vízizene

 (A képeket változatlanul a jobb egérgomb segítségével lehet megnézni)

Ma – kutyát sétáltattam.

Krista, a programfelelős (itt a hangzatos “crew activities manager” névre hallgat) szervezésében hatan önkéntesek elmentünk a nassaui állatmenhelyre egy kicsit segíteni. Kutyasétáltatás és -fürdetés volt a cél. A menhelyen ugyanis nincs elég ember ahhoz, hogy megsétáltassa az állatokat, így mindig nagyon örülnek, ha jelentkezik valaki. Rövid taxiút után érkeztünk meg a külvárosban lévő menhelyhez. A rozoga kisbusz elhagyva a belvárost lepusztult környezetben futott velünk, az igazi Bahamákon, ahol hatalmas fenekű néger nők ballagnak kosárral és sovány, kilátszó bordájú , szakállas férfiak heverésznek az árnyékban; ritkás fehér szakálluk keretezi kávébarna arcukat, sárga foguk kilóg a szájukból. Az udvarokon feltéglázott, hiányos kerekű autók, málló színes vakolat, unatkozó macskák. A menhely és rendelő ehhez képest rendezett képet mutatott, virágágyás, lenyírt fű, szabályos parkoló. Itt nem áll, hogy melegebb helyek büdösek. Kint ugyan lógott az eső lába, ezért nyomott volt a levegő, de legalább virág- és tengerszagú. Bent viszont, ahol ment a légkondicionálás büdös fertőtlenítő- és állatszag fogadott minket. Gyorsan átvágtunk a rendelőn, amely mögött éktelen kutyaugatás fogadott. Amíg a gondozónőre vártunk, megsimogattam az udvaron lévő egyik közepes testű, zsemleszínű kutya fejét. Mikor a hátát kezdtem vakarni, odasántikált egy másik és dugta a fejét, hogy őt is legyek olyan szíves hasonló módon kényeztetni. Ők nem várnak gazdára, a helyet őrzik vagy nem tudom, mi a funkciójuk, mert pont úgy heverésztek az udvaron, mint a falusi kutyák.

A kennelekhez mentünk. A gondozónő egyesével kihozta az ebeket, én először egy nagytestű, barna dobermann keveréket választottam, az egyik amerikai lánynál lévő kisebb feket labrador keverék viszont annyira nyújtogatta felém a nyakát, hogy elcseréltük őket.

Kirstine

Elindultunk ki a mintegy száz méterre lévő szabad területre, szépen egymás után. Kirstine, igazi kóbor kutyához illően minden eldobált papírdoboz mellett megállt és elmélyülten megszagolta, azonosítva a benne egykor lévő táplálékot. A póráz erőteljes rántására engedelmes futott mellettem, csak pisilni állt meg olykor-olykor. Kinn a “mezőn” sem engedtük el őket, de itt már lehetett szaladgálni meg simogatni.

elégedett fejek

Rendkívül hálásak és szemmel láthaóan örültek, hogy foglalkozik velük valaki.

egy kis szeretet

A dobermann valahogy nem jött ki jól a vékony amerikai lánnyal, mintha megérezte volna, hogy az otthon macskát tart.

mi a gond?

Krista, a programszervező is megküzdött a maga kis zsemleszínűjével, egyszerűen nem akartak megállni.

programfelelős

Sajnos csak mintegy húsz percet lehettünk kinn velük, mert várt ránk a következő csapat kutya.

a csapat

Kihoztam egy kisebb testű fekete jószágot, szegény annyira félt, hogy folyton visszafordult, haza akart menekülni a kennelbe, nem is jutottam ki vele az üres telekre. Egyszer valahogy a lábam elé keveredett és véletlenül térddel megrúgtam, annyira megijedt, azonnal lelapult, remegett. Leültem mellé a járdaszegélyre, mellettünk zúgtak a csőrös Mack kamionok, miközben simogattam és magyarul beszéltem hozzá. Tíz perc után nyugodott meg, akkor inkább visszaindultunk. Mint előbb Kirstine a térre, úgy húzott most China hazafelé. Otthon azonnal besöpört a kennelbe, onnan pislogott kifelé. Szívesen adtam volna neki pár falatot, de valamiért nem volt szabad, beteg lehetett. Megkérdeztem a gondozónőt, hogy van-e elég élelmük, mert igen soványkák szegény kutyák. Hülye kérdés, melyik menhelynek van elég élelme? Most Kristával azt próbálom megbeszélni, hogy az a rengeteg ételmaradék, amit itt a hajón kidobunk, nem is az, amit már félig megettek az emberek, hanem ami a kínálópultról érintetlenül megy a szemétbe, pazarolva a finomságokat és hízlalva a halakat hogyan tudna a menhelyre jutni. Nem egyszerű, sok az előírás. Talán valamelyest könnyíti a helyzetet, hogy Nassau a honos kikötőnk. Van egy szervezet, “Hand 4 Hunger” azok segítenek eljuttatni az étteremből a maradékokat. Ha valaki a kedves olvasóim közül utánaolvasna, hogy kik ők és pontosan miben tudnak segíteni, majd ezt az információt megosztaná velem, azt megköszönném. Itt ugyanis csak akadozva és drágán működik az internet.

Csandesen telnek a napok. Átálltunk az ötnapos cruise-okra, ami azt jelenti, hogy kétszer vagyunk Castaway Cayen,. Itt a hajón beállt a napi rutin, ha Nassauban vagy Castaway Cayen vagyok, délelőtt kimegyek a partra vagy a városba (ígérem lesznek még képek, két hét múlva, rengeteg), tengeri napokon és Port Canaveralban pedig gyakorolok, építgetem a repertoárt. Délután kis pihenés aztán munka. Esküvők és rendes negyvenötperces szettek váltakoznak. Az öltönyeimet beadtam a tisztítóba, féltem ám, nehogy tönkretegyék, mert nem bízom a hajómosodában mióta az egyik hajón a gyönyörű török ingemet kimosták és három számmal kisebb lett. De itt nem indiaiak a mosodások, hanem kínaiak. Ki tudja, lehet az állandó hangos “nyihaó” köszöntésemnek hála, hogy jobban vigyáztak, mindenesetre hibátlanul, gyönyörűen adták vissza az öltönyöket. Igaz, hogy a büdös izzadságszag helyett büdös tisztítószaguk volt, de ezen a személyzeti boltban található kétdolláros illatosítókendővel segíteni lehet.

Minden simán megy a maga útján, akárcsak a hajó a nyugodt tengeren. Egyetlen okom a szomorúságra, hogy elmegy a dzsessztrió, akikkel jóban vagyok. Igazából itt a hajón nem nagyon van kivel beszélni egy magamfajta zongoristának, a személyzet nagy részével nincs közös témánk. Egy-két olyan ember van csak, akit érdekel bármi is a világból, ilyen például a brazil Marcus, az irodista, aki hihetetlenül művelt és segítőkész. Kiderült róla, hogy éveket élt Kínában és beszéli a mandarin nyelvet (a kantonit nem, mondta mentegetőzve, az nagyon nehéz) a portugálon és az angolon kívül. Itt van még Ilija, a mindig vidám horvát felszolgáló, Tina, a kövér amerikai gyerekfelügyelő, Lucy, a brit pultoslány, aki mindig olyan álmodozóan néz rám és már-már karikatúraszerűen angol, Jelena a férfiasan viselkedő rövidhajú, napszemüveges szerb hoteltiszt. Sokakkal váltok szót, leginkább a munkával kapcsolatban, technikusokkal, esküvőszervezővel, a tisztekkel, de komoly témáról eddig csak a trióval, annak is a házaspár tagjával sikerült beszélgetni. A férfi igazi vagabund, Németországban született és élt sokáig, aztán turnézott az Egyesült Államokban a Scorpions gitárosával, progresszív rockot játszottak, itt ismerte meg a feleségét Las Vegasban, a szép és nagyon csinos énekeslányt. Remek dzsesszt játszanak, igazi finom, szórakoztató műfajt, a fehérre festett nagybőgő szépen betölti a teret mikor szól, a zongorista pont csak annyit játszik, amennyit kell (“...hogyhogy túl sok benne a hangjegy!? Pont annyi van benne, amennyi kell!” - mondta Mozart), az énekeslány pedig, amellett, hogy szép hangja van, mindig mosolyog és kellemes a szemnek is. Úgy volt, hogy négy hónapig maradnak, de azt mondták rájuk, hogy túlságosan szofisztikáltak, nem jók az átriumba, így jövő hónapban menniük kell. Ki érti ezt? Sajnálom, mert amellett, hogy Martin, a német bőgős élő szótárként szolgált nekem a beszélgetésekkor (bár a német “zsákbamacska” kifejezést ő sem tudta angolra lefordítani a feleségének), értelmesek és nyitottak voltak. Az angol duó is aranyos, de ők annyira angolok, hogy nem igazán lehet velük az időjáráson kívül másról beszélgetni, a közvetlen szakmai témákat leszámítva. Most én és ők vagyunk az Átriumban, úgy látszik, mi nem vagyunk túl szofisztikáltak. Remek zenészek egyébként ők is, érdekes megfigyelni, ahogy a három különböző típúsú zenész, a zongorista, a rockosabb duó és a dzsessztrió mennyire másként gondolkodik. Amíg nekem dalok és stílusok járnak a fejemben, azaz mindig más stílust igyekszem játszani, alkalmazkodva a hangulathoz, addig a jazzistákon hallatszódik a harmóniacentrikusság, a duó gitáros-zongoristája pedig zongorázás közben is jól hallhatóan riffekben gondolkodik, az egyszerű harmóniák mellett jó kis húzása van a daloknak, amit a lány Janis Joplinra hasonlító hangja tökéletesen kiegészít. Szerintem mindhármunknak lenne hely a nap és a kristálycsillár alatt, de hát ki vagyok én, hogy megértsem, mi miért történik? Körülbelül ugyanannyira nem értem, mint hogy miért van tengeri nap éppen Nassau és Castaway Cay között az ötnapos cruise-on, ami nagyjából olyan, mintha a Budapest-Biatorbágy távot autóval kétnaposra terveznénk, utána pedig egyvégtében elhajtanánk Zürichig. Amint azt sem értem, hogy miért van nekem egy szettem fél hat és negyed hét között a töküres bárban, mikor ugyanakkor az egyik legelegánsabb étteremben ott árválkodik a zongora, a pincérek meg alig győzik kihordani az ételt, annyian vannak.

De hát az ember nem állat, hogy mindent tudjon, én meg nem fogom megmondani nekik, hogy mit kellene tenniük a beosztásommal. Az étterem török vezetőjével jóban vagyok, mióta eljátszottam neki az “Üsküdara Gideriken” című török dalt, ez nagyjából a mi “Tavaszi szél vizet áraszt”-unknak felel meg. Ali, mert hát hogyan is hívhatnának máshogy egy törököt, azóta hangosan köszön és mosolyog.

Végre volt alkalmam megismerkedni egy pár emberrel a “staff”-ból. Azokat hívják itt így, akiknek az a feladatuk, hogy szórakoztassák az utasokat. Az ötnapos cruise-ok végén ugyanis előadnak egy dalt, azt kellett lekísérnem. Ilyen vidám kis dalocska, arról, hogy mit tennének, ha nem lennének a tengeren. Semmi az egész, I-IV-V-ös pattern, esz-tamos bal kézzel (um-cak, um-cak), csak vicceskedni kell benne. Például amikor bejön egy srác balerinának öltözve, hogy ő bizony az szeretne lenni (hahaha), akkor a hattyúk tava dallamát kell ráültetni a zenére, meg ilyenek. Két év Balettintézet után ez nem egy nehéz feladat. Mivel reflektorfényben ülök, gondoltam kicsípem magam, felvettem a szmokingot, a fekete-fehér cipőmet és a fekete-fehér kottafejes nadrágtartómat, volt sikere a pingvincuccnak. Még hogy nem a ruha teszi az embert!

Este – azaz éjjel, mert itt éjfél után kezdődik az este a személyzetnek – megint megnéztem a “Szexmisszió” című príma lengyel filmet, hogy pikánsabb legyen, lengyelül de magyar felirattal. Ismét jókat röhögtem rajta és ennek csak az egyik oka volt, hogy nagyon tetszik a film, jó és emberi gegek vannak benne. A másik oka, hogy nem olyan régen volt egy kis vitám egy marék idióta feministával az interneten. Antoni Rita, a “nőkért (vagy nőkert?) pont hu egyik harcos nővédője írt ugyanis egy recenziót a fimről, amiben mást sem látott, minthogy a gonosz férfiak azzal poénkodnak, hogy milyen ostobák a nők. Nem bírtam ki, beírtam a fórumba, természetesen női álnéven, mert ha férfiként teszem, akkor nem vitatkoznak, hanem lehurrognak (négy láb jó, két láb rossz, ugye). Megírtam neki a saját stílusában, hogy nem baj az, ha valaki annyira buta, hogy nem veszi észre, hogy egy film, főleg amit a létező szocializmusban készítettek nem arról szól, amiről a felszínen a történet, hanem az a baj, ha ezt az ostobaságát még világgá is kürtöli. A Szexmisszió ugyanis egy nagyon jó kis rendszerkritika, pontosabban az ötvenes évek szűk levegőjét parodizálja ki, nagyjából olyan, mint nálunk a Tanú, csak nem annyira közvetlen. Van benne minden: koncepciós per, történelemhamisítás (Kopernikusz nő volt! Einstein nő volt!), militarizmus, üres szlogenek és a látszólagos szabadság mögött megbújó totalitarizmus. A konklúziója pedig kifejezetten orwelli. Kiemelni egy filmet a kontextusából és úgy a saját szempontjainkat belelátni pedig nem vall túl objektív hozzáállásra. Végül is mennyire hülyék már a hollók, hiszen egy egyszerű hízelgéssel ki lehet énekelni a szájukból a sajtot, nem? Amíg a filmet néztem, sokszor eszembe jutott, hogy az ilyen genderszakos megmondólányok, akik elvégzik a “vaccpaör” szakot (barátod a gugli) vajon mire alkalmasak? Például jöhetnének ide felszolgálónak vagy takarítónak. Ha bírják.

A képeken a Disney Dream látható éjszaka Nassauban, valamint a bahamai haditengerészet büszkesége, a "Bahamas" cirkáló. Mellette szokott még állni a "Nassau" is, de az éjszakára elveszett.

 “Soha nem láttam még, hol kel föl a Nap

soha nem aludtam át éjszakáimat”

Ez az Edda idézet sem érvényes többé. A Napot láttam felkelni húsvét vasárnapján, mikor a hatórás mosén orgonáltam a nyitott fedélzeten, és végre, végre az új kabinban rendesen tudok aludni, nem ébresztenek fel mindenféle zajok.

Elmesélem, hogy miért nem volt időm. Mert most már van.

Az  az igazság, hogy beteg voltam. Nem nagyon ,egy kicsit, de éppen eléggé ahhoz, hogy...

De távolabbról kell kezdenem. Még három hajóval ezelőtt, az Arcadian az volt a szokásunk, hét magyar zenésznek, hogy az első és a második koktél között felmentünk a tornaterembe, edzettünk,  jakuzziztunk, aztán éhesen lenyomtunk 30 perc második koktélt és utána vacsora. Én, mint rendes úszócsaládból származó gyerek, fecskegatyát hordtam, amíg a banda gitárosa, aki élt az Egyesült Államokban, fel nem hívta rá a figyelmem, hogy ilyet angolszász vidéken csak a homoszexuálisok hordanak. Nem ezekkel a szavakkal mondta, de hát gondolnom kell a fiatalkorú olvasóimra is. Először hülyének néztem, aztán ahogy megfigyeltem az embereket, és tényleg rajtam kívül csak egy emberen láttam ilyet: a bridzs-oktatópár ribancrendszámmal ellátott homoszexuális “női” tagján. Na onnantól inkább én is boxert hordtam.

A boxernek egyetlen előnye van: eltakarja a bazi kövér pasasok hasát és egymáshoz érő hájas combjukat. Cserébe rengetek hátránya van. Nem lehet benne rendesen úszni. Nehezen szárad. Nem tud megtörölközni benne az ember tisztességesen. És ami az én szempontomból a baj volt: jó kis hideg borogatást tesz az ember derekára-combjára.

A jó múltkorjában részt vettem az egyik legélvezetesebb oktatáson, az úgynevezett wet drillen. Ez egy összetett tréning, van benne mentőmellényes, mentőtutajos és gumiruhás rész.

wet drill

A gumiruhás a legegyszerűbb: fel kell venni egy olyan kezeslábast, amelyik a vízben is melegen tart, egy hatalmas szellentéssel ki kell préselni belőle a levegőt, majd beugrani a vízbe és kijönni.

Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni

ugrik

érkezik

A mentőmellényes feladat bonyolultabb. Először is be kell ugrani szabályos tartásban a vízbe, erről már írtam, utána HELP pozícióban lebegni, azaz lábakat felhúzva a két karral átfogni a lábszárat, így veszíti a vízben lebegő a legkevesebb hőt. Ha ez kész, akkor le kell venni a mentőmellényt, majd visszabújni bele. Végül pedig össze kell kapaszkodni, mert így találja meg a legkönyebben a vízben lévőket a mentőegység.

stay together

A harmadik feladat okozta a gondot a személyzet legtöbb tagjának. Egy felborított liferaftot, gumitutajt kellett visszafordítani. Ehhez fel kell mászni széndioxidos palackra, amely vízbeérkezéskor azonnal felfújja a tutajt. Önmagában már ez nem egyszerű, de a mentőmellény még jobban megnehezíti a dolgot. El lehet képzelni, hogy egy-két bálnatestű egyén mit szenvedett vele.

nem könnyű rá felmászni

 Fenn már csak meg kell fognia a páciensnek a kötelet és  megára húzni a tutajt. Utána a kötélbe kapaszkodva kiúszni alóla.

és...

...hopp

Nekem ezek a feladatok nem jelentenek akadályt, makádi gyerek lévén ha kell a másik irányba is felborítom ezt a vacakot, hol van ez ahhoz képest, mikor az unokatesómat borogattam csónakostól?!

Elléggé lélekvesztő egy ilyen tutaj, nem szeretnék ebben ringatózni a vízen. Eszembe jut egy eset, mikor jó hajónk, az Artemis Dominika közelében egy szigetnél kötött ki. A negyvennégyezer tonnás, tehát a mostaninál háromszor kisebb hajó meg se mozdult a vízen, mintha odaszögezték volna. A mentőcsónakokat kompnak használva lehetett kijutni a partra és bizony mikor beszálltunk, akkor derült ki, hogy hullámzik ám a víz, csak ez négy emelet, kb. 10 méter magasból nem látszik. Ha egy mentőcsónak úgy ing a látszólag nyugodt tengeren, milyen lehet egy vacak kis tutajban? De hát inkább mentőmellény, mint semmi, inkább tutaj, mint mentőmellény, inkább csónak, mint tutaj. És ahogy mindig elmondják: “the ship is the best lifeboat”, szóval amíg lehet, addig a fedélzeten kell maradni.

De elkalandoztam. A gond ott kezdődött, hogy majdnem két órát töltöttünk a tengerben egyfolytában. Utána a többiek elmentek szigetnéző túrára, de nekem vissza kellett jönnöm a hajóra. A nedves félhosszú bermudagatyában, áthűlt testtel be a légkondicionált hajóba, ott végiggyalogolni kb. 200 métert; ez pont elég volt ahhoz, hogy megfázzak.

Betegnek lenni a hajón nem vicces. Azért sem, mert mindenki azonnal úgy húzódik el az embertől, mint a leprástól, nehogy elkapja. Még az egyszerű megfázást sem lehet úgy kigyógyítani házi módszerekkel, ugyanis itt a legközelebbi patika sok száz tengeri mérföldre van. Tehát mikor megelégeltem, hogy harmadik napja alig alszom a köhögéstől, irány az orvos.

Ezek itt valahogy rájöttek, hogy valaki minél többet tanult, annál drágább az ideje, így nem ám csak úgy beül az ember a váróba, ahol a doki megvizsgálja; először kell kérni beutalót a főnöktől. Őt viszont nehéz megtalálni, állandóan megy valahova, szerencsére elkaptam a folyosón, elmentem vele a hajó végébe – itt állandóan százmétereket kell gyalogolni – és kaptam egy papírt. Aznap ugye már nem volt rendelés, tehát másnap elmentem, az asszisztensnő mindent elrendezett, vérnyomást mért, minden papírt kitöltött, hogy az orvosnak ilyesmivel ne kelljen töltenie az idejét. Kisvártatva jött is a lengyel doktornő, nagyon csinos és barátságos, játszottunk doktorosat és kiderítette, hogy bizony ez egy vírusfertőzés. Majd elmúlik magától, de hogy ne köhögjek, adott gyógyszert, amit gondosan rávezetett az egészségügyi lapomra. Kell is, mert sok mindent megengednek a hajón, de a drogokkal kapcsolatban zéró tolerancia van (ezenkívül még: erőszak; lopás, “fraternalization”, ami azt jelenti, hogy nem szabad khm.. szexuális kapcsolatba kerülni az utasokkal; csempészés szerepelnek a listán). A gyógyszer kodeint tartalmazhatott, mert amint bevettem az esti, zöld színű kapszulát azonnal álomba zuhantam. Napokig csak kóvályogtam, ha volt egy szabad órám ellenállhatatlan erővel húzott az ágy, reggel pedig fél óra kellett, mire az óra háromszori csörgésére magamhoz tértem.

De ennek szerencsére vége, friss vagyok és vidám!

Félrelépésem története

Mit csinál a tengerjáró, ha otthon hűségesen várják, de kalandra vágyik? Fizet az élményért! Már régóta tervezgettem, hogy ha szabadnapos leszek, kirúgok a hámból, már ki is néztem magamnak egy jóformájú egyedet. Ez az első szabadnapom egy hónapja, itt az idő. Az ég felhős, pont alkalmas egy biciklitúrára Castaway Cayen. Szegény paripám otthon árválkodik a klozetben, de sebaj, alig hat dollárért szép Schwinn bringák kelletik magukat a placcon, úgyhogy most megcsalom.

dokkoló

Mikor fizetni akartam, megvillantottam a kártyámat, ilyet ritkán szoktam, nem dicsekszem vele, hogy piros csíkos vagyok, de most hátha segít valamit. És lám, a bahamai “madam” nagyvonalúan legyintett, vigyem egészséggel, nem kell fizetni. Kiválasztottam egyet a nagyobbak közül,

a jószág

feltekertem a nyergét és hajrá. A strandon még összefutottam Jack Sparrow-val (Kapitány!), álltak sorban vihogva az emberek, hogy lefényképezzék őket vele. Azt hittem eddig, hogy az enyém a legjobb munka a hajón, engem mindenki kedvel, naná, nincs velem közös munka, nincs konfliktus, csak a szép zene, napi három-négy szett. De azért Jack Sparrownak sem lehet rossz lenni, mindenki odavan érte, este még összefutottam vele a személyzeti folyosón, ott is az összes tengerész hujjogva köszöntötte.

Jack Sparrow kapitány

Kiérve a tömegből ráfordultam ez egykori kifutópályára, amit a negyvenes években építettek. Ma már nem használják, baj esetére egy helikoptere van a szigetlakóknak, így ez a fő közlekedési útvonal, gyalogosok, biciklisek, a tram, az utasszállító csuklós kisbusz és a pargo, a helyi nyolcszemélyes nyitott kisautó közlekedik rajta.

kifutópálya

Innen jobbra letérve romantikusan kanyargós keskeny út vezet a kilátóhoz, erre már szerencsére voltak néptelebb szakaszok is.

romantikus kanyargós út

Amíg a földön ülve állítgattam a fényképezőgépemet, minden második ember megállt, hogy nincs-e bajom. Nincs, nincs, mutattam a gépet. Még jó, hogy nem személyzet tévedt arra, neki kötlessége háromszor felajánlani a segítséget, állítólag azért, mert egy esetleges sokk esetén elsőre nem érzi a szerencsétlenül járt a bajt.

A kilátó fából ácsolt szerkezet, előtte kerékbeakasztós biciklitartó. Itt szabad ilyet, lakatolni incs mivel, dehát minek is? A szigetről úgyse lehet elvinni a járgányt.

itt jogos az ilyen tartó

Az út mellett, mindenhol régi, de jól karbantartott tárgyak, hordók, ládák különféle feliratokkal. “Tájoló”, “sózott hal” “szigonyok”, ilyenek vannak rájuk írva, mellettük régi hajós eszközök, tökéletes a díszlet. A kilátóból látszik, hogy még a pelikánok is bicikliznek.

mindenki biciklizik

Sőt, ha rájuk jön a szükség, akkor illedelmes, Disney-konform módon végzik el a dolgukat.

ha menni kell, hát menni kell

Fentről, az ingó és recsegő magaslatról úgy látszik, mintha hajónkat partra vetette volna egy nagyobb hullám, mint az André de Rémieux-ot. Azon is volt desztillátor, ami mint tudjuk egy olyan betegség, ami miatt nem lehet vizet inni.

szárazföldi hajó

A tengerparthoz érve megnövekedett a forgalom, vigyázni kellett, a kisgyerekek jobbra-balra kacsáztak.

forgalom

Itt nem érvényesek a KRESZ előírásai, mindenki arra megy, amerre akar. Teheti, hiszen még a tram maximális sebessége is 25 mérföld, azaz kb. 40 km/h, de inkább lassabban szokott menni.Sőt, nem ismerik az elválasztott kerékpárutat sem, együtt megy mindenki, kisautó, kisbusz, repülő, bicikli.

nem elválasztott bicikliút

Ez a rész itt a gazdagoké, akik egy napig sem tudnak meglenni bungalók és bekerített magánstrand nélkül, így mikor kiköt a hajó, őket külön elviszik erre a kis részre. Annyi eszük azért van, hogy nem emelnek magas kerítéseket nekik, elég egy kis lánc és a tábla, hogy ide csak az jöjjön be, aki fizetett érte. Így legalább mindenki láthatja, hogy ők megengedhetik maguknak a külön strandot.

biciklik, pálmafa, tenger, homok

Bár a nap nem sütött, jó meleg volt. Útközben pihenőhelyeket alakítottak ki, egy kerékpártároló, egy vízautomata finom hideg vízzel, papírtölcsérből és egy szemetes.

pihenőhely

Nem éppen szabványos táblák, de érthetők. Vigyázz, vonat

pozor vlak

Vigyázz az alacsonyan szálló repülőkre – az utolsó kb. húsz éve szállt itt le, úgyhogy ez inkább díszlet.

pozor aeroflot

Már örültem, hogy találtam egy tisztességes hosszú kerékpárutat, mikor kiderült, hogy ez nem méter, hanem láb, azaz összesen 1600 méter.

ez láb, nem méter

Visszavittem a gépet a négereknek (thank you, bro!) és elbuszoztam a személyzeti srandra. Az utasstrand még ilyen nyomott időben is olyan volt, mint a tokiói metró reggel nyolckor, csak visongó kisgyerekek mellett lett volna egy nyamvadt műanyagszék. Bezzeg a cew beachen volt szabad függőágy; a fejem alá tettem egy törülközőt és hallgattam a srácokat, ahogy röplabdáznak. Időnként egy-egy pelikán vagy sirály suhant el és le- lecsapott a vízben ficánkoló halakra. Éljen a szabadnap!

Ebben a körben nincs esküvő, így egy kicsit felszabadultak a délelőttjeim. Ma volt módom kicsit jobban körülnézni Nassauban, nem csak a posta-internet-főutca háromszögben mozogtam.

Jó későn keltem, még épp elkaptam a reggeli végét, már csak egy kis ananász meg epres túrókrém jutott, szerencsére a narancslé bőséggel folyik az automatából, jól teleittam magam. A parton rögtön fejbeütött a hőség, a szokottnál is melegebb volt, de nem aggódtam, a rutinból feltett sapkát jól a fejembe húztam és egy kieső helyen bekentem magam naptejjel. Csalóka ám az idő, mert legtöbbször friss szél fúj, az ember észre sem veszi és máris leégett.

A kikötő bejáratánál tömeg fogadott, mint mindig. Én a legtöbbször normál turistaöltözékben vagyok, engem is mindegyik megszólít: taxi, búvárkodás, vízi ejtőernyőzés … érdekes, a tradicionális bahamai hajfonók békén hagynak. Kicsit ki szoktam villantani a belépőkártyámat, ebből rögtön látják, hogy magyar személyzet vagyok, nem turista. Kiverekedtem magam a bámész tumultuson át a Festival Palace kijáratáig. Már régóta szemezek a robogókkal, hogy előbb-utóbb bérelek egyet egy órára, de a jobboldali közlekedés elbizonytalanít. Most is inkább csak gyalog indultam neki, pedig helyre jószágok, rendszámuk is van, akárcsak a konflisoknak.

rendszámot a robogóra:

rendszámot a konflisra:

Az utcákon a szokásos nyüzsgés, emberek, autók, időnként feltűnik egy néger, amelyik érthetetlen célból egy dobot ütöget teljes harci díszben. Koldus nem lehet, mert olyan gyorsan ment, hogy mire előkaptam a gépem el is tűnt. Az utcasarkon mindenfelé nézek, az autók nem a megszokott helyről jönnek, szerencsére nagyon óvatos mindenki, ez a csőrös is lassan közeledett.

csőrös:

A Bahamai parlamentnél nem áll őrség, nem vigyázzák, nincs körbekerítve. Kis ország, fiatal demokrácia, úgy látszik senki nem elégedetlenkedik nagyon.

a bahamai parlament:

A komp felé tartva egy boltból élőzene ütötte meg a fülemet. Nem tudom, ki hogy van vele, se azonnal kiszúrom az élőzenét. Főleg ha a saját hagszeremről van szó. Egy ékszerüzletben egy nő sztenderdeket játszott. Nem koktél-, nem is bár-, hanem ékszerüzletzongorista!

Pam:

Beszélgettem Pam-mal, azt mondta Minnesotában járt iskolába és most ebből él. Kicsit tanulgattam a bal kezét, mert jókat játszott, aztán megemlítettem, hogy magam is szakmabeli lennék. Le is ültem a hangszerhez – borzalmas volt szegény – és a nassaui ékszerboltban felcsendült a sláger: Hull az elsárgult levél...

Péntek dél lévén zajlik az élet, a sarkon rendőrök állnak gyönyörű fekete-fehér uniformisban, piros stráffal a nadrágjukon.

biztos urak:

És természetesen, mint mindenhol a volt gyarmati világban a lányok-fiúk is egyenruhában járnak iskolába

iskoláslányok:

A kompra hat dollár a jegy oda-vissza, húszasból nem tudtak visszaadni, morgolódva előkapartam három egydollárost. Az egydolláros mindenhol nagy kincs, ha alkuszik az ember, akkor azzal tud ütőképesen harcolni, ha meglátják a nagyobb pénzt, már bukott is az üzlet. Megígérték, hogy a szigeten majd felváltják. Jó húsz percet hintáztunk, neki-nekiverődve a kikötő betonjára függesztett ütközőbabáknak, mire a kormányállásba megérkezett először egy nő, aztán egy gyerek, majd végül a kapitányunk is. Már-már azt hittem, hogy a nő fog vezetni, igaz, hajónk műszerezettségét nézve ez is elképzelhető lett volna.

komoly műszerezettség:

Nos, olyan sokat nem tévedtem, mert az ősz szakállas néger (jól nézett ki a barna bőrön a fehér szőrzet) beszuszakolta magát a kormányállásba egy másik, csecsemőt szoptató nő és a gyerek mellé kikormányozta hajónkat a kikötőből, s onnantól már a gyerek kezelte a volánt. Időnként az apja is bele-belenyúlt, de a tízévesforma gyapjas fejű kissrác egész jól elboldogult. Pedig a nassaui kikötő forgalmas hely. Nemcsak számtalan kishajó száguldozik jobbra-balra, hanem van itt minden: lapusztult, rozsdamarta halászhajó, olajbűzös tanker, elegáns hófehér yacht és persze a kikötőt uraló óriás óceánjárók.

 forgalmas kikötő:

Mind közül a legnagyobb, legelegánsabb és legújabb a mi hajónk, a Disney Dream

Disney Dream:

A bahamai kormány okosan megél abból, hogy olcsó a hajók után az adó. A Carnival cruises hajói is ide vannak bejegyezve, éppen mellettünk állt a Carnival Sensation és a Carnival Destiny. Öreg, sok tengert megjárt cruiserek, még hagyományos felépítéssel, a kilencedik környékén lehet s promenád, a teljes felső fedélzet egybefüggő, látszódik rajtuk, hogy sok sós vizet kavartak már a hajócsavarjaik. A mi hajónk is bahamai felségjel alatt fut, farán a bahamai zászló, de a kéményünkön büszkén leng a DCL (Disney Crusie Lines) lobogója: három, stilizált hullám között egy mikiegérfej.

Paradise Island nagyon puccos hely, a kilencvenes években épült ki igazán, sajnos ez látszódik is rajta.

 szerintem nem szép:

Az egész nekem olybá tűnt, mintha egy Svájcba öltött Cannes-t próbáltak volna létrehozni. A fű előírásosan lenyírva, hozzánőve a járdaszegélyhez, tisztaság, csillogás, sznobizmus a köbön.

sznobizmus:

Látványra egyébként nem rossz, de öt perc alatt meg lehet unni, az egy kaptafára épült épületeket, a világon bárhol megtalálható óra- ékszer- és egyéb pénisznagyobbító dolgokat áruló üzleteket, a hatalmas kaszinót, a szuper autókat, fantáziátlan éttermeket. Biztos jó hely, hiszen sok híresség is itt szokott nyaralni, példaként említették Sean Conneryt, Michael Jacksont, Tiger Woods-ot, Cuck Norrist és Tom Cruise-ot. Már csak ezért sem leszek filmsztár, mert ilyen unalmas alakokkal nem akarok egy tálból ananászozni.

Mindezt a hajón visszafelé mesélte el nekünk egy férfi, akinek valódi sztentori hangja volt, most végre megtudtam, milyen az, amiről gyerekkoromban mindig csak olvastam (természetesen “sztenorinak” olvasva, mert úgy több értelme volt). Átkiabálta a csühögő dízelmotort, közben villogtatta két sorból álló fogazatát. Nem lennék meglepve, ha valamelyik őse cápa lett volna.

cápa:

A Festival Palace előtt változatlan pózban, lehajtott fejjel álldogáltak a befogott konflislovak, a kocsis az ülésen aludt.

Strudl úr:

Rejtő Jenő hőse, a Gróf Oliver Yolland (Prof Olivia Holland?) petróleum-milliomost a sivatagon át szállító Strudl úr ugrott be. Déz ganze gsindl ghőrt zum Stánhóf. Hőő.

 Ma volt a legmurisabb esküvő eddig. Igazi virággyerekek, peace love and flowers, szóval vissza a hetvenes évekbe. A parton volt a szertartás, ez azt jelenti, hogy reggel 9.30-kor felvesz engem és a násznépet a pargo (ez egy nyolcszemélyes kiskocsi) és kivisz a strand távolabbi végébe, ahonnan jól látszódik a hajó. Így:

Disney Dream

A kép természetesen később készült, nekem akkor sem kedvem sem időm fényképezkedni, rohanok a digitális zongorához, gyorsan leellenőrzöm, hogy minden rendben van-e és már ugrok is neki a játéknak, amíg a menyasszon – általában jókora késéssel – be nem fut. Most más volt a helyzet, az ara együtt érkezett a vőlegényel és a két gyerekükkel. Bevezető zenének a “Rekviem egy álomért” számot kérték, nagyon melodramatikus, a Youtube-on mindig ez szokott menni az atombombás-harmadik világháborús videók alatt. Utána előreküldték a kislányt, aki virágszirmokat szórt a levegőbe és aztán a vőlegény a kisfiúval kézenfogva tánclépésben ment a paphoz, őt követte a menyasszony bő színes hacukában, semmi menyasszonyi ruha. Nem is igazán hagyták a lelkészt beszélni, a saját szavaikkal mondták el a fogadalmat, kivéve a hivatalos részt, pont mint a Love Storyban, pedig jó fej az öreg. Két néger lelkész szokott jönni a környező szigetekről, az öregről nekem mindig Ibrahim Ferrer, a Buena Vista Social Club énekese jut róla az eszembe. A fiatal is nagyon nagy fazon, a lába mindig jár a zene ütemére, azt szoktam nézni miközben zongorázom, a fényes fekete lakkcipője puffan a fehér homokban.

CD zenét kért az ifjú pár, ez azt jelenti, hogy a kötött zenék (előzene, be- kivonulás, tortaszegés, első tánc) CD-ről mennek, én közte azt játszom, amit szeretnék. Hát most kaptak Doorst, Rolling Stonest, Eric Claptont meg ilyeneket. Örültek is, a menyasszony nagyon élénk, kedves volt, le is fotózták velem is, táncolt még Sarah-val is, a vőlegény meg csendesen örült. Kiderült róla, hogy rndőrtiszt (Sarah mindig mindent tud róluk).A szertartás után visszaszáguldok a hajóra, ott van a torta, meg is olvadna ebben a melegben. Így szoktam megfázni, az izzadt hátammal be a légkondiba. Most már volt eszem, betettem a táskámba egy pulcsit, azt felkaptam.

Jó buli volt, nem is tartott sokáig, úgyhogy húztam ki a partra. Vittem magammal fényképezőgépet, de amikor a hátsó fedélzheten megáltam, hogy lefotózzam a szigetet, akkor vettem észre, hogy nem tettem bele a memóriakártyát. Hogy az a @&$Łđđ!!!! Én nem gyalogolok vissza a kabinomba, legelöl van, 342 lépés és két emelet, úgyhogy van 7 képre lehetőségem a belső memóriában.

 Castaway Cay

Most kivételesen nem a személyzeti strandra mentem, hanem megnéztem az utasok strandját.  Hát igen, van azért különbség, még szerencse, hogy nekem piros csík van a kártyámon, így ezt is használhatom. Van itt kérem minden, csúszda, éttermek, boltok, ingyen hússütés, rájaúsztató. Ez utóbbi érdekes még, egy kisebb területen elkerítve (az előző képen látszanak az oszlopok) úszkál egy csomó villamos rája. Némi biztonsági oktatás – és persze pénz befizetése – után lehet menni rájákat etetni. Így néznek ki a vízben:

villamos ráják

Mikor eljön az idő, az alkalmazottak úsztatókat tesznek a vízre. Az összes rája beindul, tudják, eljött az ebédidő, elkezdenek rajzani az úsztatók körül, fel-felúsznak a félköríves pályán, akkor dobnak nekik rájakaját (én darálthús-szerű izének néztem) és akkor közvetlen közelről lehet őket nézni.

rájaúsztató

Azért után mégiscsak átmentem a személyzeti strandra, ott vannak a haverok, jobb azért társaságban ebédelni. A strandon állt a bál, ment a foci- röplabdameccs, kosárradobálás, vannak csapatok a hajón, vetélkedőket, bajnokságokat szerveznek, szóval vidáman telik az idő. Találtam egy tengeri csillagot, még élt, kisodorták a hullámok a partra, már éppen csak az alját érte a víz. Én aztán meg nem fogom, ki tudja, mivel csíp meg, egy kagylóhéjjal visszatereltem a mélyebb vízbe, ez elég hosszadalmas művelet, mert mindig beleakadt valamelyik szára a homokba a mélyvíz  meg messze van, mert sokáig sekély a víz.

Este az átriumban játszottam, jól megküldtem, csak úgy zengtek a bécsi keringők meg a szambák, utolsó körben persze Disney zene. “When You Wish Upon A Star”...

Update: a kepeket a jobb egergombbal lehet rendesen megnezni

Ez a bejegyzést nagyrész zongorákról fog szólni.

Itt az ideje, hogy bemutassam a munkahelyeimet. Már ez is furcsa, hogy több van, mert a legtöbb ember általában egy helyen dolgozik. Tehát a “dájningosok”, az éttermekben, a takarítóknak meghatározott fedélzetük van, hogy melyiken dolgoznak, stb. Jó, jó, például a ventilációs mérnökök szintén az egész hajón dolgoznak, de azért az más (egyébként itt ajánlanám mindenki figyelmébe a “halandzsa” c. sci-fi novellát, amelyik a “Pokolba tartó vonat” c. antológiában jelent meg. Ha valaki olvasta, az tudja mire gondolok. Elnézést, hogy most szokásommal ellentétben nem pontos a forrásmegjelölés, de nem emlékszem, ki írta. Egyébként a középső könyvespolcomon van a legfelső sorban, piros a borítója).

Szóval a munkahelyeim. Esténként három különböző helyen dolgozom, egy lounge-ban, egy kilátó-piano bárban és az átriumban. Mind a három helyen másfajta zenét játszom, de attól is függ, milyen a hangulat, hányan vannak, stb.

A harmadik-negyedik fedélzet a szórakoztatásé, itt van elől a színház bejárata (két szinten), a mozi egyik bejárata (a másik az ötödiken), az átrium egyik galériája, benne a fényképészek részlegével, a D-Lounge nevű családi programoknak helyt adó terem és a deck hátulja egy bár-labirintus, egymásból nyílnak a kisebb-nagyobb tematikus bárok. Ebből az egyik a District Lounge nevű bár, innen el lehet jutni a többibe is, kicsit átjáró jellege van, de a fő csapástól elválasztja egy pár függőleges fémrúd. Itt egy Yamaha Modus digitális zongorán jászom, rendes 88 billentyűs kalapácsmechanikás hangszer. Eddig nem volt rajta reverb (tér-zengetés), ezért olyan volt, mintha az agyamban szólt volna. Szerencsére Vénkecske barátom, aki az ország legnagyobb Yamaha szakértője, e-mailben kiokosított, hogyan tudok rá tenni, mert összesen 4 db. gomb van rajta. Tudtam, hogy valamelyik billentyűkombináció lesz az (VOICE + A6 / H6) de nem sikerült magamtól kiokoskodnom, a gépkönyve meg nincs meg. E hangszer főlött van egy 76 billentyűs Nord Stage ál-analóg szintetizátor, ezt a kolléga használja, én csak a vicc kedvéért szoktam rajta a Fender Rhodes hangszinen bohóckodni. Mivel a Moduson nincs kottatartó, ezért mögé szoktam egyet tenni, nagyon helyre kis darab, beépített lámpával. Kicsit messze van, lapozni nem tudok, de annyi baj legyen. Itt dzsesszesebb számokat és modernebb zenét játszom.

A másik hangszer a 14. emeleten van, hajóközépen. Ha valaki megnézi a hajó fényképét, két kéményt is lát. Szokatlan, otthon csodálkoztam is, olajhajtású hajóknál még nem láttam ilyet, de tudós Tengerész barátom biztos meg tudja mondani, létezik-e. Itt a hajóközépen lévő kémény csak egy álkémény, az oldalában fut az Aquaduck, az óriás vízicsúszda, benne pedig két nagyobb helység található, az Edge a fiataloknak a tizenharmadikon és az Outlook a tizennegyediken. Ez egy exluzív bár, innen a legszebb a naplemente Nassau felett és itt tartják az esküvőket, különrendezvényeket is. Nehéz megtalálni, mert középső hat liftből csak egy visz fel oda és a lépcső bejárata is oldalt van. Épp ezért esténként nem is nagyon vannak, maximum egy-két pár, velük szoktam játszani “Name that Tune”-t, azaz ki kell találják, mit zenélek. Ez a zongora egy Yamaha CG1-es baby grand, kicsit nehézkes a billentése és mivel egy oldalsó kipárnázott fülkében van, olyan, mintha süketszobában zenélnék. Szegény zongorahangolót (aki egyébként pont úgy néz ki, mint egy XIX. századi párizsi festőművész) ki szoktam akasztani, mert a kiveszem a kottatartót és a lecsukott fedélre teszem, hogy ne legyen olyan hangos és éles a hangszer hangja. Nem szereti, hiába mutattam neki, hogy van az alján egy filc, nem fogja felkarcolni a politúrt. Itt esténként általában 7.30-tól 8.15-ig játszom, miközben kihajózunk Nassauból vagy Castaway Cayről és megy le a nap. Hirtelen tűnik el a horizonton, 6-7 perc alatt lebukik és csak a vörösen izzó felhők mutatják a helyét. Ilyenkor mindig a “Hajnal-alkonyt” játszom a Hegyedűs a háztetőnből. Egyébként tipikus bárzenét játszom, jazz-standardek, filmzenék.

A legjobb hangszer és a legjobb hely kétségtelenül az átrium, harmadik fedélzet hajóközép. Yamaha C6-os, vadonatúj, isteni az akusztika, zajlik az élet, jönnek-mennek az emberek, fényképezkednek Goofyval vagy Plútóval, esetleg Chip és Dale-lel, a gyerekek odajönnek, a felnőttek megbámulják a csillogó húrokat, mert természetesen kinyitom, hadd zengje be a hajót (na jó, csak a közepén három szintet). Számot nem nagyon kérnek, csak tapsolnak, ha tetszik nekik. Itt már változatosabb a program, sok függ attól is, hány óra van, hol vagyunk, mennyien vannak. Alapból könnyed klasszikusokat játszom, Chopin keringők, Liszt Szerelmi álmok, bécsi keringők. Aztán ha olyan a hangulat, akkor belatinosodok egy kicsit vagy ragtime-okat játszom, esetleg Kék Rapszódiát. Aztán az utolsó este, mikor a disneyfigurák elbúcsúznak az átriumban és felhangzik a Sailaway-dal, utána Disney zenét játszom. Pocahontas, Kis hableány, Szépség és a szörny, Oroszlánkirály, ilyenek.

Az esküvők eddig az Outlookban voltak, most áttették a Meridienbe (tizenkettedik fedélzet, hajófar), ahol nincs zongora. Van a hajón 6 (!) db. Yamaha Motif XS8 munkaállomás, darabja egy kisebb autó ára, senki nem használja, csak én, ilyenkor azon játszom. A szívem szakad meg, mert ugyanezt a hangszert viszik ki a strandra Castaway Cayen, amikor ott van az esküvő. Most már annyit elértem, hogy az állványt – és a pedált – ne közvetlen a homokba tegyék, hanem alátegyenek egy darab linóleumot (direkt megnéztem a szótárban: vinyl floor covering) de még így is a tűző napon áll és ha fúj a szél telimegy finom fehér homokkal. Én is, de nekem van szalmakalapom és nincs bennem elektronika. Jó kis hangszer egyébként, csak még arra nem jöttem rá, hogyan blokkoljam a gombokat, mert az a rémálmom, hogy miközben játszom, lecsúszik a kotta és megnyom egy gombot. Ilyenkor nem csak a hagszín változhat, hanem beindul az arpeggiator és akkor jó kis techno lesz a négy évszakból. Zongorabillentésű, 88 billentyűs, kellemes határozott de nem nehéz billentése van, jó a dinamikája.

Hát röviden ennyi, ígérem, majd képeket is csatolok, de egyelőre mással vagyok elfoglalva, nemsokára azt is megírom, mivel.

Update: egy-ket kepet fel tudok tenni. Ime:

 A festő kinezetu zongorahangolo

Atrium

Atrium 

Outlook

Outlook

Hektikus. Így jellemezte tömören a napomat az angol kollégám, mikor elmeséltem neki, mi történt ma.

Az egész azzal kezdődött, hogy jött egy zápor. Ami nem lett volna baj, mert hamar elállt, de rendesen belekavart a programba. Tízkor ugyanis esküvő a parton, ilyenkor kivisznek egy digitális zongorát, azon játszom. Szegény zongora ott árválkodik a tűző napon a homokban, egy Yamaha Motif, nem olcsó játékszer, biztos tönkre fog menni hamar, igaz, most lesz egy pár újító javaslatom, már megbeszéltem Sarah-val, az esküvőszervező tiszttel. Tehát ki kellett volna mennem fél tízre a partra, hogy zenével fogadjam a kedves vendégeket, már ott ülök szép ruhában (rövidujjú hófehér ing, sötét nadrág, fényes cipő, nyakkendő) indulás előtt tíz perccel a kabinomban, rendezgetem a papírokat, milyen kottát vigyek, mi lesz a menetrend, stb, mikor csöng a telefon, az igazgatóm hív, mennem kell a nedves gyakorlatra. Most szó szerint lefordítottam a “Wet Drill” kifejezést, ez nagyjából annyit jelent, hogy a parton felvesszük a mentőmellényt, beugrunk a vízbe, imitálva a hajó elhagyását, a felfordított gumitutajsátort (liferaft) vissza kell fordítani és belemászni. Nekem ez a múltkor egy másik esküvő miatt kimaradt, most menni kell. Hiába mondtam, de hát esküvőm van, nem baj, nem számít, ahogy egy ismerősöm is mindig emlegeti, Safety at first, gyerünk, de azon nyomban. Boldogan vetkőztem fürdőruhára, gyerekkori makádi élmények jutottak az eszembe, mikor a Kis-Dunában egymást lökdöstük le a szörftalpról. Kinn üldögéltünk a parton az izzó melegben, áldottam az eszem, hogy felvettem egy sapkát, halgatjuk Karlt, az észt tisztet, aki viccesen magyarázza , milyen biztonsági berendezések vannak a tutajban – és persze a mentőcsónakokban is, de az a vendégeknek van fenntartva. Ideírom, hátha egyszer valakinek szüksége lesz rá: Kisrakéta és lángcsóva az éjszakai, narancssárga füstköd és villantótükör a nappali helyzetjelzéshez, tabletta tengeribetegség ellen, hányózacskó, elsősegélydoboz, horgászkészlet(?), fejenként másfél liter víz, két kisevező, hogy a süllyedő hajótól el lehessen távolodni, javítókészlet, bólya, vízihorgony (gyakorlatilag egy tölcsér, ami gátolja az elsodródást), kés a leeresztőkötél elvágásához, melegítőfólia az esetlegesen vízbeesettek kihűlésének lassítására, pumpa és széndioxiddal működő palack az alsó rész felfújásához hideg tenger esetén.

Éppen magyarázzák, hogyan kell a vízbe ugrani mentőmellényben (sosem szabad magasabbról, mint 4 méter, mert a felcsapódó mellény eltöri az ember nyakát, egyik kézzel leszorítjuk a mellényt, másikkal keresztben befogjuk az orrunkat és határozottan előrelépünk egyet), az egyik tiszt már ugrik is, mikor sietve feltűnik Sarah és pár halk szót váltva Karllal int, hogy azonnal menjek. Tudtam rögtön, hogy szar van a palacsintában, már amikor megláttam, de hát, not my business, mondogattam magamban, egyszerű személyzet vagyok, amit a nagyurak kitalálnak, azt csináljuk. Mint később kiderült, az egész vezérkar velem foglalkozott, a helyettes kapitány is mást mondott, meg az igazgató is. Mondja nekem sietve, azonnal menjek, itt van a kiskocsi, amelyik a nászutasokat viszi a z esküvőre, szálljak be. Ott állok a színes gatyámban, dől rólam a víz, fejembe nyomva egy viseltes fehér sapka, narancssárga pólóban, mezítláb. Hát, kedves Sára, nekem szükségem van a kottáimra, anélkül nem megy. Muszáj? Muszáj. Akkor gyorsan hozzam. Ez a “gyorsan” a következőt jelenti: mivel a hajónk farral áll benn a kikötőben és mi mögötte gyakorlatozunk, nekem végig kell sietnem a hajó mellett az első kijárathoz (kb 200 m), becsekkolni szembemenve a kifelé tartó utasáradattal, felmenni a harmadikra, előremenni a kabinomig, ott felmarkolni a cuccot, ugyanezt visszafelé. Rekordidő alatt megjártam, még arra is volt időm, hogy átöltözzek. Hányszor áldottam már Szép Károly bácsit, általános iskolás testneveléstanáromat, amiért megtanított minket 2 perc alatt átöltözni tornadresszből, most is hasznát vettem, pontosan egy perc alatt voltam elegáns, igaz nyakkendőt nem kötöttem. A kijáratnál egy néger kislány várt a kiskocsival, rohamtempóban száguldottunk úttalan utakon, ott rövidített ahol csak tudott, sőt, ami a legnagyobb illetlenség, még a gyalogjárókon is ment, dudálva. Beestem a szertartás közepére, halkan megkérdeztem mit is kell játszani, aztán hajrá. A tűző napon a rohanástól a dőlt a fejemről a víz a szalmakalap alatt, félig vakon nyomtam, hogy “A Dream Is a Wish Your Heart Makes”. Utána felpattantam a kiskocsira és rohantunk vissza, hogy a tortaszegéshez és a tánchoz már bekészítsük a CD-t, mire visszaér az ifjú pár a hajóra a tizennegyedik emelete lévő bárba (erről később majd még írok). Felmegyünk, a CD játszó sehol, döbbenten nézzük az üres asztalt. Kétségbeesett telefonálgatás a technikusoknak, elromlott, ami a parton van azt hozzák, tartsunk ki.Közben szivárog a jónép, most bezzeg huszonketten voltak, nem úgy, mint tegnap a skóték! Nyomom az “Over the Rainbow”-t az kellene szóljon a CD-ről, már egyre több számot játszom, a CD játszó csak nem érkezik. A pár is türelmetlenkedni kezd, az ifjú ara is pont olyan, mint aki hónapok – vagy évek – óta a nagy napra készül, mindent eltervezve, hogy most aztán élete legfontosabb napján, mikor birtokba veheti a pasast, minden flottul menjen. Kemény tekintet, előreugró áll, fűzőbe szorított energikus mozdulatok. Végre megérkezik Garry, a technikus, beüzemeli a Cd játszót, kezdődhet a móka. A pár betanult koreográfiát lejt a “Beyond the Sea”-ra (mondtam én!), utána tortaszegés, egymás etetése, stb. Mikor bő félóra múlva levonulnak, egymásra nézünk hárman, Sarah, Charlotte és én, a lányokból kitört a nevetés. Hát igen, elég rázós esküvő volt. Este még találkoztam az egyik vendéggel, kérdeztem mit játszhatok neki, azzal indított: Ön a zongorista? Késett ma az esküvőről! Na szép.

Igazán megérdemeltem ezután egy kis tengerpartot. A hajótól kis nyitott, csuklós furgonok visznek mindenfelé a szigetre, olyasmik, mint amik régen nálunk is közlekedtek a Margiszigeten (tényleg, mi lett azokkal?). Még láttam, van időm, gyorsan készítettem egy képet a hajóról, az elsőt.

első kép a hajóról

Lesz majd szebb is, ígérem, mg belülről is, de most siettem. A sziget ellenkező csücskében van a személyzeti strand. Mehetnék az utasok közé is, de itt több az ismerős, van fagyi és déltől sütik a húst.

A látvány egyébként nem rossz, klasszikus bahamai tájkép.

látvány a partról

személyzeti strand 1-2-3

Fürödtünk, ettünk, játszottunk, találtunk kagylót, hatalmasat, olyat, amelyikben benne van az egyszemű izé, amelyik él, ezt majd valaki meghatározza nekem. Az egyik ukrán srác teljesen beindult, hogy vigyük ki a partra és süssük meg, mert nagyon finom, állítólag több ezer dollár kilója, de leszavaztuk, visszadobtuk a vízbe, hadd éljen. Később többet is láttam, a halak lustán úsztak el előlem, nem félnek az embertől.

Este alig volt munka, néha már szégyellem magam, milyen keveset dolgozom. :)

Érdekes nap, érdekes befejezéssel. Most a promenádon ülök, a tenger teljesen sima, És Nassau felett... villámlik! Ide látszódik a tűzijáték, ahogy Zeusz egy-egy ostorcsapása az égből a földet vagy a tengert sújtja. Néha a felhők felett villámlik, olyankor pillanatokra kísérteties árnyak rajzolódnak ki a világos háttérben. Meleg szél fúj, hajónk Castaway Cay, a Disney magánszigete felé poroszkál. Egyre többen és többen gyűlünk a korláthoz, hogy megcsodáljuk az égi jelenséget, ritkán látni ilyet nyugodt víz mellett.

Szóval ma érdekes nap volt, három esküvő, mindegyik teljesen másfajta. Az első délben, egy teljesen szokványos amerikai házaspár. Nem is ők izgultak a legjobban, hanem a helyettes kapitány (staff captain), akinek ez volt az első esküvője, a kapitány úgy látszik nem ért rá. Szerintem jobban csinálja, a kapitányunk egy csendes, halkszavú úriember, soha nem mosolyog, ő meg mosolygott, határozott volt. Amit nem értek, hogy egyik sem teszi fel ilyenkor a sapkáját. Márpedig (legyen bár helyettes) kapitány fejfedő nélkül... Na mindegy. Szóval hagyományos esküvőnek indult, de a fogadalom nevetésbe fulladt, a pár együtt sírt-nevetett, örült. Jó szokás ez, hogy miután elmondták a hivatalos szöveget, utána szólnak egymáshoz egy pár szót, aranyosak voltak. Már több éve együtt élnek, gyerekük is van, mégis láthatólag nagyon szerelmesek voltak egymásba. Ha nagyon konzervatív lennék, azt mondanám, hogy a hitvesi csók is illetlenül hosszúra sikeredett, de inkább csak vigyorogtam és hosszú tust húztam A-dúrban, amelyik még elég testes, de ugyanakkor fényes is, mint köztudott. (Hm. Mint köztudott? Safranek, maga gúnyolódik velem. Jöjjön közelebb!)

Utána háromkor teljesen másfajta ceremónia vette kezdetét. Már az gyanús volt, hogy a rendelésnél 15 villát kértek a tortához, nagycsalád lesz ez. A zenét CD-ről kérték, ilyenkor csak köztes zenét kell játszanom, lehetőleg olyat próbálok, ami illik a többi zenéhez. Hát most megfogtak, ilyen rap-soul-pop keverék zene volt, zongorán játszhatatlan kategória. Feketék voltak, érdekesen néztek ki. Egyszerre le lehetett volna forgatni velük egy modern kábítószerdíleres filmet, egy harmincas évekbeli gengszterfilmet és egy múlt századi rabszolgasorsot, annyira különböző módon voltak felöltözve. Mind nagyon elegáns volt, még a gyerekek is, de mindegyik teljesen más stílusban. Kedvencem a kétfogú (bal alul egy és jobb felül egy) öreg néger volt, szmokingkabátban, csokornyakkendővel, vékony volt és inas, a felesége(?) pedig az a tipikus mindenki mamája, húsos karral, akkora keblekkel és farral, hogy kirakós römit lehetne rajta játszani. Egyébként a menyasszony is hasonló kaliberekkel rendelkezett, annyi volt a különbség, hogy itt a vőlegény egy hatalmas darab ember volt, fekete körszakállal, ami elsőre fel se tűnt. Volt még ezenkívül egy magas úr, őróla először azt hittem, hogy Ray Charles, mert hasonlított, de amikor levette a napszemüvegét már Denzel Washingtonra gyanakodtam. Mindenki örült, mindenki zajos volt, a gyerekek sírtak, az anyukák nyugtatgatták őket, szólt a zene, szóval nagy vidámság volt. Nem a kapitány eskette őket, hanem egy rokon hölgy, felvett egy olyan talárt, mint ami James Brownon is van a Blues Brothersben, és úgy is beszélt, csupa ritmus volt minden mondata. Vallásos népség lehettek, mert közösen mondtak valami imádságot, amiből egy szót sem értettem, kivéve a miatyánkot a végén, de azt is csak a második felétől ismertem fel.

Alig kapkodtuk fel utánuk a földre esett rózsaszirmokat, amikkel a belépő párt dobálják, már be is állított a következő vőlegény, egy fiatal skót fickó, teljes montírungban, szoknyában, piros cipőben és kulaccsal az oldalán, pofaszakállasan. Mindig az a menetrend, hogy a vőlegény és a násznép benn vár, én játszom, vagy a CD szól, aztán kinyitják a kétszárnyas ajtót és zenére bevonul a menyasszony. Most hiába is vártuk volna a násznépet, mert a skót – egyedül volt. Se tanúk, se örömszülők se senki. A kívánt zenéhez, amelyikből öt kötött (előzene, be- és kivonulózene, első tánc, tortaszegés) egyedül a bevonulózene volt megadva, a nászinduló. Egy pillanatra kettesben maradtunk, gyorsan megkérdeztem a vőlegényt milyen zenét szeret. Metallicát – hangzott a válasz. Hát, azt mégse játszhatom esküvőn, meg közben befutott a kapitány is (ezúttal az igazi), úgyhogy maradtam szerény Chopin keringőknél, meg Liszt Szerelmi álmoknál, abból baj nem lehet.

Közben ideért a vihar, majd lefúj a deckről, úgyhogy bent majd folytatom

Na, bejöttem az átriumba. Itt ugyan hűvösebb van a légkondi miatt és kalózzene szól, mert ma kalóz-est van, de legalább nem fúj a szél.

Ott tartottam, hogy megjelent a menyasszony, fekete ruhában, rajta hatalmas piros pöttyökkel, vörös hajjal. A kapitány összeadta őket, aztán mi hárman, a két szervező és én megtapsoltuk. Ettek finom tortát, ezt onnan tudom, hogy finom, mert mikor elmentek, én is megkóstoltam. Kerek, kétemeletes, ahogy kell, a tetjén porcelánból Mickey és Minnie, szóval nagyon amerikai az egész.

Rendesen elfáradtam a végére, nagyon kell még figyelnem, mikor mi jön. Szerencsére az utolsó szett, amire ma kiírtak dolgozni, elmaradt, mert a hangtechnikát tartotta karban két informatikus, akik úgy látszik a világon mind ugyanolyanok, mert amikor valami nem működik, akkor mindig azzal csodálkoznak rá, hogy “hm, ez érdekes”. Nagyon modern technika van itt, minden helységben érintőképernyős panel a falon, azzal lehet szabályozni mindnt, a fényt, a hangot, a videót, stb. Ők már össze se kötik a laptopjukat a szerkezetekkel, hanem csak wifikapcsolattal kommunikálnak. Háromnegyed óráig próbálták megfejteni, hogy lehet az, hogy néha az alattunk lévő gyerekdimbuldából átszól hozzánk a mikrofon, amit le sem lehet kapcsolni, aztán feladták, azt mondták, majd hajnalban, mikor mindenki alszik újraindítják a rendszert. Ilyenkor hálás vagyok, hogy a zongora mennyivel egyszerűbben működik.

Közben kitört a vihar, a hajó rendesen elkezdett inogni, villámlik, dörög, hideg szél fúj. Mára befejezem, mert ilyenkor nem jó gépelni, csak a bosszúság van vele, annyit üt mellé az ember. Irány az ágy, hallgathatom, hogy hogy verik a hullámok az orrtőkét. Holnap kint lesz esküvő a homokos tengerparton, a nap majd süt, el ne felejtsem felvenni a szalmakalapot.

Ez a bejegyzés leginkább állatokról fog szólni.

Másnap, még mindig a Disney All Stars Sport Resortban kényelmesen megreggeliztem és azon gondolkodtam, hova is menjek. Katie, a lengyel és Éva, a magyar lány nem mutatkoztak, elkerülhettük egymást. Nézegettem a választékot és úgy döntöttem, az Animal Kingdomba megyek. Itt szafarival, tematikus tájakkal, állatsimogatóval kecsegtettek.

Előző nap úgy mentem be a Magic Kingdomba, hogy a hotel recepcióján adtak egy aznapra szóló belépőt. Az mára nem érvényes. A busz szerencsére ingyen (és lehűtve) elvisz a bejáratig, ott pedig állítólag kapok jegyet. Mindent gondosan megtudakoltam a recepciós kislánytól, akinek a névtábláján a neve mellett "Hong Kong" felirat volt. Hangos "Nyihao" köszöntésemre már mosolygott és még a szokásosnál is készségesebben leírt mindent egy darab papírra.




Szombat lévén iszonyú volt a tömeg, de szerencsére ráértem. A park négy nagy részből áll, ebből az oroszlánkirályos-mikiegeres terület nem érdekelt, de Ázsia, Afrika és Dinoland igen. Először irány az ázsiai szektor, ahol felépítettek egy mini Mount Everestet (találós kérdés: kiről nevezték el a Mount Everestet?)

 minihimalája


Igen, a képen jól látszik, az egy hullámvasút, amelyik bemegy a hegy gyomrába és ott mindenféle dolgok történnek. Elég legyen csak annyit megemlíteni, hogy mikor megáll az egyik lélegzetellálító esés után, megjelenik a jeti, széttépi a síneket és a vasút megindul lefelé...

Azt hiszem ennyit még életemben nem üvöltöttem. Ketten ültünk egymás mellett, egy idegen fickóval, de mikor kiszálltunk, mély rokonszenvvel néztünk egymásra, mind a ketten nagyon be voltunk tojva, ez látszódhatott rajtunk. Később a kijáratnál meg is nézhettük magunkat, mert itt is leféyképeztek, amikor a legdurvább a zuhanás. Eddig is felnéztem az űrhajósokra, de most már kezdem megérezni, mit élhetnek át egy-egy kiképzés alkalmával.




Elég is volt Ázsiából, fel a festői Afrikába. Feltűnt, hogy ebben a parkban mintha elhanyagoltabbak lennének pl. az útjelző táblák, olyanok voltak, mint otthon: rozsdásak, a festésük megkopva. Aztán rájöttem, hogy ez bizony nem véletlen, mindez a koncepció része.

élethűen rozsdás

Bizony, az afrikai rész - leszámítva persze a nyüzsgő amerikaiakat - pont úgy néz ki, mintha valahová a Kilimandzsáró tövébe érkeztünk volna. A legnagyobb attrakció a szafari. Itt is egy órás a sor, de bőven megéri, mert nagy élmény. Nyitott nagy terepjáró buszokba szálltunk be és kellett is a terepjáró képesség: az út (persze szándékosan) egyenletlen, el-eltűnik, göröngyökön és kátyúkon át vezet. Az elején figyelmeztettek, nehogy kiejtsünk valamit, mert a busz nem áll meg.

indul az expedíció


Egy gázfröccs és eltűnt mögöttük a modern világ. Az idegenvezető hölgy pont úgy beszélt, mintha egy valódi szafaritúrán lennénk. A szabadban legelésztek vagy csak hevertek az állatok.

ezmiez:

baoabfa:

alszik a víziló:

szabadon legelésztek:

ilyen állat nincs:

békés orrszarvú:

fürdött az elefánt:

Időnként a beszédjét néger hangok szakították félbe, amik azt kiabálták: vigyázat, orvvadászok! Mindezt úgy, mintha a CB rádióból jönne. És tényleg egyszer csak feltűnt az orvvadászok tábora, egy fogságba ejtett kiselefánttal, amelyik szomorúan lengette az ormányát.


a fogságba esett kiselefánt:

Csak egész közelről derült ki, hogy nem igazi, hanem egy mozgó bábu. Hogy az illúzió tökéletes legyen, vízátfolyások, feltörő gejzírek és kidőlt ágak nehezítették a haladást a töredezett aszfalton. Egy hídra csak óvatosan lehetett felhajtani, amikor a közepén voltunk, recsegett-ropogott, de - minő szerencse - épségben átjutottunk rajta.




Tökéletes az illúzió, még a kisvasútnál is minden apró részletre figyelnek, a tetőn összehajtogatott pokrócok, lőszeresládák, a figyelmeztetés az orvvadászokra, az állomáson a hangosbemondó recseg, a sarokba odavetve egy szekéren üzemanyaghordók, régi bőröndök.


nagyon élethű:

Az állatsimogatónál rengetegen voltak, inkább elmentem a Dinoland felé. Útközben összezavarodik az ember, ha ilyeneket lát:

pedig ez amerika:

A Dinoland felé menet ettem egy mikiegeres jégkrémet, jól leharaptam a fülét. Nem volt semmi különös íze, finom volt, orosz módon szendvicsszerű, két piskóta között jégkrém. Rám is fért, pilledtem a melegtől rendesen. A Dinoland bejáratánál hatalmas tömeg. Már-már beálltam a sorba, amikor észrevettem, hogy a bal szemem is tikkelni kezd. A jobb már napok óta tikkelt a fáradtságtól, a bal úgy látszik most adta fel. Ennek a fele sem tréfa, még a végén kikészülök, mielőtt felszállok a hajóra dolgozni. Közrejátszhatott az időeltolódás, meg hogy otthon nagy volt a feszültség, hogy időben elkészüljek a megtanulnivalókkal (mint később kiderült, ez utóbbi rendkívül hasznos volt). Sarkon fordultam, lefényképeztem a klasszikus csontvázat és kioldalogtam a buszhoz.


dinoland:

A szállodában gondoltam ledőlök egy órát aztán elmegyek még az Epcotba, ez egy harmadik park. A földön ágyaztam meg és félálomban töltöttem az egész hátralévő napot, csak vacsorázni ugrottam el, meg reggelit venni, mert figyelmeztettek, hogy másnap rendkívül korán indulunk. Még beállítottam az órát negyed ötre (!) és néztem a mennyezetet, hallgattam a levegőcserélő zúgását és igyekeztem nem gondolni a rám váró nehézségekre.

2011. április 15. Orlando.




Na végre van egy óra szabadidőm. Komolyan mondom, annyi tanfolyamon vettem részt, hogy szerintem már szét tudnám szedni és újra össze tudnám rakni a hajót, miközben az egyik kezemmel elsősegélyt nyújtok, a másikkal a biztonsági berendezéseket ellenőrzöm. Kicsit más ez a hajó, mint az eddigiek. Ma megvolt az első esküvőm is, jó sokat bénáztam, nem a dalokkal, hanem nem tudtam, mi mikor jön, mit kell csinálni, stb. De erről majd később, most még egy pár nap hajsza, amíg beáll a menetrend, aztán könnyebb lesz az élet.




Most inkább pótolom az utazást és az első napomat Disneyworldben.




Már régebben elhatároztam, hogy nem idegeskedem utazáskor, úgyis csak egy csomag vagyok, a jegy kifizetve, szállás lefoglalva, a többi legyen a szervezők gondja. Nos most megszegtem ezt a szabályt. Történt ugyanis, hogy a Lufthansa nem engedte felvinni a fedélzetre a laptoptáskát ÉS a kisbőröndömet, mondván, teli van a gép. Valamelyiket le kell adnom, beteszik a poggyásztérbe. A laptopot értelemszerűen nem adom, nem fogják tollak közt szállítani, marad a kisbőrönd. Abban van az összes pótolhatatlan kottám, azért is jön velem mindig az utastérbe. Egyszer már volt miatta vitám egy BA járaton, de megmakacsoltam magam, mondván, hogy ha a bőröndöm nehéz, akkor majd a hajóstársaság kifizeti a túlsúlyt, vagy valami, de én el nem engedem. Most kénytelen voltam, otthagytam a bejáratnál. Na innentől fogva nagyon ideges voltam, nehogy valahol elkallódjon, szegény sztyuvit noszogattam, hogy nem tudja-e megnézni vagy utánakérdezni. Nem tudta.




Reggel kilenckor indultam Budapestről és otthoni idő szerint éjjel egykor szállt le a gépem Orlandoban. A transzatlani járaton kifogtam minden utas rémálmát: negyven norvég turista, mindegyik egy-két-három (természetesen szőke) kissgyerekkel. Valamiért nem kaptak egymás mellett helyett és ilyenkor persze ki az, akit szépen megkérnek, hogy üljön át máshová? Hát persze, hogy az egyedül utazó kalapos urat (engem), mert nekem úgyis mindegy nem? De, addig mindegy volt, amíg ki nem lyukadtam kér tízéves örökmozgó mellett, akik ketten elfoglalták a három ülést. Egy ideig gondoltam nem szólok, nem akarok mogorva felnőtt lenni, de két óra rugdosás után meguntam, szóltam e gyerek apjának, aki természetesen a gép másik végében ült, hogy cseréljünk helyet, mert nem bírok aludni. Akkor inkább ő átült mellém, onnantól fogva nyugi volt.

Mikor megérkeztünk Orlandoba, engem külön vezettek, mert én nem turista vagyok, hanem dolgozni jöttem, kérték a meghívólevelet, stb. Közben nyugtalanul ki-kimentem a helyiségből, ahonnan nem lett volna szabad, mert néztem, megvan-e a kis piros bőrönd. Persze rámszóltak, persze nézték, miért viselkedek ilyen gyanúsan, biztos én vagyok a híres budapeti terrorista. Na mindegy, hamar végeztünk, a bőrönd is meglett, megnyugodtam. Kint nem várt rám senki, hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek, aztán előkaptam a laptopot és mivel a reptéren van wifi, gyorsan kikerestem a szálloda elérhetőségét. Egy néger urat megkértem, hogy segítsen telefonálni, erre a saját mobilján felhívta nekem a szállodát. Kiderült, hogy a Disneyworldben vagyok elszállásolva, oda pedig egy szinttel lejjebbről visz a Disney Magical Express nevű járat. Letoltam a tolikocsit (4 dollár a bérlése, az áldóját!) és elmondtam ki vagyok, mit akarok. Mosolyogtak, kikerestek a gépben, mosolyogtak, adtak egy jegyet, mosolyogtak. Mikorra megérkeztem a szállásra, arra volt csak erőm, hogy bejelentkezzek és egyek valami szemetet. Sült csirkének hívták, de inkább a "grillezett szar" jelzővel illetném. Mindegy. Hatalmas szobát kaptam, legmesszebb a központtól - legalább csendes - mögöttem egy tavacska, kuruttyoló békákkal.

Mindenhol Mikiegér, a padlószőnyegen, a szappanon, sőt még a törülközőt is ilyenre formázzák. Hogy előreszaladjak, a hajó kéményén is ilyen jel van. Hiába volt két nagy franciaágyam is a , puhák voltak, úgyhogy a földön aludtam.

minden mikiegeres

még a szappan is

Másnap reggel elvittek a Disney Akadémiára, ahol egy amerikai szépfiú tartott nyolcórás előadást arról, hogy micsoda nagyszerű dolog is a Disney és mi milyen szerencsések agyunk, hogy itt dolgozhatunk majd és ő milyen szerencsés, hogy mi a munkatársai leszünk. Te Sztálin elvtársat agitálod? - jutott eszembe a régi anekdota. Engem aztán nem kell győzködni, de hát rajtam kívül még voltak ott 37-en, azokat pedig valószínűleg igen. Már itt kisült, hogy szokás szerint különbözöm, mindenki párosával volt elszállásolva, csak én voltam egyedül. Nyolc asztal volt, az egyiknél ült két szimpatikus kislány, bemutatkoztunk, az egyik magyar, a másik lengyel.. Jól kiszúrtam őket az angolok, amerikaiak, filippinek, portugálok és mexikóiak között. Velük ültem végig, éhesen a nyolc órát. Az előző nap szar kaja volt, reggel cornflakest ettem itt délben csak szendvicst adtak. Na mindegy.

Este a lengyel lánnyal elmentünk az egyik Disney parkba. Öt park van, mindegyiknek más a tematikája, mi a Magic Kingdomba mentünk, ez a leghíresebb, itt vannak a mesefigurák. Hétvégén mindig órási a tömeg.

nagy a tömeg

Kezdett sötétedni, gyorsan lekaptam még Walt Disney szobrát, ahogy a Mikiegérrel integet

(Kép: Walt és Miki- ez lemaradt


Itt van az összes rajzfilmnek valmilyen manifesztációja. Mivel én lemaradtam a Disney rajzfilmekről, ezért a Karib-tenger kalózai felé vettük az irányt. Beszálltunk egy csónakba és eltűntünk a föld alatt. Egyfajta szellemvasút volt ez, na nem a szocialista szellem vasútja, nagyon is kapitalista volt, hiszen a kijáratnál már lehetett is az elbűvölt gyerekeknek fonatni a kalózfrizurát.

biznisz

De az illúzió tökéletes, a föld alatt a csónakok mintha tényleg a kalózvilágba mennének. Egy füstfüggönyön Davy Jones alatt áthajózva az összes ismerős alak integet felénk.


(

Karib-tenger kalózai

Onnan siettünk a lesiklócsónakpályához. Itt már sajnos egy órát sorban kellett állni, de legalább eldumáltam e lengyel lánnyal. Mellettünk sokan előre mentek egy külön sávban, ők plusz pénzt fizetnek azért, hogy ne kelljen sorban állniuk. Hiába, nem egy angol nép.

 ott jövünk majd le

A lesiklás tényleg jó és félelmetes, és itt is az van, amit másnap is megtapasztaltam: mikor az ember legjobban becsinál és ordít... hopp, akkor villan a vaku és mire kiérünk, már lehet a képernyőn nézni, hogy milyen buta fejünk is van ijedten, ha tetszik, lehet a kasszához fáradni. Mondanom sem kell, hogy az alapszolgáltatások ingyen vannak azaz mindent ingen lehet használni, ha már megvettük a belépőt. Nekünk, leendő Disney alkalmazottaknak járt belépő. De miden mást kínálnak, vegyél, vegyél!


Pont jókor érkeztünk a főútra, kezdődött a fényparádé. Zenélve, táncolva mennek végig a figurák az utcán, mindegyik, még a külön emberek is ki vannak világítva, pompás látvány. Mivel a fényképezéshez elsősorban fény kell, így a képek kissé homályosak, ezért elnézést.
Volt aki vakuzni próbált, gratulálok, sok fény fog látszani.

Electric light parade 1-2-3-4

A gyerekeknek a szájuk is tátva maradt

ámuló gyerekek,fényképező szülők


A menet végén egy hatalmas sas és a "To honor America" feliratú elektromos járgány jött. Wow-hogy stílusos legyek.

a menet vége 1-2

Tízkor kezdődött a tűzijáték Cinderella kastélyánál, melyet mindig más fénnyel világítottak meg,

Cinderella kastélya 1-2-3

Az első rakéta úgy ívelt át a kastély felett, mint ahogy a Disney filmek elején és mellé felszárnyalt a zene. Itt aztán tényleg igaz, amit a társaság jelszavának választott: "We make the magic"!

Sok mindent kellene leírnom, mi történt az elmúlt héten, de egyelőre nincs időm. Rengeteg képzés, tréningek, stb, ha minden igaz, akkor a jövő héten már be tudom pótolni. Annyit már tudok, hogy most másfajta blogbejegyzések fognak születni. Mivel a hajó mindig ugyanazt az utat járja végig (Port Caneveral-Nassau-Castaway Cay-Port Caneveral), így inkább a hajóséletről lesz szó. Azért is, mert itt jó kis nemzetközi legénység van, dél-afrikaitól a lengyelen és a jamaikain át a kanadaiakig, az ukrántól az angolon át a filippinig.

Szóval érdekes társaság, érdekes hajó, ígérem, mindenről beszámolok majd.

Addig is az úttörötábor stílusában: az idő jó, a kaja finom, a tanárnénik- bácsik rendesek, pénzt most nem kell küldeni.

Holnapután irány Amerika!

Ha minden igaz, a Disney Dream nevű hajón leszek ( disneycruise.disney.go.com/ships-activities/ships/dream/ ) bárzongorista.

Most rengeteg a dolgom, de ha minden elrendeződött, majd írok

Hazaértem.

Most van módom feltenni egy-két panorámaképet. Ime Kotor.

Jobb egérgombbal lehet megnyitni.

Ponta Delgada

Madeira

Mivel Lisszabonrol mar sokat irtam, csak egy par eletkep. Imadnivalo varos!

2010. augusztus 21. Madeira

Mondom én, hogy valami gond volt itt az előző turnus alatt. A mostani ügyeleti beosztás kifejezetten remek: egyszer voltam ügyeletes Southamptonban délután, amikor amúgy is a hajón kellett lennem, mert muzsikáltam, egyszer pedig beosztottak Lisszabonra, mondván, ott már jártam. Én meg jól elcseréltem a lisszaboni délelőttömet egy vigo-beli délutánra egy kollégával és így mindenki jól járt. Ő azért, mert ki tud menni Vigoban is délután, én meg azért, mert délelőtt sokkal jobban szeretek kinn lenni. És ma, Madeirán szabadnapos voltam! Hurrá!

Nem mentem ki túl korán, hagytam, hogy az első ingajáratokkal elvonuljon a türelmetlenek hada (legtöbbször én is az vagyok...), csak fél tíz felé köszönt el tőlem a regisztráló automata . Sokáig szándékoztam kinn maradni, úgyhogy jól bereggeliztem, a pirítós mellé a kedvenc málnaturmixomból megittam vagy fél litert.

Funchal városában kötöttünk ki, ez a sziget legnagyobb települése. A belváros itt is a szokott módon apró kis kövekkel van kirakva, szerintem kész művészet ilyen egyenletesen beburkolni az utcát. A bakancsom talpának meg se kottyan, de mezítláb nem szívesen tapodnám.

 kutya a macskakövön

Szombat késő délelőtt lévén a piac már bezárt, csak a népviseletbe öltözött virágárusok kínálgatták az illatos és harsogóan színes virágaikat.

 tradicionális virágárus

Jó információs központjaik vannak a portugáloknak, itt is gyorsan megtudtam, amit szerettem volna: utolsó királyunk, IV. Károly sírját kerestem. Aki járatos a modern popzenében, az tudja, hogy őt elvitte a hajó Madeirára

(Bëlga: Királyok a házban)

Nos, tényleg itt volt, igaz, egy kicsit utazni kellett hozzá. Kedvenc járművem, a drótkötélpálya vitt fel a hegyre, 13 perc volt a menetidő, elég gyors tempóban. Innen már csak pár száz méter gyalog a Miasszonyunk temploma, ahol a Habsburg uralkodót eltemették.

 miasszonyunk templom

A templom előtti szobor engem Könyves Kálmánra emlékeztetett

 IV. Károly az utolsó király

Bent éppen esküvőre készültek, virágokkal díszítették az oltárt és a padokat. Az egyik mellékhajóban őrzik a koporsót, külön szentély van berendezve – nem utolsósorban azért, mert IV. Károlyt II. János Pál 2004-ben boldoggá avatta.

  IV Károly az utolsó király 2

Nem sokat élt szegény, 1887-ben született és 1922-ben meg is halt tüdőgyulladásban. Pont annyi idős volt, mint most én. Igaz, velem ellentétben ő másokon is uralkodott, két évig, 1916-18 között, aztán feleségével Zitával ide menekült.

 onnan meg az influenza...

Megadva a császárnak, ami a császáré, elindultam vissza, lefelé. A templomhoz vezető lépcsőn az indiánok a szokott pánsípos CD-jüket próbálták rásózni az emberekre. Eredeti latin-amerikai zene, mint például a Titanic vagy a Yesterday.

Csak tudnám mi a szövege annak, amit énekelnek?

A meredek úton a fő attrakcióba botlottam, fatalpú tobogánnal siklanak le az aszfalton a vállakozó kedvű turisták – persze két helyi markos legény kormányozza a furcsa járművet. Először előkészítik a szánkót

 tobogán, felkészülés

majd mehet a robogás! A kísérők a hosszú léc végén utaznak.

 tobogán, egyenes száguldás

Amikor kanyarba érnek, akkor kezdődik a kemény munka: a sokszor három embert is hordozó masszív tákolmányt a helyére rángatni

 tobogán, kanyarban kemény munka

Elkél a speciális, jól tapadó cipőtalp, az út felületét már sima fényesre koptatta a sok csúszkálás.

 tobogán, speciális cipők

Az ilyen programokkal nem csak az a baj, hogy meglehetősen drágán mérik, hanem inkább az a hihetetlen tömeg, amely türelmesen vár a sorára, hogy kipróbálhassa. Ahogy elnéztem, legalább egy-másfél órát kellett (volna) sorban állni, hogy pár percig élvezni lehessen a lesiklást. Mint régen a csehszlovák síterepeken, az embernek már lefagyott a lába, mire odakerült a csákányos felvonóhoz. Itt most ez a veszély nem fenyegetett, a Nap is elbújt egy szürkés felhő mögé, ideális városnéző idő volt. Inkább irány az óváros.

A drótkötélpályáról madártávlatból látszódik a város, kiemelkedik belőle a hajónk. Impozáns, bár nincs nyolc ágyúja és tizenhét vitorlája.

 az Oriana a magasból

Kedves, macskaköves szűk utcák, omladozó, festett vagy kerámiával kirakott házfalak, mellékjáratok, hol víz folyik, kis belső teraszok, lakott háztetők, éttermek egymás hegyén-hátán a köszönőemberrel, – itt órákig el lehet kószálni a szagok és a színek között.

 tipikus ház

 mellékjárat

 Toyota szalon

 pillantás a háztetőkre

 étteremutca vigéccel

Még megmásztam egy dombot, amelyben remek kis botanikus kert volt, mert a tetején áll Sissi szobra

 Sissi

Este lazítás, filmet néztem, leveleket írtam és végre levettem az órámat.

2010. augusztus 18. Ponta Delgada

Ponta Delgada az Azori-szigetekhez tartozik. Portugál gyarmat (míg ugye Borneó és Celebesz...). Illetve most már az Európai Unió része, euróval és szabályozozott mobil percdíjakkal. :)

Szokásomhoz híven korán kispuriztam, még mielőtt a turisták sáskahada mindent ellepne. Jó így reggelente nézni, ahogy ébredezik egy város, ilyenkor még a saját arcát mutatja, mint egy nő még sminkelés előtt. Ha viszont hajnali hálóréklijében ilyen ez a város, akkor elvenném feleségül! Nagyon tetszik. Igazi gyarmati stílus és éppen csak annyira van lepusztulva, hogy otthonos legyen.

 gyarmati stílus 1

Van egy fotóművész barátom, ő mindig panaszkodik, hogy nem tud egy rendes utcaképet készíteni, mert mindig bejön a képbe egy fehér vagy egy ezüstszínű autó, amelyik felborítja a fotó egyensúlyát. Kedves Gábor, itt nagy bajban lennél, ugyanis minden autó vagy fehér, vagy ezüstszínű, ritkán tűnik csak fel egy-egy piros vagy zöld kocsi. Kellett is ügyeskednem, hogy ne csak azok látszódjanak a képen.

Iyenkor, kora reggel még üresek az utcák, egy-egy szemetesember dolgozott csak énekelve, fütyörészve. De a meleg azért lassan szétterült és ellepte a várost, ideje volt kis mellékutcákat keresni.

 gyarmati stílus 2

Gyorsan feladtam a képeslapjaimat, most még tömeg nélkül megtehettem. A posta előtt két kerékpáros rendőr állt, szép szál legények előírásszerű biciklisfelszerelésben.

 biciklis rendőr

A belváros zsúfolva templomokkal, a legszebb természetesen a Nagytemplom, tornyában harangjátékkal, amelyik nem csak hogy pontos, nem hamis, hanem még jó kis allegretto ritmusban üti ki a dallamot.

 nagytemplom

Ha az ember egy ilyen kisvárosban arra kíváncsi, hogyan élnek az itteniek, akkor alig pár száz métert kell csak megtennie a főtértől és máris ott a rögvalóság. Van olyan, ahol ez csak egy utca. Itt kifejezetten kellemes volt, hogy nincs éles váltás, a helyiek szinte ugyanolyan környezetben élnek, mint a “kirakat”. Mentem 200 métert fölfele, a Carlos Machado múzeumhoz.

 Carlos Machado múzeum

Csábított, hogy bemenjek, de mivel botszemű vagyok, meg melegem is volt már, inkább vettem egy kis üveg ásványvizet és leültem a parkba, amit 1929-1930 között építettek, ha hihetek a földbe lerakott mozaiknak. Gyönyörűen rendben volt tartva, öröm volt kikkunantgatni az árnyat adó fa alól.

Emitt egy szobor, mögötte még egy gyarmati stílusú épület.

 gyarmati stílus 3

Amott egy pár, akik annyira belemerültek a szerelembe, fel sem tűnt nekik, hogy ott ólálkodok.


 szerelmespár 1

 szerelmespár 2

Visszafelé a belváros közepén akadtam erre a kastélyra. Nagyon nagy volt, nagyon kék és nagyon szép kertje volt. Sajnos más szögből nem tudtam lefényképezni, mert a kőkerítésen lévő nyílásokat drótháló fedte, így csak a rácsos nagykapun dugtam be a gépet.

 kastély parkkal a belváros közepén

A parti sétányon már zajlott az élet, mindenki sietett, jött az idétlen, mozdonyt formázó városnéző járat, a helyiek mentek a dolgukra, a turisták bámészkodtak, szóval mindenki tette, amit tennie kell.

 életkép

Én is, irány az erőd, az első olyan, amit a portugálok olasz stílusban építettek. Pont úgy is néz ki, mint amilyennek a rajzfilmekben lerajzolják. A bejáratnál kifényesített ágyúk, őrködő katona, az egyik oldalán különféle horgonyok, az idő más-más mélységéből

 horgonyok

Portugál lévén az egész város nagyon katolikus, meglátszódik a templomok díszítésén is

 nagyon katolikus


Lassan ideje volt visszatérni a hajóra, déli egy óra, ebédidő. Be is ülhetnék valahová, de ezen a hajón nagyon jól főznek és ebéd után úgyis pihenni kell, úgyhogy megéri lesétálni azt a pár száz métert. Még összetalálkoztam a város kóbor kutyájával. Onnan lehet tudni, hogy kóbor, hogy mint minden társa, neki is mindig sürgős dolga van.

 nagyon siet

Nem nehéz ügy átkelni a parti úton, a főbb csomópontoknál szintben elkülönített zebra van, mindenképp lassítanak az autóvezetők. Igaz, amúgy is nagyon udvariasak, mindig megállnak a zebránál és türelmesen kivárják, míg átér az ember.

 szintben elkülönített zebra

Délután még kiszaladtam körbenézni, de aztán találtam kólás internetet, azaz egy kólát iszik az ember és annyit internetezik, amennyit akar, úgyhogy elcsábultam, hogy megtudjam, mi a helyzet otthon. Az ég áldja a skype kitalálóit!

Este a kedvencem volt, olasz vacsora, pármai sonkával, mozzarellával és tortellinivel, kakaós szelet amaretto szósszal. Úgy döntöttem, megérdemlek egy koktélt is.
 

olasz vacsora

Vacsora után átsétáltam a tizenkettedik emeletről a hajó végéből a tizenharmadikra a hajó elejébe, ahol játszom. Útközben látom ám, hogy a kikötő leválasztott részében vízilabdameccs folyik.

 vízilabdameccs a kikötőben

Még megcsodáltam a naplementét

 naplemente

aztán nekigyürkőztem a zongorának. Sajnos túl sokat ettem, ráadásul a két óra időeltolódás is most jött ki, tíztől csak félálomban ütögettem a billentyűket. Szerencsére kinn a nyitott fedélzeten hatvanas-hetvenes évek party volt (én is felvettem a barna tyúklábmintás zakóm, amit pont ezért hoztam magammal) így nálam csak kevesen voltak – amíg egy hirtelen támadt vihar el nem mosta a bulit, akkor betódultak a Crow's Nestbe. Nekifohászkodtam és nyomtam a melót. Nem kellett éjjel elringatni.
 

Két tengeri napunk volt, most egy nap kikötő, aztán megint két tengeri nap Southamptonig, ott fordulás (a legnagyobb szívás, rengeteg munka, gyakorlatok, stb), aztán megint két tengeri nap.

Tegnap annyira meg voltam kavarodva, hogy felmentem játszani fél nyolckor a Crow's Nestbe és nem értettem, miért nem szól a vacsorára hívó harang, pedig már nyolc is elmúlt. Nyolc óra tízkor leesett, hogy nekem nyolctól kellene játszanom fél kilencig, nem fél nyolctól nyolcig. Úgyhogy sztahanovista voltam, volt egy egyórás szettem. Nem esett jól. :)

Szokás szerint kikötöttünk Gibraltárban. Itt megtankoltunk, de nem mi mentünk a benzinkúthoz, hanem az jött hozzánk.

benzinkút

tankolunk

Nem kicsi kis falusi kút ez, az arány kedvéért itt egy kép, ahol emberek vannak rajta.

repül a, repül a...

700 tonna nehézolajat vettünk fel, ez kb. 700.000 (hétszázezer!) liter üzemanyag. Mivel ez a hajó is menet közben óránként kb. 10 tonnát használ (tehát kb. 40 kilométeren 10.000 liter, azaz 100 kilométeren 25.000, huszonötezer liter), nem fog sokáig tartani. A nehézolajat, mely szobahőmérsékleten szilárd, olyan, mint a bitumen, felmelegítik 40 fokra, úgy már elkezd folyni. De vigyázni kell, hogy ne menjen 60 fok fölé, mert ott meg már begyullaszthatja egy szikra. Nem egyszerű mesterség ez!

Gibraltárról már sokszor írtam, most végre volt egy kis időm megnézni a “hátsó udvarát” is, azaz letérni a fő turistautakról.

“We were british, we stay british” - hirdetik a pólók a főutca üzleteiben. Nos, ez nem tudom mennyire igaz, ha az ember a lakosságot nézi, itt aztán tényleg keveredik minden. Már az is furcsa, hogy egyszerre lehet euróval és angol fonttal fizetni, ráadásul ők gibraltári fontot adnak vissza, ami szinte teljesen ugyanúgy néz ki, mint az angol, csak éppen a hajóbárban nem akarja elfogadni a pultos, mondván, az egyfontos nem recés. Hogy az a...

Ugyanannyi spanyol szót hallani, mint angolt. A mutatványosok a világ minden tájáról jöttek, a múltkorjában fényképezett vadnyugati figurával most beszélgettem, ő belga, mellette egy cseh fiú állt fehér ruhában, csengettyűvel, de volt még több nemzet képviselője is (orosz hússalátát nem láttam)

Ahogy az ember letér a főútról és elkezd kaptatni a meredek, szűk utcán, mindjárt egy szegényes déli országban érzi magát.

a főutca háta mögött

Sok robogó, arab nő vezette autó.

arab nő kocsit vezet

Az utcák olyan szűkek, hogy járdának nincs is hely. Ezért aztán, mint a régi szép időkben, mindenki egy helyen közlekedik.

shared zone

Egy fél órácskát ha sétáltam a melegben. Gyönyörű, zegzugos, rothadásszagú udvarok vannak, amik összekötnek több szinten lévő udarokat

zegzugos mediterrán udvarok

Egy borbélyműhelyben nagy volt a forgalom. Igazi pengével borotváltak éppen – ez is arab beütés, hogy ezt nem otthon csinálják.

borbélyok és kuncsaftok

A meleg azután visszaüldözött a hajóra, sajnos itt nincs szolgálati bicikli, én meg nem fizetek 3 fontot egy ötperces útért, inkább egy negyedóra alatt visszasétáltam. Így legalább találkoztam egy szép fekete kutyával. Megijedt a fényképezőgéptől, nem úgy, mint a haverjai, a majmok odafenn.

pedig épp dühös volt

Másnap a bárban India függetlenségét ünnepelték. Nem nagyon járok oda, zaj van meg számomra ismeretlen emberek, de ezt muszáj volt megnéznem, ahogy az angolok által fizetett indiaiak ünneplik, hogy végre annyi év után kiebrudalták a briteket az országukból. Kaptam egy indiai kitűzőt, szinte magyar, narancssárga-fehér-zöld, azt gyorsan kitettem. A currys kaját nagy ívben elkerültem, de volt ingyen pia, úgyhogy egy egész doboz sört megittam. Pontosabban a felét a kabinomban, mert nagyon hangosak voltak. A tiszti folyosón, ahol lakom, állt a néma csend.

Mondom én, hogy valami gond lehetett itt, ilyen hülye beosztást még nem pipáltam! Egyik nap, a szabadnapon délutáni ügyelet, utána rögtön másnap délelőtt?! Mindegy, Korfura amúgy sem voltam nagyon kíváncsi, turistacsapda, ahol a busz letesz, ott kezdődik a kínálás, vegyél, vegyél! Vettem is, majd mindjárt leírom mit.

Inkább csak a hangulat kedvéért szaladtam ki délután két órára, ennyi adatott. Próbáltam valami echte görög látványt észrevenni, de egyfolytában az volt az érzésem, hogy egy kirakatban járok.

Ahol kiszálltam a buszból, rögtön ez a kép fogadott:

egy csepp Görögország

Nem rossz, nem rossz, de én másra vágytam. Találtam egy tornyot, nem tudom, mi tartja.

 ezt most mi tartja?

És mindenhol árusok tömkelege. Még két éve, Krétán járva vettem egy nagyon jó kis övet két egész euróért, eredeti hamisítvány volt, nem is a márka miatt vettem meg, hanem mert nem volt övem és mivel akkor épp túl voltam egy helyre kis tengeribetegségen, az összes nadrágom le akart rólam esni. (Wo sind die schönen alten Zeiten – kérdezi Wendriner Aladár, az oroszlán Gorcsev Ivántól). Na ennek a barna-drapp párját kerestem itt, meg is találtam, igaz, az árak nagyon felmentek, már három euróért adtak egy darabot. Biztos lehetett volna alkudni, de arra meg időm nem volt. Úgyhogy a nagybevásárlás után inkább bekukkantottam egy gyanús kis közbe, ahol végre meg lehetett támaszkodni és átérezni a helyi miliőt.

belső utcák

Még találkoztam két öreg kutyával, kifejezetten tetszett nekik, hogy modellt állhatnak.

öreg kutyák

Este öltönyös nap volt, ráadásul fent játszottam a tizenharmadikon a körpanorámás kávézóban, a fehér zongora tiszteletére görögbe öltöztem, sötétkék nadrág, fehér zakó.

Balázs a Crow's Nestben

Lent a zongora alján látható szerkezet arra szolgál, hogy viharban ne mászkáljon el a zongora. Mivel ez a leginkább ingó része a hajónak, mert legelöl és legfelül van, bizony néha elkél a támaszték – párszor jó lenne a zongoristának is.

Kotorban szabadnapos voltam! Nagy szám ez, ilyen kéthetente egyszer van. Az előző zongorstának valami differenciája lehetett a vezetőséggel, ez a beosztáson látszódott. Itt ugyanis, akárcsak Velencében, délután ügyeletes voltam, azaz a hajón kellett maradni. Apró, de kellemetlen bosszúság. Igazából olyan nagyon nem zavart, Split és az előző napok izgalma, hogy a találkozás összejöjjön amúgy is kimerített, és három körül úgyis mindig visszajövök a hajóra. Így hát jó korán felmentem reggelizni, és a tizenkettediken, a nyitott fedélzeten lélegzetelállító látvány fogadott: egy mesebeli, csodaszép öbölben álltunk, kijárat a tenger felé sehol nem látszódott, olyan volt, mintha egy kis tóra építwtték volna ezt a hatalmas hajót.

Itt meg kell állnom egy pillanatra, mert akik még nem láttak óceánjárót, azok nem tudják elképzelni, mekkora, hiába mondom azt, hogy képzeljen el egy újpalotai hosszú panelházat a vízre téve. Emlékszem, egy ismerősöm megkérdezte, minek medence, mikor ott a tenger, abban is lehet fürdeni. Hát először is, átlagosan kb. 21 csomóval, azaz nagyjából negyven kilométer per óra sebességgel megyünk, szerintem ez még Székely Évának is becsületére válna, ha követni tudná. Ezért is olyan veszélyes, ha valaki beleesik a vízbe (meg másért is, arról mindjárt), mert egy pillanat alatt otthagyja a hajó, főleg éjszaka a sötét tengeren. Ezért van hetente a legénység bizonyos tagjainak “man overboard”, azaz ember a vízben gyakorlat. Ilyenkor a gyorsaság a legfontosabb, külön erre a célra van egy kis mentőcsónak a hajón, nagyteljesítményű motorral, amely el van látva a legszükségesebb orvosi felszerelésekkel. A képen középen látható.

kis mentőcsónak

A másik veszély, hogy bizony elég nagyot esne, aki kizuhan: a legalsó nyitott fedélzet a hetedik, a vízszint nagyjából a harmadik szint magasságában van. Ez ugye 4 x kb. 2,5 m, azaz mintha valaki a tízméteres trambulinról ugrana. Ami nem lehetetlen, csak mivel nem kiszámított ugrásról van szó – annak a technikáját elmondják az első leckén, hogy hogyan kell, ha valakit érdekel, majd leírom – ezért valószínüleg nagyon megüti mindenét, és közben huss – a hajó már el is suhant mellette. Arról nem is szólva, hogy ha a következő nyitott fedélzetről, a tizenkettedikről zuhan le valaki... Úgyhogy ha egy mód van rá, nem szabad beleesni a vízbe.

Az arányok érzékeltetésére itt Kotorban készítettem egy képet, az előtérben látható az “Athén” nevű hajó, ez egy kicsivel nagyobb, mint a Dunán a Batthyány tér előtt horgonyzó “Budapest” nevű hajó lenni (nem Budapestiektől elnézést). Mellette áll az “Oriana”, egy közepes méretű óceánjáró.

méretek

Kikötésünk Kotorban különleges körülmények között történt: mivel a pier kicsi, ezért “lelógott” róla a hajónk. Át kellett kötni a szmközti kiugró földnyelvre – leblokkolva ezzel a móló másik oldalát.

furcsa kikötési technika

Viszont itt oda tudtam férni a kötelekhez és megcsináltam az obligát képet, amit eddig minden hajómról.

az Oriana Kotorban

Kotor belvárosa romantikus déli hangulatot áraszt, főleg kora reggel, mikor még az iő kellemes és a turisták sem tápászkodtak még fel. Ilyenkor látszódik, milyen szép kövekből épültek a szűk utcák,

Még tömeg nélkül meg lehet tekinteni az ősi templomokat, melyek mintha a mestergerendájukkal tartanák a föléjük tornyosuló hegyeket.

hangulat

Kotor egyébként a templomok városa, minden harminc lépésre esik egy, ha más nem, egy harangtorony. Ennek megfelelően állandóan cseng-bong valami, mikor én itt bóklásztam, reggel kilenckor azt sem tudtam merre kapjam a fejem.

harangoznak

Vasárnap lévén csak egy-két vendéglő nyitott ki ilyen korán, egyébként minden zárva volt. Így egy ismerős bank is,

multi

csak a város kutyája igyekezett, isten tudja hova, a füttyszóra is csak a fejét fordította felém, aztán továbbsöpört. Két órával később a főtéren láttam a posta előtt kiterülve. Valamit kaphatott, mert a pocakja nagyobbnak tűnt és édesdeden szundított az árnyékban

a város kutyája

Később beindult az élet, megjelent egy szemétszállító járgány is. Természetesen (?) elektromos, akkora, hogy a közepes utcákba még beférjen. Egyébként már Splitben is megfigyeltem, hogy a szűken vett belvárosba egyáltalán nem engednek be belsőégésű járműveket, több eszük van annál, ott is elektromos kis targoncákkal intézték a szállítást.

szemétszállítás

Ami pedig még ennél is egyszerűbb, az a tricikli: gyors, könnyű, kényelmes,ahogy ezt a példányt elnézem, ritkán kell szervizelni, és keveset fogyaszt. Igaz a lépcsőn ez sem meg fel...

helyi szállítóeszköz

Jól kipihentem magam az ügyelet alatt, este meg odatoltam a zongorának. Szép nap volt.

Tegnap, hatodikán Velencében ügyeletes voltam, nem mehettem ki a partra. Nem is bántam, mert ahogy a hajó végigsiklott a Canala Grande-n, mintegy panorámából láttam a várost, többek között azt is, hogy a turisták, mint a hangyák lepnek el mindent.

 turisták, mint a hangyák

tömött vaporettó

Hát én ezek közé ki nem megyek. Különben is 20 (!) éve már jártam itt, nem hiszem, hogy sokat változott volna.  Legalább össze tudtam szedni magam, helyrehoztam a kezem meg a hátam, mert a behajózásnál mindig megviselődik.

Nagy volt az izgalom, mert “M” Splitben nyaral és azt terveztük, hogy összehozunk ott egy randevút. Dubrovnikban elromlott valami a hajón, több, mint háromórás késéssel indultunk, ami azt jelentette, hogy Velencébe reggel nyolc helyett csak délben érkeztünk meg. Ott pedig muszáj sok időt eltölteni, az ennek a körnek a csúcspontja, úgyhogy előzetes számítások szerint csak éjfélkor indultunk volna tovább Splitbe, ahova így délre érkeztünk volna meg. Hab a tortán, hogy Splitben nem tud kikötni a hajó, akkora, ilyenkor horgonyon állunk és tenderezünk, azaz a mentőcsónakokkal szállítják ki … az utasokat először, aztán, ha van egy kis idő, akkor a személyzetet is. Nos, nem volt idő. Annak ellenére, hogy nem éjfélig, hanem tízig maradtunk Velencében és nem délben, hanem már délelőtt tízkor lehorgonyoztunk Splitben, nagy betűkkel hirdették: No crew shore leave today! Ami azt jelenti, hogy coki a személyzetnek, maradj a fenekeden.

Szerencsére én ezt nem láttam, mert már napokkal előtte megbeszéltem Johnnal, az igazgatómmal, hogy én most beugrottam ide másfél nap alatt, de a szabadságomat szakítottam félbe (ez félig igaz is), úgyhogy legyenek szívesek most az egyszer az életben kivételt tenni és minél korábban  kiengedni. Akkor még nem sejtettem, hogy nem lehet a személyzetnek kimenni, csak hamar a parton akartam lenni. Így az első tenderrel, amelyik még utasokat sem szállít, csak a biztonsági személyzetet, akik kiépítenek egy zónát a parton, szóval ezzel az első tenderrel ki tudtam menni, speciális engedéllyel. Az őrök meg is voltak zavarodva, először is, nem tudják még, hogy utas vagyok-e vagy személyzet, ha személyzet, akkor tiszt-e vagy csak sima legénység; ott álltam mosolyogva, szalmakalapban és csak annyit hajtogattam, hogy a SECO, azaz a biztonsági tiszt engedélyével én most beszállok abba a mentőcsónakba. Aztán jött a SECO, egy markáns nő és intett, hogy mehetek. “M”, aki reggel fél ötkor kelt, hogy gy közeli kis szigetről Splitbe kompozzon-buszozzon, a parton várt és így összejött a nagyjelenet. Ahogy kell, amint kiléptem a tenderből egymás nyakába borultunk, aztán... (A biztonságiak azóta ha meglátnak a hajón vigyorognak rám.)

Egész nap Split kis ucácskáin mászkáltunk, ettünk, ittunk, jól mulattunk. A hajóról vittem pezsgőt jól behűtve, úgyhogy egy kis szülinapi ünneplés is belefért. Dobtunk pénzt az utcazenésznek,  aki szemmel láthatóan csak a harmonika közepét használja (ott van lekopva a billentyűkről a festék),

kolléga

 megcsodáltuk, milyen is egy belváros autók nélkül, remek, kis elektromos teherhordó kocsikkal szállítanak mindent. Üldögéltünk a tengerparton, megmosolyogtuk a turistákat, akik Karib-tenger kalózait játszanak ál-fahajókon,

nem a Karib-tenger

láttunk sok-sok biciklit

biciklik egy hajón

és mosolygó embereket. A helyieket rögtön meg lehet ismerni, mert, ahogy Zorán énekelte, az örök szél ráncosra gyűri a tengert s az arcokat.

A búcsú az mindig nehéz, de szerencsére ez a szerződés elég rövid ahhoz, hogy ne legyen nagyon fájdalmas. John annyira rendes volt, hogy eltörölte az első koktélszettemet, csak nyolctól kellett dolgoznom, de így is majdnem meghaltam a fáradtságtól, annyit ütöttem mellé, hogy még magam is csodálkoztam. Szerencsére a rutin ilyenkor már kiránt a bajból, a dallam (szinte) sohasem téved, a bsszust meg a harmóniát úgyis csak a vájtfülűek hallják. Ráadásul deck party volt a tizenkettediken, karibi- és kalóz est, mindenki beöltözve, én a barna nagylevélmintás ingemmel és a vasalt fehér nadrágommal konzervatív vagyok, az animátorok komplett kalózruhában, műanyag karddal vagy krisszel mászkálnak, a kis angol Sandokanok. Mindenki ott volt, én összesen három beájult öregnek zongoráztam, én voltam a negyedik.

A behajózás a szokásos őrülettel történt, megérkezés, papírok kitőltése, oktatás (alig egy hónapja szálltam le az Oceana-ról, minek???), hajó feltérképezése.

Itt ellátnak munkával, rövidebb-hosszabb szünetekkel hattól éjfélig kell játszani, általában a hallban, de néha a körpanorámás Crow's Nest-ben a tizenharmadikon.

Tegnap nézem a beosztást, látom, csak fél tíztől vagyok kiírva éjfélig, örültem, könnyű nap lesz. Negyed hétkor épp a kabinban nyújtogattam a hátam, mikor csöng a telefon, hogy hol vagyok, miért nem játszom már?! Meglepődve kérdeztem, hol kellene játszanom, nem vagyok kiírva sehova! Dehogynem, Portunus party van kapitányi fogadással, siessek, irány a Pacific Lounge. Ööööö... Az merre van? Arra még nem jártam. Hajó vége, hetedik, gyerünk, gyerünk! Persze szmokingos nap volt, tehát gyorsan átöltözni, még szerencse, hogy egy fél órával korábban már kivasalták, pedig fél hétre ígérték. Rekordgyorsaságú öltözködés, bajlódás a kézelőgombokkal, egy utolsó pillantás a tükörbe és közben szomorkodás, hogy a szép tiszta vasalt inget koszosan és izzadtan veszem föl, mad rohanás az ismeretlenbe. A szigorú igazgatóhelyettes fogad, de nem haragszik, azt mondja nincs pánik, John, az igazató zongorázik helyettem. Nem haragszanak, megértik, csak tegnap jöttem, nem tudhattam még. Beosontam John mellé, majd mikor fogott egy C-dúrt, egy skálával átvettem tőle a helyet, a széket már szám közben engedtem le. Szerintem az utasok észrese vették, csak másnap vigyorgott az összes tiszt rám, hogy na, mi volt tegnap?

Hogy ez ne legyen elég, aznap (tegnap) este egy öregúr a Tiffanyban összeszólalkozott öt-hat fiatal lánnyal. A lányok aranyosak, minden este jönnek hallgatni engem, ennek nagyon örülök. Én észre sem vettem a konfliktust, mert a hátam mögött történt. Éjfélkor, mikor végeztem, beszélgettem egy kicsit Karl Lutsmayer-rel, aki a neve ellenére nem német, hanem indiai angol és remek klasszikus zongorista. Tegnap délután fél háromkor csöng a telefon, ideges lettem, mint Pavlov kutyája, már megint mit felejtettem el. Semmit, csaka tegnapi incidensről írjak egy beszámolót. Incidens? Felmentem az irodába és tisztáztam, hogy nem láttam semmit. Én nem akarok tanú lenni. :) A lányok szülei panaszkodtak, hogy az öregúr kifogásolta, hogy a fiatalok túl hangosak (pedig csak vihorásztak mint az az ő korukban szokás), aztán odavágott az egyik székre a botjával. Muhaha, generációk közötti ellentét – gondoltam, de csak terepszínű pofával mondtam, hogy nem tudok semmiről.

Szóval zajlik itt az élet, ráadásul most nem S kártyám van, azaz részt kell vennem a gyakorlatokon, mg kikötői ügyeletet adni, most pedig megyek továbbképzésre, hogy mi a teendő az őrhelyemen.

Dubrovnikban annyi turista volt, mire délben kiértem, hogy mozdulni se lehetett. Ezért megyek ki mindig minél korábban. Áááá, visszamenekültem a hajóra. Este a lánycsapat már a nevemen szólított, Hi Bo-lash, mondták és vihogtak. Aranyosak, ma is jöttek, udvariasan tapsolnak, szeretnek mindent. Megnyugodtam, jön a közönség új generációja.

*technikai nehézségek miatt képeket csak később mellékelek. Elnézést.

“Mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk,

Mi kóborló gazdag szegények”

Nem véletlenül írtam ezt a Zerkowitz idézetet a bejegyzés elejére. Iyenkor, mikor úton vagyunk (és valaki fizeti), olyan jól élünk, mint az igazán gazdagok. A Hotel Barcelóban szálltam meg, nagggyon modern és úri, tessék rákeresni az interneten (Hotel Barceló, Malaga). Ilyen szállodában akkor se laknék, ha gazdag lennék. Egyszerűen sajnálnám rá a pénzt. Bár tetszett, hogy az elsőről, az étteremből egy fémcsúszdán is le lehetett jutni a hallba. :)

Először utaztam Lufthansával. Furcsa volt, hogy németül beszélnek, de otthonos. Igaz, mikor a pióta ráfordult a kifutópályára és egy kicsit recsegős hangon beleszólt a mikrofonba "wir starten" kicsit olyan érzésem volt, mintha valami jó kis második világháborús filmet néznék (ld még: A halál archivuma - Archiv des Todes, NDK filmsorozat), de aztán egy pillantás az elegáns szürke műanyag burkolatra kijózanitott

A jeggyel szerencsém volt., a check in pultnál a csinos alkalmazott kislányt elbűvölhette a panamakalapom, mert kérésemre átírta a jegyemet az ablak mellé, közvetlenül a szárny mögé. A gép átrepült Budapest felett, láttam a házunkat, a hidak és a hajók mint apró makettek pöttyözték a csillogó Duna-szalagot. A Lágymányosi-híd fölött a pilóta bedöntötte a repülőt, és jobbra fordult. Érdekes volt, úgy tunt, mintha a szárny végét odaszögezték volna az Erzsébet-híd pilonjához es akörül fordulnánk. A Budapest airport töketlenkedései miatt minket nem a tranzitba szállítottak, hanem újra me kellett csakkolni, éppen ezért az átszállásra nagyon kevés időm volt. Megszólítottam egy alkalmazottat, nehogy rossz sorba álljak, egymillió turista mindenhol, ha átirányítanak valahova, biztos lekésem a csatlakozást. Ránézett a jegyre és azt mondta, nahát, magának ilyen kevés ideje van? Akkor jöjjön! És egy oldalbejáraton bevezetett a tranzitba, biztos valami VIP-nek volt ez fenntartva, mert nagyon udvariasak voltak a biztonságiak.

A repülőút olyan volt, mint egy álom, meg se ingott a gép, mintha síneken mentem volna Frankfurtig és onnan Malagába. Néha egy kicsit rezgett, de csak annyira, mintha váltókon robognánk át. Láttam fentről Svájcot, sajnos ezek a hülyék Lufthansánál nem kapcsolják be a tájékoztató képernyőt így nem tudtam beazonosítani, pontosan merre járok. Marseille felett kanyarodtunk a tengerre. Akartam aludni de a gép teljesen teli volt nyaralókkal, a kisgyerekek visítoztak, inkább csak félálomban szenderegtem.

Azt hittem, Malaga egy olyan kis pitiáner repülőtér lesz, mint legutóbb Murcia, hát nem, nagyobb, mint Ferihegy. A taxisofőrt rögtön megtaláltam, elsütöttem neki mind a tizenöt szót, amit tudok spanyolul, barátságosan vigyorgott.