vízizene

Tegnap szóltak, hogy holnap reggel megy a gépem Malagára, mert egy kolléga megbetegedett. A mostani hajó az Oriana.

Úgyhogy folytatódik a vizizene!

www.youtube.com/watch

Folyt. köv.

Cadiz jó hely!

Cadiz azért is jó hely, mert jópofa helyre épült. Tulajdonképpen egy félsziget, de csak egy igen keskeny földsáv köti össze a szárazfölddel.A mérete pont akkora, hogy egy helyes kis város teljesen betölti. Ráadásul nem sík, így még izgalmasabb. A hajóról a 14. emeletről átlátni a város felett.

 katedrális 1

Mi is tengeren vagyunk, a másik oldalon is a tenger látszódik. A várost egyébként uralja a katedrális, Spanyolország lévén ez nem is meglepő. Mindenhonnan jól látszódik, ez a kép pl. a másik oldalról készült:

katedrális 2

Közelről is gyönyörű.

katedrális 3

Azért vannak olyanok, akik némileg kritikus szemmel nézik az egyházat.

kritika

Cadiz azért is jó hely, mert egyetemi város. Különböző helyeken mindig valamiféle fakultásra, kollégiumra vagy campusra bukkanunk. Ezért aztán teli van fiatalokkal, helyesek, aranyosak, a lányok (ebben a korban még) szépek, a fiúk igazi szívtiprók. Minden teli van kis kávézókkal, nagyon hangulatosak, 8-10 személyes kis helyek, derékmagasságig fölcsempézve.

kis kávézó

Kávé és az elmaradhatatlan tapas a kínálatuk. Szinte mindegyik olyan, hogy van egy-két ajtaja, természetesen nyitva, ahova ki lehet ülni. Félig bent van így az ember, félig kinn.

kis kávézó 2

Az utcák keskenyek, hangulatosak.

szűk utcácskák

Hogyan közlekednek? A város körül van egy 2 x 1 sávos út, körbe lehet menni. Egy pár utcába be lehet hajtani, de csak a helyi lakosok ismerik ki magukat, mert mindegyik máshonnan egyirányú, én nem találtam benne logikát. Szerencsére biciklivel voltam, így nem zavartattam magam, arra mentem, amerre jólesett. Ha szembejött egy autó, behúzódtam egy résbe. Kicsit úgy éreztem magam, mint az ﾉgigérő fű c. gyerekfilmben, mikor a kereszteződés mind a négy sarkára felszerelik a behajtani tilos táblát. Csak az a szép zöld gyep! Az fog nekem hiányozni. A gyep.

Ahová be lehet hajtani, ott közös közlekedés van. Nincs külön járda és úttest, hanem mindenki egy platformon közlekedik.

közös közlekedés az egész belvárosban

Az autósok nagyon lassan hajtanak, udvariasak. A biciklist alig előzik meg, igaz, komolyabb hely sem lenne. Sok utcába abszolút nem lehet behajtani. Ezért eztán mindenki, akinek dolga van ott, gyalog jár. Vízvezetékszerelő, asztalos, ügyvéd, vadakat terelő juhász. A holmit kis kézikocsikon viszik, a hölgyek mind gurulós bevásárlószatyorral, egszerűbb nevén banyatankkal nyomják.

banyatankok

Ha építkezni kell (márpedig állandóan felújítanak) akkor egyszerűen lezárják az adott utcát és egy teherautó benn áll.

Cadiz azért is jó hely, mert mindent elkövetnek, hogy hangulatos legyen. Az úttest profin kirakva macskakővel, a házak legnagyobb része renovált, tisztaság van mindenhol. Ha éppen nincs elég fa, akkor kifeszítenek egy vásznat, hogy az utca árnyékos maradjon.

árnyék

A kapualjak, a kapualjakat nem lehet megunni. Mindegyik másfajta csempével van feldíszítve, a rácsok csodaszép kovácsoltvasból.

tipikus spanyol kapualj

Gondolom valamiféle hőcsapda szerepe lehet, mert kellemesen hűvös volt benn. Az egyik ilyen nyitva volt, bementem és egy klasszikus mediterrán udvarocskát láttam – az előtérben összegányolt víz- és elektromos órákkal.

mediterrán udvar vízórákkal

Dee, aki a hajón a mi személyzeti ügyeinket intézi, annyira rendes volt velem, hogy vettem neki virágot. A posta előtti téren van egy egy virágpiac. Kis időbe telt, míg elmagyaráztam spanyolul, hogy egy hölgynek (mujer) szeretnék virágot (flores) venni, de nem azért, mert szerelmes vagyok (amor), hanem tiszteletből (mutattam, mint egy spanyol grand a tisztelet jelét). Bár én nem beszélek spanyolul, a sok tangó dalszöveg segített. Még amit el tudtam volna mondani, a a szív (corazón) meg az ének (canción), mert ezek minden valamirevaló tangóban szerepelnek. De így is dűlőre jutottunk és nevetségesen olcsón vettem gyönyörű virágokat. Az eladónő volt olyan kedves és a hátizsákomhoz kötötte, nehogy leessenek.

virágpiac

Cadiz azért is jó hely, mert mindig jó idő van. Sokszor voltam már itt, ez szokott lenni az egyik olyan kikötő, ahol a nagyhajók kikötnek, hogy lendületet vegyenek a kétnapos átkeléshez a Biscayai-öblön. Ahol éppen most hajózunk és szokás szerint hullámzik. Télen is kellmes 15-16 fok van, és most, nyáron is elviselhető a hőség, mert a tenger felől (azaz mindenhonnan) fúj a friss szél.

Cadiz, tengerpart

A kép közepén az a fekete izé egy szemetes. Épp akkor üríthették őket, mert mindegyik üres volt a környéken és a szél kifújta a helyéről. Az egyik a frászt hozta rám, mikor egy sarkon befordulva pont fejmagasságban zörögni kezdett, én meg azt hittem, most üt el valami.

A tengerbe ben yúlva helyezkedik el egy erőd, ezt sajnos nem lehetett meglátogatni, mert éppen felújították. Persze ezt csak akkor lehetett tudni, mikor már az ember kigyalogolt egy fél kilométert. Még szerencse, hogy és csak kisuhantam, egyik irányba még a hátszél is segített. Igaz, másik irányba inkább akadályozott, de akkor meg legalább hűtött.

erőd a tengeren

Bizony, azért a szél ellenére jó meleg volt. Volt is olyan, aki a sziesztáját korábban megkezdte és lepihent egy szökőkútnál.

pihenő a szökőkútnál

Egyébként az egész város teli van szökőkutakkal és szobrokkal. A szobrok nem kinyilatkoztatások, nem megfélemlíteni vagy tiszteletet parancsolni akarnak, hanem emberi léptékűek.

szobrok emberi léptékkel

Ami még nagyon tetszett, hogy az utcanévtáblákat szép kerámiából csinálják. Nem ám egy egyszerű kis fémtáblát csavaroznak fel a a fealra – igaz ez utóbbiakat, ahogy változik a politikai széljárás könnyebb lecserelni. Hogy nézne már ki a fal pl. az Andrássy úton annyi névcsere után?

utcanévtábla

Összegezve: Cadiz jó hely, mindenkinek csak ajánlani tudom!

Tegnap este, mikor szünetem volt, kimentem a sétafedélzetre levegőzni. Az ég felhős volt, de az éppen lemenő nap egy helyen rést talált magának és rőt fényekkel terítette be a nagy, nyugodt hullámokat.  Az addig szürkés, betonkupola-szerű ég megváltozott, kinyílt, a tér kitágult, megtelt kontrasztokkal, lett mélység és távolság. A nap olyan közel volt, hogy azt lehetett hinni, egy csáklya végére lehetne akasztani és megállítani.

Gondolkodtam.

Nekem itt a hajón nagyon jó dolgom van. Egyedül vagyok egy tiszti kabinban, minden nap jön Glenn, a kabinszolga, kitakarítja, kiviszi a szemétkosárból a szemetet, megágyaz, letörli az asztalt, tükröt, kipucolja a fürdőszobát. A személyzet többi tagjával ellentétben nem kell részt vennem semmilyen gyakorlaton, szabadon garázdálkodhatom az időmmel. Oda megyek, ahova akarok, azt csinálok, amit akarok. Tengeri napon, délelőttönként az utas konditerembe járok, mert ott a futógépről látni a tengert. Utána a jakuzziban áztatom a vállam, hogy este bírjam a gyakorlást és a munkát. Ha akarok, az utasokkal együtt eszem, ha akarok, lemegyek a tiszti étkezdébe, éjjel, ha megéhezek, a legénységi kantinban mindig van friss kenyér. A portás és a személyzet egy része két hónap után is “sir”-nek szólít.

Nem szólnak bele a dolgomba, milyen hangosan és mit játszom, rám bízzák; az elején egy párszor láttam a főnökömet, gondolom leellenőrizte, mit csinálok, mikor látta, hogy azt, amit kell, nem foglalkozott velem többet. Szerintem időnként most is rám néznek, de diszkréten teszik.

Mikor megjöttem, egy szavamba került és adtak pedált a kabinban lévő digitális zongorához, hogy rendesen tudjak gyakorolni. Még az előző hajón csak egyszer kellett szólni, hogy hamis a zongora (húrt cseréltek rajta Southamptonban, aztán persze leeresztett), a következő kikötőben már szereztek hangolót. Itt, mikor két hétig hiába próbáltam jó magyar módon magam megoldani, hogy csukják be a fő folyosóra nyíló ajtót, mert utálok az utcán lakni, felmentem és panaszt tettem az irodában. Kérdezték, mit javaslok? Mondtam, szereljenek fel egy ajtózáró szerkezetet. Estére megcsinálta az asztalos.

Folyamatosan ezt lehet érezni, hogy megbecsülik a munkámat és általa engem is. Ezt egyébként nem csak itt éreztem, hanem bárhol a világban, hogy ha megtudják, hogy képzett zenész vagyok (tehát nem amatőr, aki csak magának játszik), akkor azt respektálják.

Otthon a zenész a vendéglátóipar cigánya. Itt most, mielőtt valaki félreértelmezi, nem fajelméleti kérdésről van szó. Otthon lenézik a muzsikust. Azt látják: idejön, klimpírozik egy-két órát és semmi más dolga. Meg az milyen könnyű munka. El akarják dugni a zongoristát egy sarokba. Ott kevésbé van útban. Itt – és külföldön a nagy szállodákban mindenhol, ahol csak jártam – jól látható helyen, általában dobogón van a zongora, hiszen rájöttek, az emberek nem csak hallgatni, de nézni is szeretik a “művész urat”. Otthon, ha csak tehetik, beleszólnak a munkájába. Mit játsszon, hogyan, szóval szokás szerint a dilettánsok akarják megmondani, mit csináljon. Itt hagyják, hogy csinálja a dolgát, legfeljebb akkor szólnak, ha valami  rossz.

Az igazán jó bárzongorista tanult ember kell legyen. Nem csak a zenében, általában is. Egy-egy szett után sokszor leülök a bárban az utasokkal, meghívnak egy-egy koktélra, sok minden szóba kerül. ?s igénylik a beszélgetést, igénylik a figyelmet. A munkának csak egy része a zenei tudás, rá kell érezni, melyik ember mit szeret és ennek megfelő dalokat választani. Figyelni őket, látni, ha fáradtak, nem akarnak tapsolni, ilyenkor összekötni a számokat és békén hagyni őket, ha jó kedvük van, rátenni még egy lapáttal. Ha nyitottak az újra, akkor (nekik) ismeretlen zenével is lehet kísérletezni, ha ragaszkodnak a saját zenéjükhöz, megmaradni annál. Ha új számot kérnek – és mindig van új szám –, akkor gyorsan előkeresni, leskiccelni és eljátszani.

Ez teljes embert kívánó munka. Nem biztos, hogy minden alkalommal sikerül, de a legtöbbször kell, hogy az ember odategye magát.

Itt, ahol a munkaadók tudják ezt, mint írtam, megbecsülik és meg is fizetik, hogy én kb. 15 évet rááldoztam arra, hogy ezt megtanuljam. Otthon megalázóan kevés fizetést kínálnak egy-egy bárzongoristának, kb. annyit, mintha valaki 8 általános végzettséggel menne el valahová dolgozni. És a hangnem, ahogy bánnak velük – tisztelet a kivételnek...

Talán nem véletlen, hogy sokunk megkeseredett, kissé önbizalomhiányos, nem találja a helyét. Talán nem véletlen, hogy sok más szakmához hasonlóan, aki csak teheti, menekül. Talán nem kellene már ugyanazt tennünk 100 éve, hogy nem becsüljük meg azokat, akik tudnak valamit.

Én még nem találkoztam olyan magyarral, aki ne maradt volna inkább otthon, ha megtehetné. Ha azt tapasztalná, hogy nem felesleges munkát fektetni valamibe. Ha azt látná, hogy ki lehet emelkedni tanulással, ha az lenne a mentalitás, hogy aki többet tud, annak megadják az azért járó – anyagi és társadalmi – megbecsülést.

Egyszer kitántorgott Amerikába hárommillió emberünk. Most jóval kevesebben mennek el. Csak az a baj, hogy akik elmennek, azoknak jó része pont a képzett ember, hiszen azokra van máshol igény. De máshol miért van rá igény?

Mikor a nap eltűnt horizonton, éles tengeri szél vágott végig a fedélzeten. Átfújt a zakón, megborzongtam. Visszamentem a bárba. Fernandes, a mixer biztos készít nekem egy forró csokit.

Update:

Eloszor a videot kell megnezni, ha valakinek nem esett volna le. :)))

www.youtube.com/watch

Az út a hegyről

elvarázsolt vár

mesevilág

ahol minden szép

 vagy legalább más lehet (az jó lehet)

A lány bejárta (gondolatban) már

 valódi gyöngysorok

 Playboyok

 pálmafák

 Yachtok

és szállodák

Délben mindig perzsel a nap

Van, aki éjjel ég le

 Fortuna itt lakik

 S akinek dolgozik, szereti

 A kéz kinyúl

A pénz gazdát cserél

hiszen ez Monte Carlo!

“- Szóval ezek olyan izé... vándor egyének? Akik a mezőkön és országúton hálnak?

- Nagy különbség! A kikötői csavargó lenézi az országútit.

- Mi a különbség a kettő között?

- Óriási! A kikötői csavargó hajón jár Batávia, Hamburg és az egész világ között. Az Istennek sem gyalogol.

- És az országúti?

- Nem géperejű csavargó. Az a különbség köztük, mint az úrvezető meg a gyalogjáró között.”

Nos, szegény Rejtő Jenő bajban lenne, ha meg kellene határoznia, én mi voltam. Ugyanis hajóval érkeztem Livornóba, onnan eltekertem biciklivel a vasútállomásra, vonattal utaztam Pisaba, ott megint kerékpárra pattantam, várost néztem aztán vissza ugyanez.

Úgy indult a nap, hogy szépen terv szerint fél kilenckor felkeltem, megreggeliztem, készítettem három sonkás zsemlét és összekészülődtem. Nagy megelégedéssel indultam volna, de a biciklin nem volt rajta a kulcs! Azt szoktuk csinálni, hogy a fékkarra ráakasztjuk a lakatkulcsot, mert Troy pont akkor ér rá, amikor én dolgozom és fordítva. Szerencsére a bringa nem volt lezárva, de lakat és lánc nélkül nem tudok elmenni, hogyan teszem le a biciklit? Felhívtam Troyt, de nem tudott semmit a kulcsról. Ráadásul ilyenkor nem is nagyon lehet zavarni, szavát se érteni, mert a motortérben van.

Egy órán át keresgéltem valami lezáróeszközt, végül az üzemi raktárból kaptam egy lakatot – lánc nélkül. Mindegy, gondoltam, majd Livornóban veszek egy fél méteres láncdarabot.

Ekkora késés után megnyomtam a pedált, főleg, mert azt sem tudtam, milyen sűrűn járnak a vonatok Pisa és Livorno között. Több embert meg kellett kérdeznem, merre van az állomás, mert eléggé kiesik a központból. Természetesen senki nem beszélt angolul, de hála svájci tartózkodásaimnak az SBB/FFS (svájci vasúttársaság) rövidítésből megmaradt a “ferrovia” szó, ezt aztán kombinálva a “stazione” szavakkal, a kérdés már megvolt. A válasz pedig olasz módon volt nemzetközi: kézzel, lábbal. Mindig biciklist kell megkérdezni, az 99 százalékban helyi erő.

Láttam egy 50 körüli fickót, profi cuccban volt egy álomszép biciklin, meg akartam szólítani, de mire odaértem volna elporzott, kb olyan tempóban, mintha a Giro d'Italian lenne. Egy perc múlva feltűnt egy kerékpárbolt, gyorsan megvettem a legolcsóbb sodronyzárat. Amíg a komoly 5 eurót guberáltam (mellesleg sodronyzárért forint is sok lenne) ki jött be az ajtón? A versenybringás olasz fickó, aki úgy otthagyott. Valószínúleg övé volt a bolt és műhely, hosszan tárgyaltak valamit a bicikliről, mutogatta, hol mit csináljanak még rajta. Kérdeztem, merre van a vasútállomás, megmondta, mondtam Pisaba mennék, azt válaszolta, menjek biciklivel, csak 30 kilométer. Aha, persze.

A vonat nem nagyon drága, a kb. 25 kilométeres útért kettőnknek, azaz a biciklinek és nekem oda-vissza kevesebb, mint 5 euró volt a jegy, cserébe viszont teljesen konfúz a közlekedés. A peronon lévő óra 7 percet siet, a vonat késik, és persze csak olaszul van kiírva minden. És lépcsőzni kell, sokat,

Pisaban, miután gondosan felírtam, mikor megy visszafelé vonat (nagyjából félóránként), bringáztam egy jót. A “Centro citta” kifejezéssel, és két tenyeremet párhuzamosan, kissé ferdén a levegőben tartva mindenhova könnyen el lehet jutni, de Pisa amúgy sem nagyváros. A folyópartja kifejezetten romantikus.

romantikus folyópart

A ferdetoronnyal úgy voltam, mint az egyszeri parasztember, mikor meglátja a zsiráfot: ilyen állat nincs is! Ez bazi ferde! Értem én, hogy fizika, meg súlypont, de akkor is...

bazi ferde

Körülöttem 1.000.001 turista, mind nagyon kacarászva készítteti magáról a képet, ahogy tartja a tornyot. ÁÁÁÁÁ, meneküljünk.

A kis utcákban a megszokott olasz élet folyik, egy ferences pap például épp búcsúzkodott, majd beszállt egy Fiatba.

megszokott látvány

Odébb gyerekek rollereztek, fel-felriasztva a galambokat.

csendélet

Ettem egy szelet pizzát, nyaltam egy fagyit. Nagyon szeretem, ahogy a kis lapátkával tölcsérbe teszik, majd rászobrászkodják a következő gombócot. És milyen finom!

Csak kerekeztem fel-le, bámészkodtam, élveztem a botanikus kertből kiáramló illatokat, nézegettem az embereket.

Visszafalé tíz perccel a vonat indulása előtt érkeztem a pályaudvarra, megnéztem, melyik vágányról indul. Korábban jött két perccel, kicsit gyanús volt, úgyhogy mikor befutott, megkérdeztem a kalauzt, hogy Livornóba megy-e. Nem. Akkor honnan? A 13-as, legutolsó vágányról, de már elment. Hogyhogy elment, még van két perc! Nem számít, majd jön a következő. Hát kösz, a következő meg 10 percet késett, úgyhogy jó későn értem vissza a hajóra, nem volt időm pihenni, így este a négy szett alatt rendesen leszedálódtam, alig vártam, hogy ágyba kerüljek.

“Gyönyörű autók, gyönyörű nők/

Éjszakai dühöngők/

Halvány, utolsó emlék...”

Európa Kiadó

Nem, nem fogtam meg egy pincérnő mellét, bár a dalszöveg így folytatódik. Mégis ez a három sor járt a fejemben, amikor...

Tegnap este kiderült, hogy ma szabadnapos vagyok. Először bosszankodtam, hogy jellemző, pont akkor van szabadnapom, amikor nincs rá szükségem, ráadásul egész délelőtt nem lehet kimenni, de aztán megszületett a nagy ötlet: biciklitúra az Azúrparton!

Reggel hatkor felkeltem, hátha az első komppal ki tudok menni a partra. Ez ugyanis még nem visz utasokat, csak a biztonsági személyzetet, akik kiépítik a fogadóállomást a mólón. Látni kellett volna a fejemet, alvajáróként mentem végig a folyosón. Pratima, kedvenc nepáli biztonsági alfőemberem (a főfőember természetesen angol) még nem kelt fel, reggelizni csak fél héttől lehet, vissza a kabinba. Kellett hozzá akaraterő, hogy ne aludjak el, de sikerült. Megreggeliztem. Úristen, van olyan ember (angol, ofkorsz), aki reggel fél hétkor meleg paradicsomos babot és sült kolbászt eszik??? Én legyürtem két adag corn flakes-t, aztán vissza az alsó szintre. Már felébredtek, állati kedvesek voltak, szeretnek, imádnak, de olyan kemények, mint a gyémánt. Nem engedi a szabályzat, szó sem lehet róla. Majd az utasok után. Mindegy, ezt dobta a gép, visszamentem a kabinba és dühömben visszaaludtam 11-ig. Arra ébredtem, hogy bemondják: már a személyzet is kimehet. Összekaptam magam, a pakoláson nem kell gondolkodni, a szekrényajtón kinn lóg egy cetli, hogy mi az, amit be kell tenni a kistáskába. Most csak egy hosszúnadrággal egészítettem ki, mert bár gyönyörű idő volt, ki tudja, milyen lesz. És a hátizsákot vittem, hosszútávon a féloldalas táska kellemetlen, nem is tudom, a futárok hogy bírják.

Az egész kerékpározással egyébként az a gond, hogy a vállízületet és a kis hát- és nyakizmokat igénybe veszi. Ha sokat biciklizem, este nem tudok jól zongorázni, pontatlanabb vagyok, a billentés katasztrofális. Ezért mondom mindig a kezdő zongoristáknak, hogy az ember nem az ujjaival zongorázik, hanem az egész testével, minden izomnak helyesen kell mozogni. Ezért volt jó ma a szabadnap, nem érdekes az egész, majd este kipihenem magam.

Felszaladtam a grillbe, előrelátóan befaltam egy adag rántottcsirkét, kell az energia az útra. Kicsit csodálkoztak, eddig szerintem hozzám igazították az órájukat, most meg egy órával korábban megyek. Aztán bedobtam a bringát a mentőcsónakba, gyerünk.

Az első meglepetés rögtön Cannes-ban ért: a fesztivál zárónapja volt. Állítólag minden teli volt hírességgel, én nem ismertem fel senkit. Mondjuk az egyetlen esélyes Woody Allen lett volna, ha húsz évvel fiatalabb és a fekete keretes szemüvegét viseli. Hiába no, műveletlen vagyok filmsztárok tekintetében, pedig már Lenin is megmondta: “Korunk legfontosabb propagandaeszköze a film” (Lenin összes, Szikra Kiadó, 1949).

Alig lehetett haladni, hatalmas tömeg, gyönyörű nők, a legmodernebb sportkocsik. Az első Ferrari még tetszett, főleg azért, mert szőkített nő vezette, aki mellett filmrendező külsejű férfi ült. Biztos Vittorio de Sica reinkarnációja. Szépen lehagytam őket vagy 100 métert, így volt alkalmam lefényképezni, ahogy udvariasan minden zebránál megáll és átengedi a gyalogosokat. Úgy látszik, ő már megteheti...

 az ezüst szín a menő idén

Az ötödik Ferrari (egy ezüst, két fehér, egy tűzpiros és egy sport-sárga) után már csak legyintettem. Porsche annyi van, hogy szerintem már ciki, a  sportkupé Audit már észre se venni. Viszont rengeteg a profi vagy félprofi kerékpáros, a biciklijük kb annyit érhet, mint egy-egy jobb autó. Én csak keccsöltem a kis tescogazdaságos összteleszkópossal, miközben ők elsuhantak mellettem.

Egyébként az autóvezetők végig rettenetese udvariasak és türelmesek voltak, ha nem tudtak legalább két méter oldaltávolságot tartani, még a legnagyobb kocsik is szép nyugodtan jöttek mögöttem perceken át.

 türelmes

Túljutva a tömegen kicsit gyorsítottam a tempón. Szép, árnyas út vezet ki a városból, szinte végig a tengerparton. Időnként megálltam bámészkodni. Micsoda villák, milyen gyönyörűen, ízléssel berendezett környezet!

 átlagos villa, átlagos autó

Parkolóhely sehol, de nekem nem is volt rá szükségem. Viszont rettenetesen lelassította a kijutást egy-egy parkolóhelyvadász. Kiérve a városból jobbkéz felől a tenger, bal kéz felől dombok, hegyek, a kettő közt kanyarog az út.

 meseút

Bár az idegenvezető hölgy, aki a mólón fogadott és térképet is adott, azt mondta sík, nem tudta, hogy alföldi gyereknek a sík az a tényleg lapos. Itt azért volt egy kis emelkedő néha, igaz nem veszélyes, de érezem, hogy energiám nagy részét a teleszkópokba ölöm haladás helyett. (Enyhén lejt, mi?) Ráadásul, bár a bringa jó állapotban van, az első váltóját nem lehet használni, ott a legnagyobb tányéron mentem. Ez eddig nem derült ki, mert nem volt rá szükség. Majd szólok Troynak, hogy vegye elő a franciakulcsát és szerelje meg.

a járgány

Sütött a nap, de nem volt melegem, mert a tenger felől fújt a szél. Illetve a tenger felől és szemből, mert ez úgy látszik, törvény. Nem vészesen, pont eléggé, hogy hűtsön az ellenszél. (Ekkor még) nem siettem, szép lassan tekertem, élveztem az utat. A főút bement a dombok közé, jobbra lefordulva egy kisebb lejtő után elém tárult a Juan-öbölben lévő plázs.

aranypart a Juan-öbölben

Hát igen, ez tényleg azúrkék! Délután egy óra lévén az éttermek tele vannak. Érdekes, hogy a vendégek a plázs felőli oldalon ülnek, az éttermek – és persze a konyhák – az út másik oldalán, így minden étterem előtt, körülbelül húszméterenként vagy egy zeba, ahol a pincérek az ételt átviszik.

viszik az ételt a zebrán

Itt úgy elbambult a kis vicik-vacak autó sofőrje, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült megállnia. Volt is nagy bocsánatkérés utána! Persze megértem, lehet, először járt arra, nem könnyű közlekedni, teljes az összevisszaság, hogy hova lehet behajtani, merre kell fodulni. Engem ez sem érintett, mentem, amerre jólesett. Az elején még nagyon szabályos voltam, aztán láttam a többi biciklist, onnantól fogva csak a zebráknál törődtem a KRESZ-szel – ott is csak becsületből.

Antibes-be érve láttam, hogy itt ugyanaz a rongyrázás folyik, mint Cannes-ban, minden arról szól, hogy ki tud nagyobbat mutatni. A legkisebb helyet is kihasználják, ez a két gyerek például egy mélyben lévő, piciny gokartpályát bámult

gyerekek Antibes-ben

Leültem egy snack bár utcán lévő asztalához. Mikor kértem egy krémkávét, a pincérnő visszakérdezett: csak egy kávét? Mondom csak (bazmeg, tettem hozzá magamban, kiengedve a nyóckert, ha majd mást is akarok, akkor majd mondom, hogy mást is). Ő nem látta a biciklimet, azt egy kicsit odébb parkoltam le, szerintem valami csavargónak nézett. Divatjamúlt sport rövidnadrág, fehér galléros póló, fehér átizzadt bézbólsapka, hátizsák. A mellettem lévő asztalnál egy közepes rangú kokainkereskedőnek tűnő figurának hoztak ki tízpercenként egy-egy újabb tükörtojást a salátájához. Fehér cipő, bermuda, divatos fehér vászoning, a kivágottnyakú fajta, elöl kopaszodik, de hátul a tarkóra lóg az enyhén hullámos haja, kis pocak, napszemüveg, két telefon, az övéről garázskapu-távirányító, vagy valami hasonló lóg. Később átszaladt a szemközti boltba, mindkét telefonját addig otthagyta az asztalon. Megnyugodtam, akkor az bringámat sem kötik el. Ennek az összteleszkóposnak az a baja, hogy nehéz olyan tereptárgyat találni, amihez ki lehet láncolni, mert csak egy helyen lehet rögzíteni. Elővettem a kis kéziszámítógépemet, örömömre, akárcsak Cannes-ban, itt is találtam védetlen hálózatot, gyorsan neki is álltam skype-olni. A pincérnő, ha lehet, még nagyobb undorral nézett rám. Rámosolyogtam, aranyanyám, te holnap is itt robotolsz majd, én meg már Barcelonában leszek és engem ezért fizetnek, gondoltam és csak azért sem adtam borravalót, mikor elém lökte a komoly, 2,50 eurós számlát. Pedig ha kedves lett volna, akkor gavallér lettem volna vagy 50 centtel. Nu, nem nagy forgalom, de mekkora a haszon – mondaná Kohn bácsi a bélyegkereskedő, mikor valaki letett egy márkát  az 50 pfenniges bélyegért és továbbrohant.

A nők egyébként szépen adjusztálják magukat, öröm a szemnek a sok angol után, de mikor az egyik strandon cicisnéniket (© az egyik barátom kisfia) láttam, kiderült, hogy csak a csomagolás szép, az otthoni nők sokkal csinosabbak. Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket...

Megmásztam egy dombot, a tetején luxusszálloda, előtte három motorosrendőr. Kérdeztem, hogyan lehet lejutni a partra. Mondta az egyik rendkívül udvariasan és meglepően jó angolsággal, hogy menjek tovább kb. két kilométert, ott a plázs, nagyon szép. De hát nekem arra nincs időm! Akkor menjek vissza egy kicsit és ott is van egy kisebb plázs, de az nem olyan szép, köves a part. Ez engem nem zavar, nem akarok fürdeni.

Visszasuhantam a lejtőn tehát és egy kis lépcsős ösvényen lementem a partra, ezzel elértem úticélomat, az Antibes-fokot (Cap d'Antibes), ez mindig, ha olvastam róla, olyan romantikusan hangzott. Hát romantikus is, itt is minden együtt van, luxusyacht, fürdőzők, siklóernyősök.

hájlájf

Gondoltam, papírkutya leszek és visszafelé kipróbálom a vonatot. A jegy nekem kettőötven (pont egy kávé ára borravaló nélkül), a bicikli természetesen ingyen utazik. Vasárnap van, nemrég ment el, a következő egy óra múlva jön. Ekkor kicsit összezavarodtam. Úristen, az utolsó komp 16.15-kor vagy 17.15-kor megy? Ha lekésem, gáz. Az órámra néztem. 15.20! Akkor nyomás! Felpattantam a nyeregbe és levágtam egy 12 km-es sprintet. Ajjaj, hova tűnt a csirke a gyomromból? Visszafelé rövidebbnek tűnt az út, igaz, feleaanyi idő alatt tettem meg, mint odafelé. Persze hogy 17.15-kor megy, úgyhogy visszamentem még csavarogni. Cannes-ban még mindig tömeg, az egyik szálloda előtt hatalmas tömeg, biztos valami híresség van itt. Én nem láttam senkit, az emberek fele filmrendezőnek tűnt, a másik fele maffiózónak. Néha van átfedés...

itt valamiért nagyon sokan álltak...

Feltűnőbbnél feltűnőbb öltözékek, járművek. Drága nagyanyám mondaná, ezek sem tudják jódolgukban mit csináljanak.

a lényeg, hogy feltűnő legyen

Az utolsó előtti komppal jöttem vissza, az egyik mentőcsónakot már emelték a helyére. Érdekes volt ilyen pozícióból látni, eddig mindig csak felülről láttam. Volt idő megfigyelni, legalánn öt perc volt, míg a csónakunkat rögzíteni tudták a dokkoló platformhoz, pedig nem voltak nagyon magas hullámok. Mégis, olyan érzése volt az embernek, mintha egy széken ülne, amit húszmásodpercenként ledobnak fél méter magasból. Az angol nyugdíjasok kacarásztak, milyen jó tréfa én meg igyekeztem nem beleesni a vízbe, miközben a kamerát próbáltam két kézzel félig térdelve fixálni. Az Oceana közben meg se mozdult, úgy állt a horgonyon, mintha odaszögezték volna a tengerre. Hiába, 76.000 tonna nyugvó tömeget nehéz kimozdítani. Összenéztünk az orosz kaszinóslánnyal és megjegyeztem: nem szeretnék ebben a mentőcsónakban menekülni, ha viharban süllyed a hajó. Azt mondta, még mindig jobb, mint a felfújható mentőtutaj, ami a személyzet nagy részének jut. Értelmes kislány.

emelik a mentőcsónakot

Visszaérve a hajóra felmentem a welness részlegbe és belerogytam a jakuzziba. Egy angol nővel beszélgettem vagy fél órát, meglepően jól lehetett érteni, csak egyszer kellett leállítani, hogy fél percnél rövidebb mondatokban legyen szíves beszélni. Észak-Angliából jött, kiderült, hogy rajongó, majdnem minden este jönnek hallgatni engem, a férje és ő is amatőr zenészek és szerinte milyen jó lehet ezt csinálni. Elmagyaráztam neki, hogy az a különbség az amatőr és profi zenész között (leszámítva persze, hogy amatőrnek ihlet kell, profinak előleg), hogy nekem akkor is játszanom kell, mikor semmi kedvem. Ezen elgondolkodott.

Aztán befaltam egy hatalmas adag májat főtt répával (ez volt ehető), de már megint éhes vagyok. Elszaladok, hozok zsemlét és falatozok a titkos magyar szalámimból. Erősen fogyóban van, de még tart.

2010. május 20. Jégszobrász-bemutató

Ma egy érdekes foglalkozást szeretnék bemutatni. Van a hajón egy ember, aki - amelett, hogy szakács a konyhán - jégszobrokat készít. Minden nap a vacsoránál van egy jégszobor a Plaza étteremben, mindig az adott nap menüjének megfelelően. Ha angol menü van, egy bulldog, ha olasz a pisai ferdetorny, ha keleti, akkor pagoda, stb. Ezeket napi egy-két óra munkával készíti, hogy aztán három-négy óra hosszat gyönyörködtessék a szemet egy alulról megvilágított posztamensen.

Ma bemutatót tartott a nyitott fedélzeten, fél óra alatt kifaragott egy szobrot.

Beszéljenek helyettem a képek:

benne van a szobor, csak le kell szedni a felesleget:

hullik a forgács:

itt még oroszlánra tippeltem:

alakul....

finom munkához kis véső:

a szobor is jól érzi magát, mosolyog:

elbújt:

nagyon figyel:

a művész és a kész mű:

tetszik neki:

2010. május 9. Cannes







Nem igazán értem, mit keresünk Cannes-ban, mikor Monte Carlo kellene következzen. Mindegy, én csak örülök neki. :)




Itt is horgonyon álltunk, ekkora hajó itt sem tud kikötni. Ami azt jelenti, hogy délig van időm a hajón, addig az utasok mennek ki. Pedig most besegített egy helyi vízibusz is.




Többen nem értik még, mekkora egy ilyen hajó. Azt hitte valaki például, hogy a promenádról csak úgy be lehet ugrani a vízbe. Hát eléggé megütném magam, mert a legalsó nyitott fedélzet a hetediken van, a vízszint meg kb a harmadiknál kezdődik, azaz 4 emelet magasból, mintegy 12 méterről kellene ugrani. Külön tanítják egyébként, hogy abban a legvégső esetben, mikor a kapitány személyesen kiadja a parancsot a hajó elhagyására, akkor hogyan kell tartani az embernek a kezét, hogyan fogja be az orrát, stb. És igen, ilyenkor mindenki elsüti a poént, hogy ez rám nem vonatkozik, én csak játsszak, hiszen a zenének végig szólnia kell.




Szóval ott tartottam, hogy kompoztunk a mentőcsónakokkal. Ilyenkor lenyitják a hajó oldalának egy részét, ott képeznek ki dokkolóállomást.

nyitva a hajó oldala:





 

Ez eléggé megbonyolítja az életet, mert a hajó is mozog egy kicsit, forog a horgony körül, a mentőcsónak meg igencsak himbálózik a hullámokon, az idősebbeknek (és van belőlük sok...) nehézkes a beszállás. Mindig ott áll két matróz és segít be-kiszállni.




Viszont ilyenkor nyújtja a hajó a legszebb látványt, könnyű fényképezni, ráadásul felengedtek minket a mentőcsónak tetejére.


Oceana:

                         
Az a kis vicik-vacak ott az oldalánál, az a 150 személyes mentőcsónak. A kikötóben is várni kellett, míg parthoz tudtunk állni, épp egy luxusyachtot manővereztek be a helyére. Ügyes volt a kormányos, egy gyufaszál nem fért volna el a két hajó között.




szűk a hely: 

Egyébként ez itt tényleg olyan, mint ahogy a filmeken a Cote D'Azurt mutatják. Van itt mindenféle luxusyacht, persze különböző lobogók alatt, panamai, bermudai, gondolom, ahol kevesebb adót kell rá fizetni.


 van itt luxus:

Partot érve jobboldalt rögtön a cannes-i kaszinó szürke tömbje áll. Kb úgy néz ki, mint a velencei KISZ tábor fénykorában. Nem is vesztegettem rá egyetlen képkockát sem. Inkább átvágtam egy téren, ami apró szemű sóderrel volt felszórva és amiről azt hittem, használaton kívüli piactér. Mert odébb szuvenírárusok kínálták a szokásos portékájukat, az egyiknek nagyon szép kutyája volt.

 ezt muszáj volt

A kikötő közvetlen a főutcára visz, csak néhány perc séta az út. Egyik oldalon a tenger, másikon kávézók, éttermek, kis utcák. Elöl pedig a templomtorony, amelyhez két úton is fel lehet jutni.


 késő van:

Felfelé mentemben baloldalt egy festett homlokzatú házat láttam: a Cinema Cannes!


 Cinema Cannes

 

Itt kell felkanyarodni jobbra a szerpentinre, amelynek a végén a templom áll. Sütött a nap, kimelegedtem rendesen, de megérte, mert pompás a kilátás.


 kilátással:

El lehet viselni, nem? Főleg ha az ember olyan helyen lakik, mint a kép bal sarkában lévő ház. Vagy a mellette lévőben, amelyiknek tetőterasza van!


 tetőterasz:




 

Mi kell még? Luxusautó, gyönyörű nő, siker, pénz, csillogás? (Figyelem! Az autó jobbkormányos. A hölgy utas volt, láttam beszállni, illet az autóhoz.)


siker, pénz, csillogás:













 

Na így aztán lehet nyelni a whiskyket, meg aprítani a miszliket.



Lefelé másik utat választottam, soklépcsős, kanyargós, szűk utcát. A Hentes utca ugyanoda visz vissza, csak romantikusabb.


 hentes utca:

Jól elbámészkodtam a városban. Vasárnap délután lévén az éttermeken kívül minden zárva volt, de nekem azért sikerült egy baguette-t szerezni, azt ropogtattam. Nagyon jól esett a sok széteső fagyasztott zsemle után.



Rengeteg kávézó, söröző, étterem. A pincérnők mind egy-egy Amelie. A kocsmákban a tévéből francia rap szól.




Ahogy kószáltam, megláttam egy ingatlanügynökséget, az is zárva volt, de a kirakatában ott voltak az ajánlatok. Potom 800.000 euróért már egész pofás kis lakásokat lehet kapni, kandallóval, terasszal, zárható garázzsal. Mire legközelebb kikötünk itt, megkapom a fizetésemet, lehet, hogy veszek egyet.


veszek egyet:

Az egyik étterem teraszán egy gazdi evett, a kutyája rögtön tudta, mi a csízió. Látszódott, hogy lenni rutin.


 ért hozzá, ez a szakmája:

Visszaérvén a főutcára megvilágosodtam: amit én használaton kívüli piactérnek néztem, azok petanque-pályák! A sorszámozás, amire azt hittem, hogy a sátraknak szól, azok pedig a pályák számai.

Komolyra vették, mikor nem lehetett szemre eldönteni, melyik fémgolyó áll közelebb a kis piroshoz, mérőszalaggal hitelesítettek. Nagy tudomány jól dobni, kell hozzá koncentráció.



 dobják a petanque-ot:

Szerintem a fickó ott hátul Pierre Richard reinkarnációja, ő is félénk, de hódítani akar. Ha valaki emlékszik még a jelenetre a filmből...



Szerencsém volt, pont kifogtam egy hullámvölgyet, mikor még nem érkeztek meg a visszatérő utasok, kevesen voltunk a kompon. Körülöttünk szörfösök, vitorlások múlatták az időt.

 tudnak élni:

Este minden rendben ment, sok francia zenét játszottam, Edith Piafot, Charles Aznavourt, Gilbert Bécaud-t, sanzonokat. Díjazták. Most, hogy sokszor megyünk ugyanoda, kialakítottam egy programot. Spanyol kikötők után sok tangót, paso doblét játszom, a trópusi este programon latin zenét, az olasz városok után olasz slágereket (éljen Toto Cutugno!) a francia kikötő után sanzonokat és az elegáns tengeri napokon maradok a sztenderdeknél meg a musicaleknél. Minden nap játszom mindenfélét, csak az arányok változnak. Persze a My Way az mindennap kell, arra a legnagyobb a taps. ŐK nem unják.

Ma nagyon jó nap volt!

Még tegnap eldöntöttem, hogy biciklivel megyek be Livornóba. Ennek több oka is van, például ez az egyetlen hely, ahol fizetni kell az ingajáratért, amely a kikötőből visz be a városba. 5 euro egy út, a mindenségit! A múltkor, megspórolandó ezt a pénzt visszafelé gyalog jöttem, de egyrészt nem akartak beengedni a kikötőnek arra a területére, ahol a hajó áll, másrészt nagyon csalóka a távolság: látszólag 5-600 méterre vagyunk, de csak nagy kacskaringókkal lehet eljutni a bejárathoz, így 40 percet kutyagoltam. Nos, ennek vége.

Troy, a motorkezelők vezetője egyben a kerékpárok felügyelője is. Van ugyanis 7-8 kerékpár, amit csak úgy el lehet vinni. Nem túl praktikusak, mert összteleszkóposak és az indiaiakra van méretezve, azaz elég kicsik, de jó állapotban vannak. Előző nap szólni kell Troynak, ő odajön, elővesz a farzsebéből egy villáskulcsot, beállítja a nyerget, ad egy láncot lakattal, aztán hajrá!

Reggel felmegyek reggelizni, látom, zuhog az eső. Na, ennek a biciklizésnek lőttek, gondoltam. Se esőálló ruhám, se sárvédő a biciklin. Keleten derűs volt az ég alja, adtam neki még egy órát. Lementem a kabinba és kiírtam egy számot, amit előző este kért az egyik kedves vendég. Még éjjel, mikor befejeztem a munkát, fél egytől egy órán át beszélgettünk. Nem hittem el, hogy nyolcvan éves, azt hittem, kb. hatvan. Az volt a gyanús, amikor azt mondta: “amikor én a háborúban voltam”. Szóval kiírtam a Bing Crosby számot, közben látom a tévéképernyőn, hogy kiderült az ég. Nyomás! Kizsilipeltem, persze egy csomó dolgot a kabinban felejtettem, a sapkáért visszajöttem.

Sokan vártak a buszra én meg elegánsan elkarikáztam. 7-8 perc alatt benn is voltam a városban. Az első meglepetés, hogy a livornóiak nagyon előzékenyek. Dinamikusan vezetnek, de ez nem azt jelenti, mint nálunk, hogy agresszív bunkók, hanem lendületesek, de kifejezetten udvariasan mindenhol beengedtek, vigyáztak rám. A tiszta tengeri levegő után nagyon büdös egy város, sok az autó és a robogó, hiába próbálják rávenni az embereket, hogy busszal járjanak.

A főutcán egy tábla állított meg: “a víz nem eladó!” Kiderült, hogy aláírást gyűjtenek, a vízellátó rendszer maradjon a közösség tulajdonában, ne vehesse meg azt valami nagyvállalat. Ismerős? Odamentem hozzájuk, és bár az olaszok kb. úgy beszélnek nyelveket, mint a magyarok, lelkesen egyetértettünk.

a víz nem eladó

Ezután természetesen irány a piac! Ha az ember idegen helyen jár a piac a legfőbb támpontja. Általában a város centrumában van és ott a legközvetlenebbek az emberek. Ha tengerparti városról van szó, akkor persze halpiac.

halpiac

Hogy mondta az egyszeri parasztember, mikor meglátta az állatkertben a zsiráfot? Szép, szép, de otthonra nem kéne. Valahogy így vagyok én is a tengeri hallal. Szép, meg egzotikus, de inkább a csirkepörkölt nokedlivel.

Egy kicsit elbámészkodtam, aztán csak tekeregtem, be-befordulva az utcákon. Hirtelen elbizonytalanodtam, merre is járok. Nagy baj esetére ott van a zsebemben az okostelefon, GPS-szel felszerelve, de jobb szeretem az analóg megoldásokat. Jött egy bringás srác, szupi kis Campagnolo bringával, okulva az eddigi nyelvi nehézségekből megkérdeztem, “Centro Cittá?”, valami ilyesmi lehet a városközpont olaszul, erre, ha nem is kifogástalan, de teljesen érthető angolsággal elkezdte magyarázni, merre menjek. Aztán meggondolta magát és azt mondta, kövessem, mert ő is arra tart. Kiderült, hogy kifogtam a helyi magwast. Matteo sem volt hajlandó letenni a lábát a földre, mint a bogarak, inkább mindent két keréken oldott meg. Igyekeznek kellett, hogy a nyomában maradjak, mert tolta neki rendesen, át árkon-bokron, járdán-zebrán, szembeforgalmú utcában. Kiderült róla, higy telekommunkációs mérnök (a feje alapján sejtettem) és most is dolgozni megy. Annyira azért ráért, hogy tartott egy kis városnézést. Megmutatta pl. a teret, amit már múltkor megcsodáltam: egy kb. Vörösmarty tér nagyságú terület, amely egyben híd is

a híd, ami tér

és elvezetett a velencei negyedbe. Azért hívják így, mert amikor ez az új városrész épült az 1700-as években, velencei mesterembereket hívtak, hogy segítsenek felépíteni. A csatornák természetesen itt is át-átszelik a városrészt, mint mindenhol Livornóban.

csatorna

hangulat

Itt található a Sienai Szent Katalin templom, (bővebben: www.chiesadisantacaterina.it)

Szent Katalin templom

ahova belépvén … épp egy esküvőn találtam magam. Emlékezve a keresztapás jelenetre inkább csak a telefonnal fényképeztem egyet titokban.

mindörökké, ámen

Pont az áldásra és utána a csókra értem oda. Hát, az áldás elég hosszú volt, a csók meg elég rövid. Utána megszólalt a zenekar és egy fiú énekelt. Életük nagy napja, én meg ott vigyorgok farmernadrágban, melegítőfölsőben. Mit csináljak, ha tudtam volna, isten bizony szmokingban biciklizek.

A biciklis városnézésben az a jó, hogy az ember pillanatok alatt le tud térni a hagyományos turistacsapásokról. Én is így tettem, negyedóra laza tekerés után találtam egy sarki kiskocsmát, ahol a Birra Morettit (66 cl, azaz pont két dobozos sörnyi mennyiség) helyi lakosok társaságában tudtam elfogyasztani a bolt elé kitett asztaloknál. Három szobafestő és két jómunkásember ült még ott, hangosak voltak, jókedvűek. Vége a hétnek!

Visszafelé a halászkikötő mellett jöttem. Azért itt is vannak érdekes kombinációk.

porsche és rozsdás halászhajó

Odébb két fáradt halász bogozta a hálóját. Remélem eredményes volt a mai napjuk.

hej, halászok, halászok

A kikötőben el kellett haladnom a kompra váró autóbuszok és kamionok mellett.

busz a kompban

Aztán már csak négy-öt perc és a Tintoretto úton (nevem Tintoretto. Hol lakik? Quattrocentóban. Az egy kis falu Trecento és Cinquecento között) át már vissza is érkeztem. A vámnál, ahol a múltkor nem akartak gyalog beengedni, most szó nélkül húzták fel a sorompót. Hja kérem, aki járművel van!

Este könnyű nap volt, mégis nehezen múltak a percek. Bosszant, ha valamit nem tudok jól megcsinálni és bár a tegnapi vendégeim nagyon örültek a “Pennies from Heaven” c. nagysikerű szerzeménynek, én nem voltam elégedett. Mindegy, majd holnap biztos jobban megy.

Mostanában rászoktam, hogy a vacsoráimat a tiszti étkezdében költöm el (képeket majd később mellékelek), mert az a hajón a társadalmi élet színtere. Ma is együtt ültem a szép de örökké fáradt arcú főorvosnővel, a vicces, kissé korpulens tiszttel, aki szórakoztatási osztályon dolgozik (valaki magyarítsa már szebben az entertainment officer kifejezést, légyszi...) meg még egy pár emberrel.

Lazacot rendeltem, várni kellett rá vagy húsz percet, mert a főkonyháról hozták, de megérte, mert isteni volt. És mégse egy negyvendekás félig nyers marhaszeletet egyek már estére, mint az angolok. Délben pedig, meglepetésemre zárva volt a grill, de mint kiderült azért, mert egy szinttel lejjebb, a tizenkettediken éppen grillparti volt. Gondolom, azt hitték szegények, hogy az emberek majd tódulnak, eszik a sok sültet (ingyen) és isszák rá a sört jó pénzért. Így szokott lenni. Most viszont pont délben akkora vihar volt, hogy majd kitépte a kezemből a sültcsirkés tányért, lehetett vagy 12 fok. Be is menekültem egy félig fedett helyre, gyorsan beburkoltam a kaját és lehúztam a kabinba. Mediterrán, mi?

Szóval, ha már az ételnél tartunk, álljon itt egy pár adat, amit Gavintől, az egyik tiszttől kaptam:

A főséf, Haydn Davis, több, mint 114 fős konyhai személyzetet vezényel minden nap, hogy megcsinálják azt a több, mint 12.000 adag ételt, amit a 2100 utas és a 900 fő személyzet naponta elfogyaszt.

Ennyi ételhez a következő mennyiségű alapanyagokat kell felhasználni:

3 és fél tonna angolszalonna és sonka

4 tonna hal

7 tonna liszt

15 tonna hús

28 tonna friss zöldség és gyümölcs (a friss itt azt jelenti, hogy nincs megfőzve, csak lefagyasztva –

az ízén érezni is, annyit is ér)

51.000 tojás

3.600 db. péksütemény

10.500 liter tej

4.000 liter jégkrém

42.000 keksz és süti a délutáni teához (14 nap x 3000/nap = 1,5/utas)

1.150 üveg pezsgő és habzóbor

6.500 üveg bor

900 liter csapolt sör

10.000 doboz üdítő

21.000 üveg víz

650 liter tea és kávé

Mikor Southamptonban kikötünk, a rakodószemélyzet 130 tonna élelmet hoz a hajóra.

Jó étvágyat!

                                                                    
                                                                    
                                                                    
                                            
Csak egy hangulat...

Unalmas tengeri napok ezek, két nap Southamptonig, kettő vissza a mediterránra. Eddig nem lehetett csinálni semmit, ocsmány idő volt, hideg, a szél fújt, lökdöste a hajót, mégpedig alattomos módon, pont úgy, hogy az embernek ne legyen kedve semmit sem csinálni. Elölről-oldalról támadt a hajónak, pöffösen megdobta, majd elengedte, a hajó eleje  mintha túl sok gin-tonikot ivott volna (napi ajánlat, csak Önnek ma 20 font 70p) úgy tántorgott. éppen a kabinom közelében van az a pont, ahonnan már megindul a mozgás, minden nagyobb hullámot érezni lehetett.

Ma viszont gyönyörű az idő, a hullámok hátulról ringatják a hajót, nagy, kövér hullámok ezek, zsírosan fénylenek, mikor rájuk süt a nap. Némelyik tarajos, épp csak annyira, hogy jóleső fehérséget csempésszen a tenger sötétkékje és az égbolt azúrja közé.






 A távolban   fehér vitorla helyett   egy teherhajó sziluettje, mindjárt beérjük, akkor majd lefényképezem.




Itt a hetediken, a sétafedélzeten nincs most szinte senki, vacsoráznak, csak két lány futja magányosan a hatodik körét (3 kör kb. 1 mérföld, azaz 3 kilométernél tart) és egy hölgy olvasgat.


 En éppen túl vagyok egy szetten, még hátravan kettő, nyugodtan telnek a napok.


Két nap után megismernek, a 14. emeleten, nyitott grillben, ahova ki szoktam ülni kottát javítgatni, odajönnek hozzám, kérnek estére számokat. Aranyosak, örülnek annak is, ha éppen nem tudom, amit kérnek (esőcsepp etüd Chopintól???) és kiegyezünk valami másban (jó, akkor legyen a Forradalmi etüd, de csak este kilenc körül, mert később már nagyon hangos, akkor viszont sokan vannak, elnyelik a zajt).

Olasz menü volt ma a vacsora, eheő, csak meg kell sózni. Utána gyümölcskoktél, mert délután a kávéhoz már ettem egy  Sacher  tortát. Azért az Európa cukrászdában jobban csinálják.

Mikor délután készülődök, a laptopról Teller Ede beszél nekem kvantumfizikáról, egész érthetően. 50 évig élt külföldön és szégyenkezett, amikor nem tudta magyarul azt a szót, hogy  kémcső . Testtube   kérdezi a közönséget, és aztán megindokolja, hogy az első kémcsövet (utána már többször jól hallhatóan élvezettel mondja ki) Németországban látta. Istenem, ha ezt Karsay  waccpaör  Dorottya hallaná...*

Az átrium ilyenkor még világos, csak egy kis kék fényt állítottam be, hogy a kottát jobban lássam, a fehér zongora világit a kis dobogón, klasszikus látvány. Mennem is kell, az idő majd mindent megold. Ez az! Ez lesz az első szám, amit most játszani fogok. As Time Goes By.












*aki nem tudja mir?l van szó, legyen szíves keressen rá az index videók között



 

Itt van május elseje / énekszó és dal köszöntse

Nos, dal az lesz ma rengeteg. Húzós nap Southampton mindig, ilyenkor történik meg a ki- és behajózás, mind az utasok, mind a személyzet részéről. Az átriumban sokat szól a zene, mert az új utasok jönnek mennek, felfedezik a hajót (később majd mellékelek ábrát a hajóról) és ilyenkor előbb-utóbb újra és újra az átriumba futnak bele. Úgyhogy nem elég, hogy részt kell vennem a tanfolyamon, amiről a vulkán miatt lekéstem, még sok a meló is.

Sokan kérdezték, hogy miféle népség van egy ilyen hajón. Az utasok legnagyobb része természetesen angol, de mindig van egy ötvenhatos magyar is. Most is az egyik felfedezte a nevem a hajóújságban (at the piano: Balazs), rögtön tudta, hogy magyar vagyok, ilyen névvel más nem szaladgál. Játszottam neki hamvadó cigarettavéget, meg operetteket, örült neki. Beszélgettünk is, említette, hogy a forradalom miatt ment ki, és előbb Kanadában élt, ott egy aranybányában dolgozott, majd Londonban. Mondtam neki, hogy Faludy György is ebben a két országban élt a legtöbbet második emigrációja alatt, de nem tudta ki volt. Mikor a “My happy days in hell”-t említettem, akkor már tudta. ﾚgyhogy odaadtam neki pendrive-on a “Pokolbéli víg napjaim”-at, meg a folytatását, mondtam, majd a gyerekei kinyomtatják.

A személyzet pedig? Hát itt aztán van mindenféle. Indiaiak Goából, Bombayból, Bangalore-ből, Cochinból, Madrasból, Calcuttából, stb; filippinek Manilából; nepáliak; pakisztániak Iszlámábádból.

Az indiaiak általában a fizikai munkát végzik. Matrózok, takarítók, pincérek, kukták, szakácsok, szobalányok-fiúk. ﾓk a recepciósok is.

A nepáliak a biztonsági személyzetet adják. Nem tudom miért ők. Vannak ott is indiaiak, de csak olyanok, akik már több évet lehúztak az indiai haditengerészetnél. Mindegyik bajszos (egy kicsit a nők is)

A filippinek a szakmunkát végzik. Asztalosok, nyomdászok, vasmunkások, gépészek.

A kaszinósok valamiféle kelet-európaiak. ﾁltalában románok, magyarok, szerbek, ukránok, oroszok, most itt van a hajón egy litván kislány is.

A zenészek között sok a magyar, angol, olasz, néha-néha egy-egy francia. A duó, akivel felváltva játszom az átriumban, amerikai. Amerikai az igazgatóm is, Csikágóból.

A színitársulat nagyfenekű trampli angol lányokból és enyhe homoszexuális beütésű fiúkból szokott állni.

A tisztek legnagyobb része természetesen angol, de van köztük olasz, horvát, sőt, egyszer egy némettel is találkoztam.

Az orvosok általában angolok, de van köztük is több más európai.

És akkor még nem beszéltem a spanyoltanárról, a tánctanárról, a bridzstanárról, a gyerekfelügyelőről, a többi léhűtőről, dzsigolóról, meleg köveket az ember hátára rakó masszőrről, fodrászról, képárusról, boltosról stb.

Mára ennyit, legközelebb képeket is rakok fel.

 ( a kepeket jobb egergombbal lehet teljesen megnyitni)

Monte Carloban nem szálltam ki. Horgonyon álltunk, az utasokat a mentőcsónakokkal vitték ki, melyek ilyenkor kompként funkcionálnak. A személyzetet csak az utolsó utas után engedik ki, nekem meg nem volt kedvem kikompozni másfél óráért, pihennem is kellett, mert este sok munka volt. Majd legközelebb.

A vízen azért elsiklott egy-két jetski, meg fehér vitorlás hajó és a végén megjelent az obligát nagy motorcsónak is. Nem láttam ki vezette, de nem voltak meztelen csajok az orrában. Még azért hűvös van...

Barcelona, az más. Ott muszáj kiszállni, még ha nincs is semmi dolga az embernek, a Rambla, az örökké élénk Plaza Catalunya és a piac, ezeket minden alkalommal meg kell nézni. Első utam a piacra vezetett. Szagok, tömeg és színek kavalkádja.

 magvak és fűszerek

magvak és fűszerek 2

magvak és fűszerek 3

A szörpárusnál könnyű elcsábulni: még csak április vége, de már igen meleg van.

szörpök

Minden gyerek és fogorvos álma: az édességárus!

édesség árussal..

és vevővel

halál a fogakra
 

Csak úgy egy klasszikus kép, kutyával, szafaládéval. Oda se mer nézni:

hentes, kutya, szafaládé

A Ramblán akkor sem unalmas végigsétálni, ha az ember már jópárszor megtette. Érdekes módon egy csomó “élő szoborral” találkoztam, akik tavaly is itt voltak. Egyébként nem tudom, milyen módszer alapján osztják fel a helyet, de elég nagy a zsúfoltság.

van forgalom

A szieszta még rájuk is érvényes. Mondjuk, láthatatlan emberként könnyű, nem tűnik fel, hogy hiányzik:

szabadságon

A Plaza Catalunya környékén lüktet az élet: őrült dugó, ezernyi busz, rengeteg turista és siető helyi ember. A lámpa nem működött, a gyalogosok álldigáltak az utcasarkon. Felcsillant a szemem: itt a nagy lehetőség, zebra-akció Spanyolországban! Egy pillanatig bizonytalankodtam, mert itt nem a gyalogos iránynak merőlegesen vannak felfetve a zebracsíkok, hanem hosszában két vonal között kell átmenni, mint nálunk a hatvanas években. Aztán nekiindultam, követett a kritikus tömeg. Egy aszfaltterepjáró nem állt meg, kénytelen voltam elengedni, de otthon nem úszta volna meg egy csúnya nézéssel. Utána viszont lelassítottak és – hurrá – győztünk! Át tudtunk kelni.

Jókedvemben adtam egy eurót egy koldusnak. Nem akármilyen, igazi dingókutyája volt, olyan, amilyen Ausztráliában honos. Ezt szépen el is magyarázta nekem – természetesen spanyolul, én pedig megértően bólogattam, hiszen a “dingó” és az “Ausztrália” szavakat nem volt nehéz felismernem, a többi pedig úgysem fontos.

Az euróst megnézte, majd nem letette az apró közé a dobozkába, hanem gondosan zsebredugta.

 koldus és kutyája

Kissé odébb Don Juan jött velem szemben – kissé már idősen. Egy igazi spanyol grand!

 spanyol úr

Külön felhívnám a figyelmet a zakó zsebéből kilógó zsebkendő tökéletes hajtására, a kitűzőre és a cipő tisztaságára. Ahogy az itteniek mondják megvetően a velúr cipőre: ami nem fényes, az koszos.

Barcelona, mint a mediterrán települések általában, a robogók paradicsoma. Sok női robogós is van, akiknek (wacc paör?) nem erőssége a szerelés. Éppen ezért, ha baj van, csak jön a hős (motor)bicikliszerelő (Bicycle repair man ©Monty Python) és hipp-hopp, kész is van a beteg jószág.

a hős motorkerékpárszerelő

Még láttam egy gyarmati boltot, most különösen aktuális:

obama

Aztán vissza a hajóra. Egy ideig a Ramblán, utána egy mellékutcában. Azoknak a házaknak, melyek a Ramblára néznek, azaz egy zsúfolt, turistáktól nyüzsgő útra, ilyen a hátsó részük:

egy utcányira a Ramblától

Este sok munka volt, el is fáradtam. Aludni persze vátozatlanul nem könnyű, egyrészt hajnalig mászkálnak a fő folyosón és hiába írtam ki, hogy csukják be az ajtót, EGY hülye mindig van, aki nyitva hagyja, másrészt meg ez a búgás, ami időnként nagy hangerővel hallattszódik (szerintem valami cső rezonál) mindig felébreszt. Mindegy, előbb-utóbbhozzászokom majd.

Holnap Cadiz.

Hát ez izgalmas volt. Az utolsó pillanatig nem lehetett tudni, vajon ma elindul-e a repülő. ﾚgy éreztem magam, mint egy hetvenes évekbeli krimiben, mikor a filmből már csak 7 perc van hátra és a főhős vár a beszállásra. A kép folyton változik: hol őt mutatják, amint a sorban áll a “check in” pultnál, hol a nyomozót, aki közben rájött, hogy ő a tettes és már próbál intézkedni, hol pedig az órát, hogy még mennyi idő van indulásig. Az a különbség, hogy a filmnél lehet tudni, mi lesz a vége (pláne, ha amerikai), itt meg tényleg az utolsó percig bizonytalanság volt. Ráadásul szinte utolsónak sikerült becsekkolni, és pont nálam felmerült valami gond a számítógéppel, nem engedett át egykönnyen. A csomagom grammra 40 kiló volt, még szerencse, hogy tengerészjeggyel utaztam. El is kérték a tengerészkönyvemet és én büszkén adtam, mert az elején ott virít díszes arany betűkkel: “Seaman's discharge book”.

Ezt a filmes érzést még erősítette, hogy busszal vittek minket a Boeinghez, és a napsütötte betonon lépdeltem a lépcs őhöz.

Aztán valamiért sokáig nem indult el a gép, kiderült, a földi kiszolgálásra várunk, nem érkezett meg a sajtos szendvics. Mikor végre elkezdték kitolni a gépet, tapsoltak a (főleg spanyol) utasok. A pilóta elég huszáros módon indult el, már a kifutópályára forduláskor is szerintem azt mormolta mag elé: “nyomjuk meg”, mert jó lendületesen kanyarodott. Aztán felbőgtek a motorok és huss!

Szerintem pont a házunk felett repülhettünk el, mert jobbkéz felő, szárny mögött kikukucskálva pont a lóversenypályát láttam, aztán a Dunát, immár délről, a klasszikus Lánchidas képet.Utána délnek fordultunk, majd Ráckeve-Makád magasságában jobbra csűrték a gépet. Hála Istennek a déli légtér szabad volt, ezért engedtek el minket.

A leszállás elég vigarosra sikerült, jól odaverte a kerekét a kapitány úr. De azért megtapsoltuk, végre Madrid!

Nem tudom, valahogy nem szívelem ezt a repülést. Ugyanúgy tud dobálni, mint a hajó, de ott legalább érzi az ember a szolid vasat maga körül, ezt aztán csapkodhatják a hullámok, nem kell félni, hogy eltörik, nem úgy mint ez a vacak alumínium, a szárny “úgy verdes, mint a sasmadár “( ｩ by apám). Igaz egyszer – az első hajóutam első napján – sikerült egy nagyobb hullámnak bezúzni a horgonykamra oldalát, odaverte a horgonyt, de nem lett semmi baj.

A madridi tranzitban várakoztam vagy 3 órát, aztán egy kis repülőgéppel (CRJ 200, itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Bombardier_CRJ200 ) negyven perc alatt Murciába értünk. Az egész annyi volt, hogy felküzdötte magát a gép, aztán szinte kikapcsolta a motorokat és levitorláztunk.

Egy jótanács repülőn utazóknak: megéri a pár ezer forintot a csomag befóliázása. Egy jóképességű utastársam bort szállított melynek üvege eltörhetett, mert a nagyobbik bőröndöm rendesen le volt locsolva. ﾉrzékszervi vizsgálattal (orr a bőröndbe) kiderítettem, hogy tokaji aszú volt. Az ég áldjon, kedves honfitárs, hogy nem egri bikavért vittél ajándékba, mert kb 6 ingemet áztattad el, de így legalább ki lehet mosni. A fehér zakóm is egy kis cefreszagot áraszt, de csak egész enyhén. Szóval ékes magyar káromkodásokat küldtem a murciai ég felé, amit sof őröm, aki természetesen csak spanyolul tud, megértően hallgatott.

Minden elismerésem az angoloké, szervezni, azt tudnak. Hogy átutazom fél Európát, átszállok, és minden pontosan időzítve a helyén legyen... Nos ezt csak az tudja értékelni, aki állt már báván egy reptéren, miközben az utolsó fémpénzét szórta be a telefonba, hogy egy automata vegye föl az információs vonalat.

A gépeken perfekt volt a helyfoglalás, a kis murciai reptéren ott várt a sofőr, a szállodában is csak kicsaptam a tengerészkönyvemet, már kaptam is a szobát, le volt adva a nevem. A vacsoránál már vártak, hozták a tengerészméretű adagokat. Most rám is fért, mert bár feltankoltam az útra 4 tojásos szendóval à la Márti, olyan éhes voltam, mint két farkas, mikor éhes.

Holnap behajózás

Jött egy vulkán, pippantott egyet és röhögve felborította fél Európa légiközlekedését. Az enyémet is. Pár napig most még itthon vagyok, mert London nem fogad. Ez a hajó már elment. Még szerencse, hogy valahol Gibraltár környékén majd utolérem.

Ma kérdeztek a Kossuthon a balkezes zongoráról, hogy milyennek tartom.  www.hangtar.radio.hu/mrplayer.php  meg lehet hallgatni, a hírek után.

Jövő héttől újra a tengeren!

Kicsit hirtelen jött ez a munka, ma érkeztek meg a papírok, pénteken indulás. Most persze mindennel rohanni kell, de jövő héten már a Bicayai-öböl vizén hajózom a mediterránra.

Végre itthon. Sikerült az összes vírust leirtanom a laptopról, most már merem megint használni.

Pótoltam a hiányzó képeket, mindegyik látható.

Ma délután rakpartfoglalás, ott muzsikálok.

Üdvözlet a Földközi-tengerről!

M a Civitavecchiában kötöttünk ki, de mivel ügyeletes voltam, bent poshadtam a hajóban. Nem baj, úgyis akartam már régóta képeket készíteni belül az Arcadiáról, most legalább meg tudtam csinálni. Ilyenkor nem mozog a hajó és az utasok sem zavarnak, minden üres. :) Igaz, éppen ezért kihaltnak tűnnek a képek, de hát sebaj. G. adott kölcsön egy állványt, így nem mozdultak be a képek és lehetett panorámaképeket készíteni. Remélem jól megjelennek majd a blogon.

Update: Nem jelentek meg jól. A "kép megjelenítése" paranccsal lehet megnézni azokat jobban. Ugyanez igaz a Langkawi panorámaképekre is.

Tehát:

A hajón az utasok társadalmi élete a második, harmadik és a kilencedik fedélzeten zajlik. A második-harmadik szinten van a hajó két legfontosabb helye, a Palladium színház a hajó orrában

  palladium színház

és a Meridian étterem a hajó farában.

 Meridian restaurant

Míg az előbbibe én nem nagyon teszem be a lábam, az utóbbihoz minden tengeri napon szerencsém van délután négy órakor; az ötórai teához zongorázom. Ahol középen azt a kört lehet látni, oda van besüllyesztve a zongora, a tervező elgondolása szerint azért, hogy mindenhonnan látni lehessen. A gyakorlatban viszont egy úgy néz ki, hogy senki se lát (ezért is ott sírok), csak hall.

A két helyszín között mozognak este az emberek. Hatkor kezdenek gyülekezni a bárokban (első félórás koktél), a napi programnak megfelelő öltözetben. Ma „Smart casual” nap van, ing, vasalt nadrág a viselet, nyakkendő nem kötelező. De holnap „B&W Formal night”, azaz a legelegánsabb nap, uraknak szmoking, hölgyeknek estélyi ruha, kizárólag fekete-fehér.

Fél hétkor megszólal egy behízelgő hang és vacsorázni hívja az első turnust. Akik eddig a bárokban ültek, felkerekednek és mennek a Meridianbe. Amíg vacsoráznak, a második turnus a kabinjában pihen vagy mulatozik. Esetleg sétál a promenádon, 3 kör egy mérföld. A promenád a harmadik szinten fut körbe, itt lehet a klegközelebb lenni a vízhez, lejjebb nincs nyitott rész.

promenád

A képen látható a hajó közepén elhelyezkedő panorámaliftek biztonsági üvege. A promenád felett függnek a mentőcsónakok, éppen ezért a negyedik fedélzeten lévő kabinok közül jó párból csak korlátozottan lehet kilátni. Azok olcsóbbak is. A sétafedélzet nem mindenhol ilyen egyenes, időnként mentőberendezések szűkítik le, például a hajó elején és végén felhalmozott ún. „liferaft”-ok, a felfúvódó mentőegységek. Mellétettem egy széket, hogy látszódjék mekkora. Háttérben ivókút.

liferaft

Ezenkívül szekrények mentőmellényekkel , vészkijáratok, stb.

Ha valakinek nincs kedve itt sétálni, az felmehet a kilencedikre. Vagy hátra a nyitott medencéhez (aquarius pool), vagy középre a Neptun bárba, az üvegtetővel ellátott medencéhez. A képen a tető épp félig el van húzva.

Neptunus Bar

Este fél hatig egyébként itt üzemel a Neptunus Grill, szerintem az egyetlen hely, ahol ehető ételt adnak. Délben Roque, a bajszos, vagy Gigilmon a bajusztalan, mindig mosolygó hindu szakács már meg se kérdezi, mit kérek, csak dobja fel a platnira a csirkés tortillát.

Van aki ilyenkor látogatja a konditermet, bár ebben az időben leginkább a személyzet ”úribb” tagjai (énekesek, táncosok, zenészek, egyéb léhűtők) szokták itt  kínozni magukat. Nekik szabad, mert fehérek. Kilátás a tengerre.

konditerem

Ha végképp lusta valaki, akkor csak beülhet a pezsgőfürdőbe vagy a gőzkamrába, vagy egyszerűen csak leheveredik a fűtött kőágyakra és bámulja a vizet. Esetleg befizet egy masszázsra, fodrászhoz, arcpakolásra és isten tudja miféle „Spa” programokra.

masszázságy tengerrel

Vannak, akik igazi angol módra kártyáznak, tengeri napokon délelőttönként bridzs-oktatás is folyik.   A bridzs teremben, ofkorsz. Ugyanitt spanyol- és franciaoktatás

 Bay room

Itt egyébként három kicsi terem van egymás melett, a Sea Room, az Ocean Room és a Bay Room, ezek összenyithatók. A Sea room az internet-terem, itt a legerősebb a wifi is, amely egyébként az egész 3. és 9. szintet lefedi.

internet terem

Internetezni lehet még a könyvtárban is, a személyzetnek is igen drága, az utasoknak szerintem horribilis ára van. Lassú, szakadozik, mert műholdas, de ez azért egy csoda, hogy van. A könyvtárat szeretem, elegáns és kényelmes, a könyvtároslányok mindig segítőkészek és aranyosak. Leginkább strandirodalom van itt, azaz olyan könnyen kiolvasható könyvek, mint Claire Kenneth, Robin Cook meg ilyenek. Ami hasznos az a nagy atlasz és a leírások.

könyvtár

Tengeri napokon napközben tömve van, mint a mellette lévő modern kis kávézó, a Cafe Vivo, ahonnan mindig felséges capuccino-illat árad. Kikötői napokon, mint most is, persze egy lélek sincs, majd este.

Vivo

A kép jobb szélén az az izé az alkoholos kézmosó, minden helyen rengeteg van belőle, illik használni. Automata, csak alátartja az ember a kezét és már jön is a trutymó.

A második koktélra, este nyolctól fél kilencig már jóval többen gyűlnek össze, ilyenkor az is leül, aki már végzett a vacsorával és az is, aki csak most fog menni. Ilyenkor telnek meg a bárok:

A Crow’s Nest, a tizediken, 270 fokos kilátással a tengerre,

Crow’s Nest Bar

a Spinnaker, hosszan elnyúló bár a harmadikon. Egyben vész esetén a „B” gyülekezési hely, mint azt a kép bal sarkában látni lehet. (Az „A” a Palladium, a „C” a Meridian)

Spinnaker bár

Ez egyébként egybeér a 2. és 3. szinten hajóközépen lévő Piano Bar-ral, legfőbb munkahelyemmel.

Piano Bar kicsi

Ezek beszélgetős helyek. Az „önfeledt szórakozást” a Rising Sun angol pub duóval vagy trióval,

Rising sun

és a Globe táncparkett

Globe tánctér

jelenti, itt a függönyt elhúzzák és a színpadon zenekar húzza a talpalávalót. Fél tíztől éjjel fél egyig balroom zene tánctanárokkal! Esténként ez egyik fő attrakció, sokan táncolnak itt egész éjjel. Néha, tengeri napokon itt tartják az aukciót, képeket adnak el az utasoknak. És azok veszik! Nem minősítem azokat, csak egy relief álljon itt.

 relief

Az egész hajó tele van egyébként képekkel, szobrokkal, festményekkel. Minden kis beugróban van valami. Az Arcadia modern hajó, absztrakt

és szocreál keveréke.

Lido étterem relief

Ez utóbbi a Lido étterem falát díszíti. Nekem a régi Palatinust juttatja az eszembe...

Vannak hatalmasok is, például a Palladium bejáratánál lévő két óriástojás.

Palladium bejárat

És vannak hajózázassal kapcsolatosak, mint a Spinnaker bárban ragasztott kis fahajók, vagy a hajóharang.

díszhajók a Spinnaker bárban

hajóharang

Ha valaki egész éjjel mulatni szeretne (a 2000 utasból kb. 3), az megteheti az Electra discoban. Naaggyon retró, John Travolta a szombat esti látból otthon érezné magát benne.

electra disco

A kabinból hosszú folyosón lehet eljutni a liftekig vagy a lépcsőkig.

végtelen folyosó

Sokszor, ha nincs kedvem felöltözni, eltűnök egy mellékbejáraton, ahol a „crew only” felirat díszeleg és fapados liften vagy lépcsőn lejutok az „A” szintre, ahol már mások a viszonyok.

Crew Mess

Ez a személyzeti étkezde, itt csak ritkán eszem, mindent elborít a gyűlölt curryszag. De mikor legutóbb L. és G. csirkepaprikást főzött, azt itt tálaltuk. Mennyei volt, két napig ettük. Másnap már belekevertük a tejfölt is!

Itt már műanyag a padló, kemény a szék és neon a világítás. A közlekedőfolyosó vörösre festett acél, a kabinok kb. 2 x 2 x 2 méteresek, emeletes ággyal. Úribb személyzetnek külön zuhanyzó-wc, („A” deck) kevésbé úrinak két kabinhoz egy („B” és „C” deck).

De ez már más világ...