléledne, betegre röhögné magát azon, hogy hogyan képzeltük el az életüket. Nekem csak az jut eszembe, mikor egy fiatal ismerősöm szalagavatóján egy páran hippiknek öltöztek, aranyosak voltak, ők már csak a Tv-ben láttak hippit, kb. annyira voltak hitelesek, mint a múltkor a Queen Victorián az az angol, aki cigányzenét játszott hegedűn. Pedig ez csak néhány tíz év! Nemhogy két-háromezer. Alig-alig maradt fenn valami, de például ez a szobor egész ép:

Még egy kicsit erősítek hasizomra és hasonlítani fogok, nem? :-) Ezt az olimpikonok csarnokában fedeztem fel. Hála Istennek nagyon kevesen voltak, összesen vagy 10 ember lézengett, az időjárás megtette a hatását. Még így is várnom kellett, mire sikerült lefényképeznem Apollón templomát, mert egy apuka a kopasz fejével sokáig ott lábatlankodott a képben.

Visszafelé bedobtam két gyrost, nem volt rossz, de a törököt jobban szeretem. Pireuszban megint hosszú séta. Igazi balkáni közlekedés, a táblák és a lámpák csak tájékoztató jellegűek, mindenki megy, amerre lát. A zebrán is álltak autók, soha nem lett zöld, a rendőrők sípolnak, de senkit nem érdekel. Nézelődtem, igazi kikötőváros, sikátorok, lepukkant boltok, autók, semmi érdekes.

Visszaérve a hajóra beállítottam a telefont este hétre. Valamit elcsesztem, mert nem az ébresztő funkciót programoztam, hanem valami „eseményemlékeztetőt”, ami, miután lenémítottam a telefont, nem szólalt meg. Mikor magamtól felriadtam, tudtam, hogy késő van, pedig a kabinban teljes a sötétség és csak a ventilátorok zúgnak. Kitapogattam a lámpát, úristen, tíz perc múlva játszanom kell! Szerencsére „hétköznapi” ruha volt az előírt viselet, úgyhogy magamra rángattam egy nadrágot meg egy inget és rohantam is.  Azt hittem, béna leszek, de egész jól ment.

Ismét tengeri nap, ismét dél, ismét túl egy 11 órai szetten. Most nem bántam annyira, hogy játszanom kellett. Annak ellenére, hogy megint fél háromkor aludtam el, előbb egyszerűen nem tudok, már kilenckor fenn voltam. Megint sokat köhögtem az éjjel. Lementem a doktornőhöz, aki tegnap egy pár másik tiszttel bent ült a Piano Bárban, aki azzal indított, hogy tetszik neki, ahogy zongorázom, de hallotta, hogy közben köhögök. Úgyhogy nem kellett sokat magyarázni neki. Elmondta azt is, hogy az éjjeli hányinger attól van, hogy lefolyik az orromból a trutymó a garatba és elzárja a levegő útját. Adott orrtisztító tablettát (?), meg végre valami brutál köhögéscsillapítót. Kodeines, ópiátszármazék van benne. Azonnal felvezette az egészségügyi lapomra, mert ha csinálnának drogtesztet, akkor úgy tűnne, hogy cuccon vagyok. Pedig hát nem. Igaz, tegnapelőtt ittam egy fél brandyt, hátha jobb lesz a köhögés, de nem használt.
Jól ment a zongorázás, most kezd a kezem emlékezni arra sok gyakorlatra, amit az új zongorán végeztem. Nagyon örülök, hogy megvettük, sokat jelent nekem szakmailag. Egész más a billentésem, még ezen a kemény C2 Yamahán is meg tudok csinálni olyan dinamikai elemeket, amiket eddig nem tudtam. Tegnap éjfél körül, mikor már senki nem volt a bárban, arra járt G. és Sz., épp pár perc szünetük volt. Kértek, hogy játsszak valami hazait, persze, hogy a Hull az elsárgult levelet játszottam. G. kérdezte, hogy ez így valahova le van írva?! Mert olyan szép volt, így még nem hallotta senkitől. Mondtam neki, hogy leírva nincs, de kidolgozva igen. Jólesett a dicséret.
Most harangoztak delet, 21 csomóval megyünk, szép teljesítmény egy 90.000 tonnás hajótól, nem? Az idő gyönyörű, de még kabátos, nem is megyek ki, inkább az üvegtetős uszodában üldögélek egy nyugágyban, az előbb ittam egy j2s vagy hasonló nevű italt, narancs és mangó keveréke. Olcsó, vendégeknek 1.65 font, nekünk a fele, azaz 80 penny, nincs 200 Ft. És finom, rostos üdítő.
Ja és a lényeg: Voltam elektromos teszten a laptoppal, simán megkapta a pecsétet, többet nem kell dugdosnom. :-) Ez nagyon jó hír, mert azért egy kicsit aggódtam.
 

Mostanában nem sok minden történik. Egy napos csúszással indultunk Southamptonból, ezért még mindig „at sea” a kiírás a mai hajóújságban, azaz ma is tengeri nap van, pedig reggel nyolcra meg kellett volna érkeznünk Palma de Mallorcára. Átlagosan 18,2 tengeri mérföld/órával megyünk, ez kb. 34 km/h –nak felel meg. És most nézzünk egy pár száraz technikai adatot a hajóról. Bölcsészek nyugodtan átugorhatják, hajó fanatikusoknak és gépész beállítottságúaknak kötelező.

A 83.000 tonnás Arcadiát 4 db 16 hengeres, összesen 15421 lóerős (11,5 MW!) dízel-elektromos Waertsila motor hajtja. Két hajócsavarja van hátul, de ezen kívül vannak még orr-helyzetállító csavarjai – 3 x 2500 LE (1,9 MW) és segédmotorjai, amelyekkel a hajó ellátását biztosítja. Ha teljes kapacitással dolgoznának, 50.000 családi házat láthatnának el energiával. Ha a hajó 20 csomóval halad, óránként 10,3 tonna nehézolajat (heavy fuel oil) fogyaszt, azaz 24 óra alatt 206 tonnát. Tehát egy Southampton-Palma távon kb. 900 tonna fosszilis üzemanyagot éget el. Egy tengeri mérföldön, ami 1852 méter 0,52 tonna a felhasználása. Összesen 2300 tonna olajat visz magával. 2005-ben készült, 200 millió font költséggel.

Lássuk, hogy mit nyújt ezért az utasoknak. Esőször is, megmozdítja és majd’ negyven kilométeres sebességgel tudja röpíteni ezt a több, mint 80.000 tonnát (gyengébbek kedvéért, kb 50.000 autónyi tömeget.) A hajó méretei egyébként a következőek: 11 utas- és három személyzeti fedélzet van, 976 utaskabin (mindegyikben fürdőszoba, WC), 285 m hosszú és 32,3 m széles, 53 m magas, és összesen csak 8 méter a merülése. Úgy kell elképzelni, mintha egy panel hosszúházat, a 12 lépcsőház hosszú, 15 emelet magasat rátennének a vízre és csak az első emeletig merülne a vízbe. A teteje meg imbolyog (erről később). Majdnem háromezer embert –  1952-2388 fő utas és  880 fő személyzet – lát el forró desztillált vízzel, légkondicionálással, világítással. Működtet 17utas (ebből négy panoráma, tehát üvegből van és kilátni belőle a tengerre) és 19 személyzeti liftet, négy éttermet, kétemeletes konyhát, egy komplett színházat a legmodernebb fény- és hangtechinkával, tucatnyi bárt, diszkót,
egy óriási mosodát, ahol mosnak, szárítanak és vasalnak. Van nyomda, kétwerkes négyszínnyomásos géppel, fotólaboratórium, minikórház, internet-kávézó, bridzs-terem, mozi, két úszómedence (az egyik elhúzható üvegtetős), hat jakuzzi, fűtött pihenő-kőheverők, konditerem személyi edzővel, szauna, szépségszalon műkörmössel és  fodrásszal, komplett vízimasszázs,  táncparkett zenekarral,  angol jellegű kocsma, kaszinó, két üzlet, ahol mindenféle vicik-vacakot árulnak. A felső fedélzeten 5 radart számoltam össze (biztos több van) és van térerőcsináló gép, tehát működnek a mobiltelefonok, igaz, drágán. A „vezetékes” telefon viszont kb annyiba kerül, mintha otthon egy közepes percdíjú mobillal telefonálnánk. A mélyben dolgozik az asztalos és a vasmunkás, a szabó és a villanyszerelő brigád, komplettül felszerelt műhelyben, hatalmas hűtőraktárakban tárolják a húst és a zöldséget. A szemetet szigorúan szeparálják, külön a papírt, az általános hulladékot, az üveget, a műanyagot, az ételt a
 veszélyes- és orvosi hulladékot, a fémdobozokat, még a cigarettahamut is. Egy külön helyiségben aztán más-más módon feldolgozzák. Az éghető anyagot elégetik és energiát nyernek belőle. Az ételmaradékot bizonyos távolságra a parttól beleengedik a tengerbe, megeszik a halak. Ugyanígy járnak el  az emberi „melléktermékkel” is. Speciális WC-papírt használnak, ami könnyen lebomlik. A WC nem a szokásos, hanem olyan, mint amiket a repülőgépen használnak, tehát vákuum-elven működik. Az itt leengedett dolgokat (szigorúan tilos bármit is a WC-be dobni) egy gép összekeveri, még az Artemisen láttam, egy kis nyíláson át be lehet látni, kavarog a barna egyforma állagú massza. Amikor elérünk egy bizonyos távolságra a lakott területektől, beleengedik a vízbe. Mielőtt valaki felháborodna, a halak ugyanezt csinálják, igaz, ők aztán úsznak is benne. A mosodákból (nagy központi mosoda + három utas és három személyzeti mosoda mosó- és szárítógépekkel, vasalóval, a központi helyen pedig mángorlóv
al és ruhapréssel) a vizet ülepítés után a balansz-tartályokba vezetik, majd az is a tengerbe ömlik. Minden zuhanynál, mosógépteremben és csapnál ott a felirat: kérem a mosógépet a lehető legnagyobb kihasználtsággal üzemeltesse és győződjön meg róla, hogy ha végzett a csapok teljesen el vannak zárva! Ha hosszabb ideig kikötőben tartózkodik a hajó, akkor rákötik a csatornahálózatra – már ahol van.
A hajó legnagyobb ellensége a tűz, hogy egy képzavarral éljek, úgy rettegnek tőle, mint ördög a szenteltvíztől. Kell is, hamar lángra lobbanhat a temérdek függöny, a szőnyeg – az utasrészen mindehol padlószőnyeg van, kivéve a táncparkettet és az éttemet. Minden elektromos készüléket a személyzetnek le kell vinnie elektromos tesztre, nehogy zárlatos legyen. Cigarettázni csak a kijelölt helyeken szabad, a kabinban tilos az ágyban dohányozni. Sajnos a személyzeti bár is a kijelölt helyek közé tartozik, többek között ezért is látogatom  ritkán.  Nyílt lángot használni még a színpadon a show-k alkalmával is csak különleges engedéllyel szabad, minden sarkon tűzjelző berendezés, minden folyosón kb 30 méterenként tűzzáró ajtók. A jéghegy mostanában nem játszik, az alsó szinteken vízzáró ajtók biztosítják, hogy lék esetén se süllyedjen el a hajó. Ezek olyan erős hidraulikával vannak ellátva, hogy a tízcentis keményfa korlátot simán eltörik. Ha nem lenne áram, mindegyik kézzel is a he
lyére pumpálható.  Nagy hullámzás esetén az Arcadia oldalra kitolható stabilizáló szárnyakkal rendelkezik, de ez csak enyhe segítség, ha igazán haragos a tenger, akkor azért megtáncoltatja ezt a hajót is. A legjobb ilyenkor a midship, tehát a hajó közepe, minél lejebb; a legrosszabb a hajó eleje, fönt. Nem csak fel le és jobbra-balra inog, hanem a három dimenzió minden irányába egyszerre. És nem egyenletesen, hanem lökésszerűen. Ha nagyon nagy a vihar, az ember még az ágyban fekve is úgy érzi, hirtelen kirántják alóla a szivacsot. Ráadásul az alsó szinteken elöl még azt is hallani, ahogy a hullámok hangos dördüléssel csapódna a hajó orrához, olyan érzése van az emberne, hogy mindjárt szétnyílik, persze nem.
A másik, amitől félnek, a fertőzés. Egyfolytában ott a felszólítás, hogy kezet mosni, kezet mosni! Az éttermekbe bemenet alkoholos gél adagoló van, amelyiket illik használni, az első napokban ott áll egy indiai és mosolyogva az ember kezére nyomja. A személyzeti szinteken („A”, „B” és „C” Deck, a hajó alján) mindenhol a felírás: ha nem érzed jól magad, hánysz vagy hasmenésed van, azonnal menj a kabinodba és hívd a 999-et! Az oktatáson, melyen mindenkinek kötelező részt vennie, mikor felszáll, a doktor külön megmutatja, hogyan kell helyes kezet mosni, bendevesít, megmossa az ujjak között is, aztán 20 másodpercig öblít, tisztára töröl, s végül a kilincset is papírtörölközővel fogja meg. Az éttermekben nem szabad újratölteni a poharat, vagy a svédasztalnál ugyanabba a tányérba szedni, mindenhez újat kell használni. Az ivóvízadagolók teljesen automatizáltak, még gombhoz sem kell hozzáérni, infravörös érzékelős, csak odatartja az ember a poharat s jön a víz. A desztillátor naponta 900 tonna friss vizet tud előállítani.Mondjuk én láttam,hogy lenn az „A” decken az egyik indiai kijött a WC-ből kézmosás nélkül, s ők a kezükkel a tányérjukon összekeverik a rizst meg a currys húst és kézzel eszik...
A konnektorokból 220 és 110 V jön, európai és angol szabványosak, a világításhoz általában neont használnak. Mivel csak a tengerre néző kabinoknak van ablakuk, ezért sok kabin, az összes folyosó és a kiszolgálóhelyiségek tulajdonképpen örök sötétségben lenne, ha nem világítanának. A kabinokban vagy egy biztonsági lámpa, áramszünet esetén az ad fényt, normál helyzetben csak egy kis zöld (vagy piros) led világít. Ha az ember minden lámpát lekapcsol, csak ezt látni, meg a szekrényeken fluoreszkál a mentőmellények jelzése.
Férőhely a mentőcsónakban egyébként kevesebb van, mint ahány ember, 15 db mentőcsónak, darabonként 150 ember fér el benne, ezeket látni a fényképeken a hajó oldalán. Ezeket használják különben kompnak is, tehát mikor a hajó nem tud kikötni, mert nem fér oda a parthoz, akkor három-négy ilyet leeresztenek, az „A” decken kinyílik a hajó oldala egy kis pontont képezve, ott lehet beszállni. Tenderként (kompként) 100 főt vihet el, szerintem 70 fölött már zsúfolt. Ha 150 ember ül benne, akkor mindenkinek a felrajzolt helyekre kell ülni, még a lépcsők is be vannak osztva. Egyszer, még Catalina  Islanden kicsit fújt a szél, de csak annyira, hogy a hajó meg se mozdult, állt lehorgonyozva, mint a cövek. Viszont enyhe hullámzás volt, a tender már erősen mozgott, úgy kb. tíz percig tartott, mire hozzá tudták rögzíteni a hajóhoz annyira, hogy veszély nélkül át lehetett szállni. Gondolniuk kell ugyanis arra, hogy az utasok nagy része 60 év fölött van és nem a sportos fajtából. Maga a tende
r úgy ingott, hogy párszor az volt az érzésem, felborul. Ha valaki már kajakozott a Dunán, mikor elmegy mellette egy nagyobb motorcsónak, az tudja miről beszélek. Csak itt egy kicsit mások az arányok, maga a tender a nagyobb motorcsónak, onnan nézve a hajó egy függőleges falfelület. Mi történik azokkal, akiknek nem jut hely a mentőcsónakban? Vannak úgynevezett „liferaft”-ok ilyen felfújódó vízi-igluk. Abban lehet elhagyni a hajót. A legnagyobb veszély ugyanis nem a megfulladás, vagy hogy megesznek a cápák, hanem a kihűlés. Ezekben a szerkezetekben van egy kis esélye az embernek, hogy túléli, de nem egy életbiztosítás. Szerencsére nekem a „kék kártyámon” – ilyen kártyája mindenkinek van a személyzetből – az áll: baj esetén tartson az utasokkal, aztán szálljon be egy mentőcsónakba! Ez egy „S” kártya, supernumerary, azaz létszám fölötti. A személyzet jó részének ugyanis vész esetén, ha megszólal a hajókürt (egy hosszú sípjelzés), el kell foglalnia egy bizonyos pozíciót. A Queen
Victorán nekem is volt ilyen, a lépcsőházban kellett álldogálnom és irányítani az utasokat a gyülekezőhely felé. Utáltam is. De mindenkinek más a szerepe. Itt hála istennek ilyen nincs, „S” kártya birtokosaként nem kell részt vennem a gyakorlatokon. Most csak akkor kellene csinálnom valamit, ha az általános vészjelzés (hét rövid és egy hosszú sípjelzés) megszólal. Ezt egyébként minden út kezdetén az utasokkal is egyszer elgyakoroltatják, ahogy a mentőmellény felvételét is.
Egyébként is, a zenészek kivételezett helyzetben vannak, a kabinjaink nem a személyzeti szinteken vannak, hanem az utasok között, igaz a belső oldalon. Én egy kb. 15 négyzetméteres kabinban lakom egyedül, de a szóló zongoristákat mindig megbecsülik, az Artemisen pl. tiszti kabinom volt (kisebb, mint ez), a Queen Victorián pedig ugyan közös kabin a kollegámmal, de utas részen és ablakkal. A kabinszolga naponta kitakarítja, rendbehozza az ágyat és kipucolja a fürdőszobát. Nagy luxus ez, lent a „B” decken olyan kabinok vannak, ahol két kabinra jut egy fürdőszoba, tehát négyen használnak közös WC-t, zuhanyzót, a kabinok ott kb. 2 x 2 x 2 méteresek, emeletes ággyal. Ehhez képest én a franciaágyammal a hűtőszekrényemmel és a külön fürdőszobámmal fényűző módon élek. Ezt a kabint is eredetileg két főre szánták, de mivel szóló zongorista csak egy van a hajón (viszont zongoristából van összesen négy, jobbnál jobbak, mindig megyek lesni őket), ezért nekem külön kabin jutott.
Most egyelőre ennyi, ha valami kérdés van, (egy két nap csúszással) szívesen válaszolok





 

Ma sincs rossz nap. Az orromat ugyan ki se dugom a fedélzetre, mert még nagyon hideg van, de azért lassacskán érezni, hogy délnek megyünk. Sajnos még mindig sokat köhögök s nem alszom jól, de a szirup, amit doktor adott, talán segít. Viszont így, hogy nincs a délelőtt 11 órás zenélés, rögtön nyugisabb a nap. Tegnap éjjel felmentünk a Crow’s Nestbe, ez a tizediken lévő bár, 270 fokos panorámával, igaz ugyan, hogy sötét volt, viszont a jazz trió játszott, igen jól. Nem azt a fajta cigány dzsesszt nyomják, aminek semmi értelme, csak zenei maszturbálás, látszik, hogy a zongorista a Garaynál tanult.
Reggel csak fél tizenegykor keltem, rosszul alszom, mindig felbredek arra, hogy elszorul a torkom és köhögnöm kell,  nehezen alszom vissza.  Lementem gyakorolni, de megfájdultak az ujjaim (?), úgyhogy inkább abbahagytam, lehet, még túl korán volt, nem indult be a vérkeringés. Inkább mostam egy adagot, majd a guta ütött meg, a harmadik mosógép volt az, amelyik rendesen működött, persze előbb föloldotta a mosóport, aztán állt meg. Hát persze, hogy sosincs szabad mosógép, ha a fele mindig rossz.
Két csirkeburgert ebédeltem, aztán visszamentem pihenni a kapbinba. Jó hír, hogy ilyenkor, ha megy a hajó csak nagyon kicsit érezni a gázolajszagot, bár az is lehet, hogy megcsinálták, de én nem bízom ezekben. Amikor felébredtem, már menni is kellett tea-zenélni. Klasszikust játszottam. Ma öt szett van, de kitaláltam, hogy mivel a közönség az első háromnál mindig más, lenyomom ugyanazt a klaszikus programot. Chopin keringők, noktürn, Rachmanyinov prelüd, kék rapszódia, török induló, második magyar rapszódia, ilyenek. Egy kis best of. Aztán az első koktélnál , 18.00-18.30 között volt vagy hat ember, mert a Commodore fogadást tartott fenn a kilencediken. Nem baj, legalább gyakoroltam a helyes billentést, kezd helyrejönni a kezem. Sokat számít, hogy megvettük az új hangszert, kezdi behozni a gyümölcsét a gyakorlás.
Ilyenkor fel szoktam menni a konditerembe, utána jakuzzi meg szauna, de most nem érzem jól magam annyira, hogy menjek, inkább felmegyek a kabinba pihenni, Anil, a kabinszolga már kitakarított.
 

Ma is jó nap volt! Csak délután négykor indultunk el, pedig már tegnap este hatkor el kellett volna. Először kitolták az indulást tegnap éjfélre, aztán hajnali ötre, aztán délelőttre, de valami, közelebbről meg nem nevezett „elektromos probléma” miatt csak négykor tudtunk kihajózni. Persze azt nem hagyták, hogy a személyzet partra szálljon, csak az utasok. A szemetek! Viszont megkaptam az előzetes programot erről az útról, Southampton és Bombay (csak azért se Mumbai!) között, és korántsem olyan feszes, mint az előző volt. Van egy-két nehéz nap, de a legtöbb az normális, három-négy szett. Ez jó hír, mert már kezdtem nagyon elfáradni. Ma délelőtt például már nem kellett játszani, úgyhogy volt erőm lemenni a hajó elejébe (ráadásul állt a hajó, tehát nem is ingott az eleje, pedig az nagyon tud) gyakorolni, egy elektromos zongorán. Yamaha p120. Rögtön jobban ment ma  ajáték, pedig a komolyzene, amit gyakoroltam, pocsék volt. Kell legalább egy hét gyakorlás, hogy megint formába jö
jjek, mert ez az állandó könnyűzene ezen a nehéz hangszeren rendesen összepiszkolta a dolgokat.