vízizene

Hosszú éjszaka van, éjjel kettőig vagyunk Nassauban. Egy pár impresszionista kép, sötétedik.

Este a Paloban az egyik olasz vendég, aki teljesen úgy nézett ki, mintha Brenner György rajzolta volna egy Brunella Gasperini regényben ( ) Ricchi e Poveritől kérte a "Mamma Maria" c. számot. Nem áll soká a világ. Még szerencse, hogy megvolt.

 Az elmúlt hét krónikája.



Azt hiszem, azt nem kellett volna mondanom a pultosnak, hogy keverjen valami veszélyeset. A szeme felcsillant és többfajta gonosz italt öntött össze a jéggel töltött műanyagpohárba. Mindez a valentin-napi személyzeti összejövetelen tötént, mikor mindenki, aki csak élt és mozgott, összegyűlt ott éjjel fél egy körül. Bob, az angol gitáros-énekes szólt egy nappal előtte, hogy buli lesz, mégpedig nem a szokásos, mikor az azonos foglalkozásúak jönnek össze, hanem össznépi móka-kacagás. Ez ritka, annyian voltunk, hogy az egyébként utasok számára fenntartott D-Lounge nevű helyet használtuk, az utasoldal felőli üvegfalat becsomagolópapírozták, bejárat kizárólag a személyzeti folyosóról. Belépéskor megkaptuk a két ingyen italra jogosító cédulát. Ez könnyű alkoholt jelent, sört vagy bort. Hiába vagyunk Florida azaz Vinland partjainál, az itt felszolgált borok minősége hagy némi kívánnivalót maga után, maradtam a sörnél, viszont hogy ne aludjak el, kortyolgattam mellé egy kis rumot, ha már a balatoni “A” menü (sör-unikum) itt elérhetetlen. A lányok mind kicsípték magukat, a hangszóróból üvöltött a zene, nem éppen ideális a beszélgetésre, ahogy Hobó énekelte annak idején “...büdös a diszkó, én nem bírom”. A csendben – illetve amerikai hajóról lévén szó az állandóan halkan szóló háttérzene, az elevator music hangjaitól kísérve – is nehezen érthetőek a különböző akcentusok, itt meg aztán végképp érthetetlenné teszik a partner beszédét a dübörgő basszusok és a visító magasak.

A színpadon “ki ismeri jobban a szobatársát” vetélkedő folyt, néha meglehetősen intim kérdésekkel, mint például mit nem szeret a másikban, vagy hogy hetero- illetve homoszexuális-e a másik. Utobbira a kapafogú fiú szobatársa “gay”-jal válaszolt, amit ő szégyellős mosollyal vállalt be. Egyébként itt ilyen szempontból nagyon amerikai minden, tényleg nem különböztetik meg az embereket bőrszín, vallás vagy nemi identitás (sem a korábbi rabszolga állapot) szerint. Ebben a játékban, külön kabinom lévén nem vehettem részt, táncolni nem szeretek így maradt volna a beszélgetés, de inkább csak mosolyogtam, mint az üres országút és Terryvel, a gitárossal a lányok lábait bámultuk. Ezért is volt szükségem a két sör-rövid kombóra, ami egyébként meghaladja a kéthavi alkoholfogyasztásomat, ezután kértem a pincértől valami veszélyeset, ami valahol a Long Island Tea és a vodka-martini között ingadozhatott, előírás szerint a feldobott üvegekből csorgatva, személyzetről lévén szó műanyagpohárba töltetett. Kettő körül, mikor le akartam lépni elkaptak a welness részlegen dolgozó lányok, hogy maradjak még, szerintem már ők is ihattak jócskán, mert egyébként nagyon felvágósak a semmire. Igaz, velünk zenészekkel szemben bizonytalanok, mert mégiscsak magasabban állunk a társadalmi ranglétrán, de ezt egyáltalán nem mutatjuk, ráadásul se egyenruhánk, se tiszti sávunk, ugyanakkor mindent megtehetünk, valószínűleg nem fér a fejükbe, hogy is van ez egy ilyen beszabályozott hajón. Igaz, nekünk se mindig. A harmadik kérdésük az volt, hogy “M” jön-e és mikor érkezik, mikor mondtam, hogy nemsokára, akkor pár mondat után elszivárogtak. Van egy érzésem, hogy valamelyik akart tőlem valamit, de miután öt perc után úgy untatnak, hogy a pilláimat csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudom nyitvatartani, nem zavart túlságosan. Kollégám találóan a “spa-s p*csa” kollektív kifejezéssel illeti őket, ami azt hiszem otthon a szolis-műkörmös kategória (link: http://napirajz.hu/archives/2007/06/05/LIFTAJTOT/ ). Érdekes, mert egyébként minden részlegen a lehető legkülönfélébb előéletű és sorsú emberek verődnek össze, az egyszerűtől a diplomásig, de a spa-ban mintha feltétel lenne a sötétség. Elnézést a kivételektől.

Fél háromkor leléptem, de a fiatalság, mint másnap a duzzadt pillák alól kipislogva elmesélték ötig bulizott. Volt aki hétkor munkába állt.



Igen, a pincérek, pultosok és felszolgálók között akad nem egy diplomás, mint például Air, a thai felszolgáló, aki Bangkokban szálloda- és vendéglátó szakon végzett. Hajóra csak azért jött, hogy megtanuljon jól angolul. Annak idején állítólag Lomb Kató (link: http://hu.wikipedia.org/wiki/Lomb_Kató ) válaszolta, mikor megkérdezték tőle, melyik nyelven a legkönnyebb megtanulni: angolul – rosszul. Igaz ez, mert Air is alig-alig beszél, ennek ellenére érthető, mit akar mondani. Gondolom így vannak velem is az amerikaiak, mert néha elhallgatok, míg hosszasan keresem az odaillő kifejezést, feltéve pesze, ha nem szakmáról van szó, mert ott azért gyorsabban megy. Airral egyébként úgy ismerkedtem meg, hogy elhintettem a thai személyzet között, masszőrre lenne szükségem. Az ezerötszáz fős személyzet között minden akad, török fodrász, fülöp-szigeteki asztalos, bolgár informatikus, myanmar-i varrónő. Igaz, nem mindegyiknek az a foglalkozása a hajón, de szabadidejében kevés pénzért a legénység rendelkezésére állnak. A jobb ingeimet Sheng, a kínai mosodás vasalja, de ne gondolja senki, hogy ez úri huncutság részemről. A nagyüzemi gépi mosás és gépi vasalás tönkreteszi a mandzsettás ingeket, ezért csak az egyszerűbb, hétköznapi fellépőruháimat gyömöszölöm a “Laudry bag”-be, amit kiakasztok az ajtó elé és a jamaikai szobalány reggel elviszi. Ez sem úrizálás, nem szeretik, ha én viszem le, mert akkor külön kell valakinek velem foglakoznia, így viszont csak bedobják a zsákot a többi közé. Szóval a mandzsettás ingeimet, amiket esküvőkön és ünnepségeket hordok, azokat magam mosom szeparáltan a legénységi mosodában. Vasalni viszont nem tudom, mert a vasaló koszos, barnult és nyomot hagy. Ez a többieket nem zavarja, céges ruhákat szoktak vasalni, ha az tönkremegy, kapnak másikat de én a saját ruháimat hordom. Néznek is mindig beszálláskor, hogy a többiek egy kis bőrönddel érkeznek én két naggyal meg egy közepessel. Úgyhogy ha a ruha megszáradt a kabinomban a fogason, leviszem Sheng-nek (nyihaó!) és ingenként 3 dollárért kivasalja kézzel. Számlát nem ad (höhöhö) és a cég vasalóját használja, tehát ez neki tiszta haszon. Nekem is, mert tovább tartanak az ingek. A cipőmnek, ha leválik a talpa, sem ragszthatom meg magam, el kell mennem a hajó elejébe az indiai szőnyegjavítóhoz, mert én nem tárolhatok és kezelhetek veszélyes kigőzölgésű ragasztót.

Visszatérve Air-re: őt az a meleg thai pincér ajánlotta, akiről hetekig nem tudtuk eldönteni, hogy fiú-e vagy lány. Air nagyon kedves volt, éjjel fél kettőkor(!), mikor a munkával végzett eljött és könyékkel-ököllel másfél órán át gyúrta a hátam. Először az ágyon próbálkozott, de az túl puha volt, a földön a kabinban nem fértünk el, úgyhogy kimentünk a szőnyegpadlós folyosóra, amelyik elhagyatott ugyan, mert zsákutca a végén lévő vízzáró ajtó miatt, de nem teljesen néptelen. Néztek is a kocsmából hazatérő kollégák, hogy egy félmeztelen kilencvenkilós pasasba könyököl egy alig ötvenkilós törékeny lány. Nem szóltak ugyan, mert a személyzeti részen sok minden megengedett, de persze már másnap ment az ugratás, hiába egy ilyen hajó olyan, mint egy falu, ha ránézel valakire, másnap már mindeki azt pletykálja, hogy a szomszédok nem tudtak aludni a vihácolásotoktól – akkor is, ha nem történt semmi. Kell az izgalom az egyhangú Bahamákon. Ráadásul Air nem is vállal el mindenkit, engem is csak azért dolgozott meg, mert megígértem neki, hogy cserébe kiropogtatom az ő hátát, amit másnap meg is tartottam. Úgyhogy most két napja mindkettőnknek izomláza van. A szomszédos viháncolást nem véletlenül említettem, lakott mellettem egy srác, az pont háromnaponta, általába éjjel fél három körül szeretkezett a barátnőjével, igaz nem túl hosszan, gondolkodtam is rajta, hogy átmegyek egyszer és gálánsan felajánlom az ausztrál lánynak, hogy egyszer próbálja ki, milyen lehet a szex, ha öt percnél hosszabb. Nem ébredtem volna fel, de valamiért a srác legtöbbször belerúgott a bulkheadba, az elválasztó falba, ami azért nagyot koppan, éjjel meg amúgy is csend van, úgyhogy akkor már mindent hallani. Mielőtt valaki szörnyülködni kezdene, megnyugtathatom, hogy máshol is ugyanígy hallható, emlékszem, mikor panelban laktam, a felettem levő fickó akkorát ordított, mikor élvezett, hogy négy emelet hallotta legalább, főleg nyáron, mikor nyitva voltak az ablakok.





Közhely, hogy Amerikában, ha nincs autód, nem tudsz megmozdulni. Én is így jártam, be kellett mennem a bankba ügyeket intézni. Szerencsére Terry ráért és elvitt igazi amerikai autóján egy GMC SUV-on. Nála érthető ez a méretű autó, zenész, erősítőt, gitárokat visz, bár szeintem azért túlzás. Főleg, mikor elmondta, hogy mennyit fogyaszt. 1 gallon/mérfölben adta meg, kellett számítgatnom, míg kijött, hogy 13 litert fogyaszt 100 km-en! Ez egy kicsit soknak tűnik, ilyet az autók kb. 1950-ben produkáltak, azóta illett volna fejlődni. A bank után elmentünk ebédelni, Terry szerint “kitűnő amerikai konyha” van, ezt az oximoront nem akartam neki kifejteni. A hely neve “Hooters”, leginkább “Bögyösök”-re fordítanám, s ami igaz az igaz, csupa hölgy felszolgáló volt, mégpedig olyan, akiket a természet jócskán megáldott bájakkal. És volt köztük szőke, barna, déli, északi típusú, mindenféle. Az egy Philippát, az énekeslányt kivéve természetesen csak férfivendégek ültek a helyen, elégedetten legeltetve a szemüket a pincérnőkön. A hozzánk odajött leánynak elmondta Terry, hogy magyar vagyok, csak nézett, hogy az micsoda, de mikor megnyugtattam, hogy nekem is két kezem, két lában van, akkor mosolyogva csak annyit kérdezett, mit hozhat nekem.Mondtam, ha már amerikai étteremben vagyunk, akkor valamilyen hamburgert. Kérdezte milyet, s én összeszedve minden angoltudásomat egy bókkal válaszoltam: Nem tudom, megbízom benned. Minél szebb egy nő én annál jobban megbízom benne, szóval benned tökéletesen megbízom. Olvadt a kislány, mint vaj a forró piritóson, nem tudom, ezek az amerikaiak nem szoktak udvarolni? Még akkor is, ha érezhetően semmi komoly szándékom nem volt, látszott, jólesett neki. Hozott is valami csodafinom hamburgert, szalmakruplival és hozzá káposztasalátát. Mennyei volt, pont úgy éreztem magam, mint mikor a Rózsaszín Párduc c. filmben Steve Martin a francia rendőr New Yorkban először megkóstolja. A többiek sört ittak, én kólát, aminek az volt a legnagyobb előnye, hogy csak egyszer kellett érte filléreket fizetni és mikor Jane látta, hogy már félig megittam, elment és ingyen újratöltötte. Egyébként itt szokás, hogy a gépi üdítőért csak egy pohárral kell fizetni, utána annyit ihat az ember, amennyi belefér. Otthon meg a gyrosos aranyárban méri...

A végén természetesen fénykép készült (Forte filmre, rajta te meg én).



Hooters



A hajóra visszajövet Terry csavargatta a rádió gombját, kérdeztem mit keres, mondja a rakétakilövő hullámsávját, mert ma kilövés lesz! Hú de izgatott lettem, rögtön kérdeztem, mikor? Szerinte egy nagy “ablak” van, 17.45 és 18.30 között valamikor. Gyorsan számolgattam, 17.15-től 18.00-ig van az első szettem, lehet hogy sikerül eltolni egy negyedórával korábbra és akkor biztos látom. A kabinomból azonnal felhívtam a főnökömet, hogy lehetséges-e? Az egyébként mindig segítőkész és melegszívű Trent most sajnálkozva válaszolta, hogy nem lehet, meg van hirdetve a hajóújságban, hogy mettől-meddig játszom. Hiába érveltem, hogy ilyenkor senki nem szokott lenni, hajthatatlan volt. Ha arra jár egy vendég és nem talál ott, pedig keres, akkor aztán jön a panaszkodás meg a gond. Sóhajtottam, egész délután azon izgultam, nem abban a negyedórában indul-e a rakéta, mikor én épp az üres székeknek zenélek?! 17.40-kor az igazgató ismertette a napi programot a hangszóróból, akkor gyorsan kinéztem az ablakon, de csak egy khakiszínű katonai helikoptert láttam körözni. Az utolsó számokat (Fly Me to The Moon, Star Wars) már egyfolytában az órámra pislogva játszottam és mint egy schaffhauseni óra, pontban hatkor befejeztem, felkaptam a vállamra a fényképezőgépem és felrohantam a tizennegyedik emeletre a személyzeti nyitott fedélzetre. A hajó közben szépen eltávolodott a parttól, mintegy 10-15 kilométerre, ideális volt a látószög. Ott volt már mindenki, akinek volt egy kis szabadideje, megnyugtattak, hogy még nem késtem le semmit. Hűvös, erős szél fújt, szerencsére a hátam mögül, a zakó felfogta, Terry mellettem egy szál ingben didergett, de a tekintetünket le nem vettük volna a kilövőállás tornyának fel-felvillanó jelzőfényéről. Egy idő múlva megjelent egy tiszt a hídról, telefonon tartotta a kapcsolatot a rádióssal, aki ráhangolódott a középhullámú adóra. Ő mondta “még öt perc” “még három perc” majd a végén “sajnos elhalasztották” Vagy tíz nyelven hangzott fel a káromkodás, itt szabad, magunk között vagyunk személyzet. Terry mondta, gyakran megesik, hogy az utolsó pillanatban lefújják, még akkor is, ha ilyen ideálisak a körülmények, mint most. Egy kissé csalódott voltam, nagyon szerettem volna látni, de megvigasztaltak, hogy lesz még ilyen, biztos elkapok egyet.



Hát így történt, hogy majdnem láttam egy rakétakilövést.



kilövőállás

Délután hat óra, naplemente. A bahamai haditengerészet "Bahamas" nevű cirkálóján levonják a zászlót.

levonják a zászlót 

 Sokan kérdezték már, hogy nem unalmas-e a munka egy ilyen hajón. Nos, én csak a zongorista munkájáról tudok nyilatkozni. A legtöbb hajóval ellentétben a Disneynél ez – változatos! Nem csak azért, mert három különböző helyen játszom egy nap – District Lounge bár, Palo étterem és az átrium – hanem az esküvők miatt is. Ma például kettő is volt, mind a kettőn a kapitány eskette a párokat. Ez nem tipikus, ha kettő van, akkor általában Henry kapitány csak az egyiket celebrálja, annyi ideje azért nincs egy nap. A legjobbak ilyen szempontból a Castaway Cay esküvők, ahol a közeli szigetekről jön egy néger pap, az adja össze a párokat. Ketten vannak, egy idősebb és egy fiatalabb, mindkettőt nagyon szeretem. Vagányak, a fiatalabb például néha színes inget vesz fel a zakója alá és jár a lába, mikor olyan dalt játszom.

Bezzeg a kapitány a hajón nem szereti a hangos zenét, olyankor mindig visszafogottan kell muzsikálni. Amint elmegy, akkor viszont megindul a zene.



Szóval a mai két esküvő. Az elsőn álompár volt, modellalkatú menyasszony (ritka az ilyen, a legtöbb amerikai már menyasszony korban is túlsúlyos) és egy háborús hős őrmester, négy iraki és két afganisztáni misszióval (25 és 28 évesek). Ők klasszikus zenét kértek, de a menyasszony szülei Billy Joeltől a “Just The Way You Are” c.számot is kérték, mert annak idején ez volt az ő első táncuk zenéje. A második esküvőn laza informatikusgyerek vett el egy kissé molett rockerlányt, ők Metallicát kértek kivonulózenének. Még szerencse, hogy a számítógépemben tárolt sok ezernyi kotta között felleltem! Amit kötelezően játszani kell, az az előzene, be- és kivonulási dal, totaszeletelés zene és az első tánc. A többi rám van bízva, el kell találnom, mi lehet az, amit kedvelnek.

Íme a mai lista a két esküvő kötelező számaiból:



Canon in D (Pachebel)

Trumpet Voluntary

Vivaldi: Négy évszak: tél

Phil Collins: You'll Be in My Heart

Bach: Jesus bleibet meine Freude

Billy Joel:,Just The Way You Are

Webber: All I Ask of You

Chopin: Valse

Clapton: Wonderful Tonight

Lohegrin, Nászinduló

Metallica: Nothing Else Matters





Ezek után mondja valaki, hogy unalmas itt zenélni. :)))

kollégák

Ott tartottunk, hogy az amerikaiak fellőtték a Vanguard műholdat. Igen ám, de az oroszok (vagy ahogy általános iskolában Bellai tanár úr, az orosztanár mondta, használjuk inkább a “szovjetek”, kifejezést), azaz a szovjetek még három dologban megelőzték az Egyesült Államokat: Először szovjet ember járt az űrben, Jurij Gagarin személyében és először a szovjetek szálltak le a holdra – igaz, oda nem embert, hanem a Luna szondát küldték, valamint Leonov személyében szovjet ember tette az első űrsétát.

De vissza a kiállításhoz. Az egyik nagyobb helyiségben a mennyezetre fellógatva látható a Szojuz űrhajó makettje.

azért csak idetették

Amit még egy évvel ezelőtt sem értettem volna, hogy hogyan mertek ilyen “kőkorszaki” technikával repülni?! Íme a Gemini műszerezettsége:

műszerezettség

Ahogy Tengerész kollégám említette (igaz, én annyira vagyok csak tengerész, mint amennyire ő zenész), a szovjet rakétákban kábelkötegeket látott, mint a régi rádiókban. Nos, itt se tűnik sokkal komolyabbnak a felszerelés, a kapcsolók pont olyanok, mintha a régi УРАЛ-2 (ejtsd Ural-dvá) számítógépből operálták volna ki. És persze fém és bakelit mindenhol. Mondom, egy éve még megdöbbentem volna, hogy hogy mertek ezzel repülni, de azóta T. említette, hogy a tengeren mindig ebben a sorrendben romlanak el a dolgok: először az elektronika, utána a pneumatika, aztán a mechanika és csak végül az ember; és tényleg. Igaz lehet ez az űrre is. És ha belegondolok, hogy a Voyager űrszondák lassan negyven éve működnek hihetetlen messzeségben, akkor már nem is tűnik olyan rossznak ez a technika.

De azért a felszerelés nem volt túl menő, hol van ez még az Orion űrhajó – mármint a filmbeli Orion űrhajó – tudományos-fantasztikus vasalójához képest?!

vasaló

A gyenge űrbeli felszerelést bőséges földivel pótolja az irányítóközpont.

kontrollterem

A “Mission Control Room” 1961 és 1965 között szolgálta az űrutazást, hat Mercury és az első Gemini missziót felügyelve. Amint írják, ma már az órámban nagyobb teljesítményű számítógép van, mint az egész teremben, ennek ellenére az öregeink becsületesen helytálltak: az elindulástól a vízbe csapódó érkezésig 50 ember figyelte a képernyőket, intézkedett, rajzolt, írt fel adatokat. Ha nem tévedek, akkor a munkaasztalnál lévő világító fényes számok még elektroncsöves megoldásúak, akárcsak a félelmetes magyar sorozatban, a Feladat-ban, mely a zseniális Zsoldos Péter hasonló című könyvének szó szerinti adaptációja. Az a különbség, hogy a Feladat-ot a nyolcvanas években forgatták...

űrtechnika, akkor

Tehát igaz a kotrollteremre, hogy “Hi-Tech”, a maga idejében a legmodernebb eszközöket vetették be. A falon látható táblán ilyen feliratok láthatók, mint kabin hőmérséklet, űrruha hőmérséklet, 250 VA fő inverter hőmérséklete, második körös oxigén, vérnyomás stb. Megnyugtató lehetett odafenn, hogy lenn a fiúk mindenre ügyelnek.

Sajnos nem volt senki, aki elmagyarázhatta volna, mi mit jelent. Az orbitális pályák képét még felismertem, de vajon mik lehetnek a nagy képernyő sarkában világító betűk, titokzatos CAM, CNV, GYM stb rövidítések alá blokkokban elhelyezve?

És aztán végre valami, amiben az amerikaiak tényleg elsők voltak: a holdraszállás! Az előző fejezetekben már írtam, micsoda iszonyú mennyiségű energia kellett ahhoz, hogy Armstrongot, Aldrint és Collinst eljuttassuk a legközelebbi égítesthez – és vissza is hozzuk onnan! Sokszorosa az orbitális pályára álláshoz, nem is csoda.

Ismét egy kis magyarázat.

A Földnek, mint minden testnek gravitációs mezeje van. A gravitáció függ a tömegtől viszont a távolság négyzetével arányosan csökken (kétszer olyan messze nem fél, hanem negyedannyira hat csak). Ezt a mezőt kell legyőznie annak, aki el akarja hagyni bolygónkat. Éppen ezért – na meg azért, mert a nulláról való gyorsításkor energiát kell közölnünk a nyugvó tömeggel, hogy mozgási energiája legyen, azaz gyorsan haladjon – az űrhajó üzemanyaga nagy részét arra használja, hogy elemelkedjen a földtől. A kezdeti katonai rakétáknál, mint pl. a V-2, vagy a Redstone ez nem volt olyan rengeteg, hiszen ballisztikus pályán repültek, azaz addig emelkedtek, amíg tartott az üzemanyag, aztán visszaestek a földre, remélhetőleg oda, ahova kiszámolták, hogy érkezzen; végig a bolygó foglyai maradtak. Az orbitális pálya eléréséhez már szükségeltetik az ún. első kozmikus sebesség 7,91 km/sec, 28.480 km/h! ennyire kell felgyorsulni ahhoz, hogy az űrhajó pályára álljon a Föld körül (értelemszerűen ez mindig az adott bolygó méretével van összefüggésben, a Holdon pl. csak 1.68 km/sec a szökési sebesség). De ez még csak az első kozmikus sebesség, amely ahhoz elég, hogy a test körpályára álljon! Ahhoz, hogy parabolapályára álljon és eltávolodjék, még jobban, 11,2 km/s (szökési) sebességre kell felgyorsítani a rakétát. És van még egy kis gond: az orbitális pályáról könnyű visszatérni: csak le kell egy kicsit lassítani a járművet (szintén üzemanyag kell hozzá) és az magától visszaesik. Ha viszont már egyszer eltávolodtunk a Föld gravitációs mezejétől, akkor bizony a visszatéréshez is rengeteg energiát kell elhasználni. Ha jól emlékszem, akkor az Apolló küldetések kihasználták ugyan égi kísérőnk gravitációs mezejét a lassításhoz, tulajdonképpe befogatva magukat a Hold gravitációs börtönébe, de utána onnan is el kellett szakadniuk! Ez mind-mind rengeteg üzemanyag, amit fel kell vinni, ami nehéz, azaz a több üzemanyaghoz még több kell...

Vissza az emberhez a Holdon. Az egyik, amiért megérte eljönni ide az ez az űrruha volt: Neil Armstrong szkafandere!

Apolló űrruha

Milyen érzés lehet egy idegen égitesten állni úgy, hogy az űr borzongató, -129 fokos hidege és a mezítelen nap +121 fokos forrósága, kozmikus sugarai egyszerre érik az embert, s csak egy vékonyka ruha az, amely elválaszt ettől a halálos környezettől? A holdjárónak hátán a háza, az életfunkciókat segítő berendezéseket magával kell vigye. Most mindenki lélegezzen egy jó mélyet, és örüljön neki, hogy van levegő, hogy korlátlanul van. Ott csak szűkösen áll rendelkezésre. Mikor a mostani nagy hidegben felveszi a télikabátját, gondoljon bele, hogy ez semmi, ez csak egy kis hűvös ahhoz képest, ami kinn uralkodik. És mikor majd nyáron először keni be a leégett orrát, akkor képzelje el, hogy mi lenne ha a gyilkos napsugárzást nem szűrnék meg a Van-Allen övek és a levegőréteg! És ha örömében ejt a kedves olvasó egy könnycseppet, akkor morzsolja el nyugodtan az ujjával – neki nem koppan a kesztyűs keze a sisakon. Arra meg ne is gondoljon, hogy esetleg rosszul lesz és.. hát viszontlátja a vacsoráját az orra előtt lebegve, sőt kissé belélegezve...

A korai űrhajózást bemutató részen még egy érdekes vitrin volt, az űrkorszak hétköznapi tárgyait bemutató kollekció.

az űrkorszak tárgyai

Bár mi a másik blokkban nőttünk fel, nekünk is voltak hasonló dolgaink. Ki ne emlékezne a lendkerekes fém űrrakétára, a világító kupolájú kábel-távirányítós holdjáróra, vagy az “Interkozmosz” felvarrókra?

A sok mászkálást kipihenendő moziba mentem. Szerencsém volt, éppen kezdődött egy előadás amely a Hubble űrteleszkóp javítását mutatta be, melyet az Atlantis űrsiklóval végeztek. Az IMAX mozi olyan valósághű háromdimenziós képeket vetített, hogy néha-néha már visszafojtottam a lélegzetem, olyan érzésem volt, mintha kinn állnék én is az űrben a létra alján. Mikor “belenéztünk” a teleszkópba a csillagok a fejem mellett száguldottak el, s gyönyörű kék bolygónk is olyan gömbölyűnek tűnt, mint egy labda. Csak a vajas pattogatottkukorica-szag csökkentette az illúziót.

“Explorers wanted” - hirdeti a felirat az egyik épületen. Itt reklámozzák a jövő útjait és az éppen folyamatban lévő missziókat. Lehet játszani elektronikus játékokkal, űrkompot kell a holdra érkeztetni vagy két űrhajót csatlakoztatni, nem egyszerű feladat. Az egyik sarok a Marsé. A marsi felderítő járművek másai vörös fényben úsznak.

A Pathfinder

marsjárók vörös színben 1

A Sojourner Rover, amely 1997 júliustól szeptemberig működött

marsjárók vörös színben

És a Spirit/Opportunity, amelyek 2004-ben landoltak. A Spirit odisszeiája 2010-ben végetért, de az Oppurtunity most, 8 év elteltével is működik! Eddig több, mint 34 kilométert tett meg a felszínen. Fantasztikus teljesítmény!

marsjárók vörös színben 3

Már csak a robotfelderítőkhöz volt időm benézni. Ha gyerek lennék, biztos betojtam volna, mikor robothangok közlik egy sötét labirintusban, merre menjek, fények villanak fel hívogatóan és időnként egy képernyőn megjelenik Mikrobi mai unokaöccse. Felnőttként is tetszett, de azért a kép láttán már csak Pirx pilóta kalandjaiból a robotlézer ugrott be. ( https://www.youtube.com/watch?v=egG76uI2d1I ) Ó, azok a hatalmas oszcilloszkópok, a repülő kávédaráló és Bástya elvtárs, amint utasításokat ad az űrtanoncoknak (http://indavideo.hu/video/Pirx_kalandjai_3resz )!

robotlézer

A rakéták után irány – a kilövőállás! Na nem az eredeti, azt sajnos lekéstem (majd legközelebb bepótolom), hanem a szimulátor. Ki emlékszik rá, hogy gyerekkorunkban a városligeti Vidámparkban volt egy “űrrakéta” nevű játék, be kellett ülni egy henger alakú rakéta-szerűségbe, azt egy kicsit megdöntötték, majd jobbra-balra forgatták? Ehhez hasonló itt is a “Shuttle Launch Simulation Facility”, csak persze komolyabb egy kicsit. Szépen megkérnek, hogy mindent pakolj ki a zsebedből egy zárható megőrzőbe (negyeddolárossal működik, de azt visszakapjuk), se kamera, se mobil, se szemüveg. Sorban álláskor (mert persze sor mindenhol van, de senki nem tolakszik, szépen mindenki megvárja, míg a többiek elfogynak előle) lapos képernyőkön volt űrhajósok beszélnek, milyen is a kilövés, ajkukról rémisztő mosollyal pereg a “brrrrong”, “bang-bang”, hadd szarjon be, akinek vaj van a fején. Bevezetnek egy kör alakú helységbe, ahhoz hasonlít, ami az igazi indítóállványok tetején látszódik. Itt egy kisfilmet vetítenek arról, milyen is a start, remek hanghatásokkal, élethű képekkel. Utána kinyílik egy ajtó, felhangzik egy géphang: “kérem a legénységet, foglalják el helyeiket!”, egy újabb rövid sor, ahol már hat-hétfele oszlunk ugyanennyi ajtócska előtt, végül az is kinyílik és bemehetünk egy terembe, ami olyan, mint egy mozi, azzal a különbséggel, hogy a székek ergonomikusak, az ember feje tetejéig érnek, kétoldalt kinyúlva, mint egy szemellenző és biztonsági övvel, kapaszkodókkal vannak ellátva. Az elején kicsit aggódtam, mert rengeteg jelzés volt, hogy ne vigyünk be semmit, mert kieshet a zsebünkből, én meg nem szeretem, ha feleslegesen pörgetnek-forgatnak, mert elég nekem, mikor a hajó viharban van. De mikor megláttam, hogy a biztonsági öv csak kétpontos, megnyugodtam, itt nem fognak fejreállítani. Nem is állítottak, csak az “indítás” előtt egy perccel – átfordítottak függőlegesbe, azaz a hátamon feküdtem, a combom az égnek állt, a lábszáraim a földdel egy síkot zártak be. Szerintem nem emeltek egészen kilencven fokig, úgy 60-70 lehetett, de az illúzió megvolt. A nagy, háromrészes ikonszerű képernyőn megjelentek a zöld számok és utasítások, a jobb alsó sarokban egy számláló elkezdett visszafelé pörögni, a zaj erősödött, majd mikor megjelentt a 00.00, felhangzott a “START” a szék hatalmas dübörgés mellett elkezdett rázkódni. BANG-BANG-BANG, mintha egy óriás rázná az ülést. Annak idején Gábor barátom találóan mondta, hogy egy ilyen tömeg csak azért tud a levegőbe emelkedni, mert folyamatosan robbantanak alatta. Hiszen a segédrakéták szilárd hajtóanyaga ezt is teszi, az égés nem lehet teljesen egyenletes. A képernyőn mutatták, hogyan emelkedünk az ég felé. A 126. másodpercnél kétoldalt levált a két segédrakéta (BAAAANG), majd egy kicsit később úgy éreztük, súlytalanságban vagyunk. Ezt nagy ravaszul úgy oldották meg, hogy miközben tartott a felszállás, észrevétlenül visszaállították a termet, majd hirtelen egy kissé előredöntötték, hogy a biztonsági öv belevágjon a csípőnkbe. Akkor kinyílt az “űrsikló” teteje, felszárnyalt a zene és mi megpillantottuk magunk “alatt” a Földet, amint méltóságteljesen úszik el. Az egyik kis képernyő mutatta, hogy Barcelona környékén járhatunk. Sajnos a sok “hú”, “a mindenségit”, “cool” beszólás rontott az illúzión, de hát nem vagyok én Charles Simonyi, hogy saját űrutazásom legyen.

Fénykép itt természetesen nem készülhetett, hiszen a gép a megőrzőben pihent.



Kijövet egy kanyargós rámpa vezetett le, melynek korlátján az űrsikló küldetéseinek legénységéről készült színes táblácskák voltak, nevekkel, időpontokkal. A két szerencsétlenül járt sikló (a Challenger és a Columbia) szomorúan barna-fehéren világlott ki a többi közül. A rámpa – mit ad isten – egy boltba torkollik, ahol aztán mindent lehet kapni, 99 százalékban made in China. Ez az, ami egyébként megőrjít, a világon bárhol járok, mindenhol kínai a szuvenír. De hát én azért megyek oda, hogy helyi dolgot vegyek, igaz, ezt Sanghajban annak idején könnyen megtehettem. Itt viszont nem vettem semmilyen műanyag vackot, hanem gravíroztattam magamnak egy fém kulcstartót az automatával.



mindenből pénzt csinálnak



Szívem szerint a valódi űrsikló belsejét néztem volna meg, de csak hűlt helyét találtam, illetve még nem hozák ide. Várni rá nem érdemes, majd csak 2013 nyarán helyzik ide pihenni az Atlantist. Ha már elsétáltam ide a terület széléig, akkor bementem az emlékparkba. Itt állítottak emléket azoknak a szerencsétlenül járt űrhajósoknak, akik valamelyik küldetésben vesztették életüket.



in memoriam...



Látható az Apolló-1 legénysége, “Gus” Grissom parancsnokkal, épp most 45 éve, hogy egy gyakorlatban elpusztultak. Itt van a Challenger legénysége is! Emlékszem rá, kicsi gyerek voltam, a kékestetői Dózsa-síházban láttuk a tragédiát, fel sem fogtam akkor még, csak csalódott voltam, hogy felrobbant. És persze a legutóbbi, a Columbia, amely szinte most történt, 2003-ban. Bizony sok ember, de ha azt vesszük, hány sikeres küldetése volt az űrsiklóknak (135 repülés, 1329 repült nap, 882 000 087 km, 66 pályára állított műhold, 109 űrséta), akkor bizony elég jó az arány.



Újabb magyarázat következik a kevésbé űrlelkeseknek.



Az űrrakéták “egyszer használatosak”, azaz felmennek, és ami visszajön, annak a maradéknak a legnagyobb részét lehet kidobni. Az űrsikló, más néven űrrepülőgép többszöri fel-és leszállásra is alkalmas. Egyedül felszállni nem tud, egy egyszer használatos hordozórakétára ültetik, ilyen pl. az orosz “Enyergija”. (Itt egyébként: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hordoz%C3%B3rak%C3%A9ta nagyon szépen leírják, mi ez és egy csodaszép ábra is van, rajta a kedvencemmel, az előző fejezetben már kitárgyalt Saturn-V-tel.). Az amerikai űrsiklónak saját hajtóművei vannak, a bazinagy narancsszínű hengerben csak az üzemanyagot tárolják. A három saját hajtómű tolóereje viszont kevés lenne a felszálláshoz (összesen a teljes szükséges tolóerőnek csak mintegy egynegyedét, 23%-át adják), ezért aztán az üzemanyagtartály oldalán két szilárdhajtóanyagú segédrakétát helyeztek el, melynek üzemanyaga porított alumínium, alumínium preklorát és bolibutadién. Ez segíti az első két percben elhagyni a gravitációs teret.



Az a baj, hogy az űrsikló fenntartási költségei borzasztó nagyok, hiszen minden küldetés után teljesen fel kell újítani! Drágábbak, mint az egyutas rakéták. A deltaszárnyú űrsiklók leszállási sebessége jóval nagyobb, mint egy normál repülőgépé, hiszen minél nagyobb a sebesség ugyanakkora szárnyfelületen annál nagyobb a felhajtóerő. A leszálláskor még mindig 340 km/h sebességgel halad, ezért az űrsikló fékezőernyőket használ. A visszatéréskori nagy sebesség miatti súrlódáskor – huszonötszörös hangsebességgel éri el a légkört! – olyannyira felhevül a gépezet, hogy hővédő pajzsokkal próbálják meg kivédeni a megsemmisülését. Ennek hibája okozta a Columbia tragédiáját. A rossz idő is sokba kerül: ha nem tud a Kennedyn leszállni, kénytelen átruccanni a kaliforniai Edwards légitámaszpontra, ahonnan újabb egymillió dollárba kerül visszavinni az elbitangolt jószágot. Nem olcsó dolog az űrsikló, kilónként több, mint 56.000 dolláros költséggel működik, szemben az űrhajók kilónkénti 6-10.000 dolláros költségével!

Éppen ezért – na meg biztonsági okokból – le is álltak az űrsiklóprogrammal, helyette jön a már bemutatott Orion űrhajó (ahol mint tudjuk Barbara szerelmes).



Az emlékpark mellett egy repülőgép van kiállítva: a Northrop T-38 Talon, az első szupermagasságú, gyakorlatokhoz használt lökhajtásos repülőgép.



a Northrop T-38





7,7 méteres szárnyfesztávú, 3,9 méter magas, 11 méter hosszú madár, 15,7 négyzetméter szárnyfelülettel. A két “General Electric J-85-GE-5A” jet motor 1,3 Mach sebességgel (1593 km/h) tudott repülni és a rövid, alig 700 méteres kifutópályát elhagyva egy perc alatt 9144 méter magasba kapszkodott fel. Célja az űrhajósok tréningezése volt.









Az amerikaiak egyszerűen frusztráltak, ha az űrhajózásról van szó. Meg is értem őket, az elején az általuk lenézett szovjet technika egyszerűne lemosta őket az égről. Mi mindenben voltak gyorsabbak az oroszok? Először is, a rakétatechnika úttörője Konsztantyin Ciolkovszkij volt, 1903-ban már reális tervekkel, folyékony hidrogén-oxigén hajtással állt elő. Goddard csak 1914-ben mutatta be első rakétáját. A húszas-harmincas években már erőteljes kutatások folytak Németországban, a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban. 1923-ban Hermann Oberth német matematikus és fizikus egy tanulmányt adott közre a “Rakéta a bolygóközi térbe” címmel, ahol már a vákuummal számol. És bár Goddard 1923-ban fellövi első rakétáját és a németek is remekül haladnak Dessau melletti kísérleti telepükön, az első 1931-es kilövésükkel, az oroszok Szergej Pavlovics Koroljov hihetetlen mérnöki és szevezőkészsége révén rohamléptekkel haladnak előre. De a szovjetek zseniális generalisszimusza koholt vádak alapján a Gulágra küldi őt, ami miatt megtorpan a fejlődés. Később Koroljov a börtönben végez úgynevezett “értelmiségi rabszolgamunkát”, azaz ott tervezi rakétáit, többek között a Vosztok, a Voszhod és a Szojuz rakétákat. És eljön 1937, az oroszok még sehol nincsenek de az amerikaiak sem: a németek Peenemündében nagyot lépnek felfelé, Oberth és Wernher von Braun megalkotják a V-1 majd a V-2 rakétákat. Ez utóbbiakból 1944-ben mintegy négyezret szórnak le Angliára, terrorizálva annak lakosságát. A német csodatechnikát aztán elzabrálják a győztesek. Sok tudós és rengeteg kísérlti eredmény kerül a szovjetekhez, de a lángelme, Wernher von Braun a fejében lévő anyaggal az amerikaiakhoz menekül.



V-2 rakéta



1946-ban már amerikai színekben startol a V-2. 186 km magasságig jut. Nagy teljesítmény!



És akkor (atom)bombaként robban egy egyszerű kis szignál: bip-bip-bip – szól a szputnyik műhold fedélzetéről diadalmasan. 1957 októberét írjuk. Az amerikaiak hirtelen megértik, mit jelent a mondás: az oroszok már a spájzban vannak!! ( www.youtube.com/watch )


szputnyik

Be is tojnak rendesen. Először is elkezdenek atombunkert építeni a kert végében (az ellen nem véd... www.youtube.com/watch ), 

másodszor felgyorsítják, pénzt és munkát nem kímélve az űrprogramjukat. Három hónap múlva (a bemutató táblán úgy állt, hogy “alig három hónapon beül”), megint csak ezüstérmesként fellövik az Explorer-1 rakétájukat, amely igen érdekes mefigyeléseket végez a Van Allen övekkel kapcsolatosan és márciusban, fél évvel a Szputnyik után csipogni kezd az amerikai műhold is, a Vanguard

Vanguard műhold





(folytatása következik) 

2012. január 19. Kennedy Űrközpont (I. rész)





A kis Ányos kérdezi az apját:

- Apa, tudod mit csinál egy űrhajós, ha szomjas?

- Tudom Ányos, űr-kutat ás!





Bizony, a tudományos űrkutatás egyik fellegvárában jártam Cape Canaveralban. Tavaly ilyenkor a guta ütött meg, mert majdnem láttam egy fellövést, az utolsó űrsiklóét, de ezek a pancserek eltolták a rajtot, én meg addigra messze jártam, hiába, a hajó nem vár. Grrr. Na mindegy, most majd sok mindent bepótolok – gondoltam, s ez annyira úgy lett, hogy nem is volt időm mindent megnézni. A blog is olyan hosszúra sikeredne, hogy inkább több részletben írom meg.



Krista, a fantasztikus személyzeti szervező rendezte nekünk a programot. Az induláskor elég számosan összegyűltünk, pedig utascsere nap van, ilyenkor szinte alig ér rá valaki a személyzetből. Azért húszan így is voltunk, mondanom sem kell, többségében hímneműek. Amíg a buszra vártunk, bámultam az ételkereső kutyát. A hajóra ugyanis tilos bármiféle húskészítményt illetve nyers ételt felvinni, ezért beszálláskor mindenkit végigszagol egy kutya, majd a mosóporok, öblítők, fogkefék és borotvahabok szagát érezvén undorral elfordul tőlünk. Most még korán volt, senki nem akart visszamenni a hajóba, úgyhogy tudott játszani a gazdival.



dolgozik



Alig 20 perces út után fel-feltünedeznek a jelzőtáblák. Közeledünk!



közeledünk



A bejárat a hetvenes évek jó kis futurisztikus világát idézi, fehér lapos betontető, rajta fölénk hajló űrhajós figyeli a belépőket; fémszínű, lekerekített sarkú pénztárfülkék. De hát hol máshol legyen ilyen, ha nem itt?



a bejárat, háttérben a rakétamúzeum





Ha beléptünk, egyből a jövő fogad: az Orion űrkapszula (hivatalos nevén: Orion többfunkciós személyzetszállító jármű), amivel az ISS-t, a Nemzetközi Űrállomást lehet majd megközelíteni, most, hogy többé nem indul űrsikló. Hatalmas ez az űrkabin, ezt majd később beláthatjuk.



az Orion kapszula, madarakkal

A tetején a madarak nem szériatartozékok. Hogy Meklén-e a parancsnok, azt nem tudom.



Egy terecskén, szökőkút helyett az égbolt márványgömbje látható, amint lassan forog egy vízpárnán. Teljesen mechanikus, azaz jó erősen meg kell forgatni ahhoz, hogy lustán meginduljon.



vízen forgó égbolt



Rajta gyerekkori sci-fi olvasmányaim csillagnevei.

gyerekkorom csillagnevei



Kívülről a leglátványosabb természetesen a rakétamúzeum. Már mielőtt belépne az ember a központba láthatja, a rakéták impozánsan merednek a magasba. Az ember nem tud szabadulni az érzéstől, hogy bármikor nekirugaszkodhatnak.



rakétamúzeum



Ó az a jó kis hidegháború! Igaz, hogy egy egész generáció álmodhatott éjjelente arról, hogy a fejére pottyantanak egy atombombát, de semmi nem volt inspirálóbb a rakétatechnika és az űrkutatás számára, mint az ellenségeskedés – igaz, ez inkább szégyene az emberiségnek, mint dicsősége.

A leglátványosabb fejlesztések akkor történtek, mikor 1962-ben kitört a kubai rakétaválság (a másik pedig Reagan alatt a csillagháborús program keretében). Ekkor tolták a világvégét jelző óra mutatóit 11.58-ra, jelezve, hogy bármely percben kitörhet a III. világháború. Azt ma már minden gyerek tudja, hogy nem nagy ügy összeütni egy atombombát, pár tudós a sufniban megoldja, a fő gond az, hogy hogyan juttatjuk el a célpontra. Erre először nagy hatótávolságú bombázógépeket használtak az amerikaiak, ha jól emlékszem a B-52-eseket. Ezek ellen viszont ott voltak szovjet oldalon a MiG 21-esek, amik remek konstrukciók voltak, hiába védték a bombázókat F-4 Fantomokkal. Kellett találni valami jobb megoldást. A Németországból “áttelepült” Wernher von Braun (egyszer még írok róla egy bejegyzést), a V-2 rakéták peenemündei atyja vezetésével gőz- (illetve kerozin-) erővel folytak a kutatások hogy ballisztikus rakétákat fejlesszenek.. Sikerült is, és később ezekből az interkontinentális ballisztikus rakétákból (istenem, minhta Chrudinák Alajost hallanám a Panorámából, miután lecsengett a www.youtube.com/watch c. száma) mókolták aztán össze az embert is szállító űreszközöket.


Ilyenek voltak az Atlas



Atlasz-Redstone

és a Mercury

Mercury-Redstone.



De mindenekelőtt a szuborbitális pályára készült Juno-1,

Juno-1...



A meghatóan primitív segédhajtóműveivel

...és a segédhajtóművei



Ez, a hadi felhasználásban Jupiter nevet viselő négyfokozatú rakéta volt az, amelyik az Explorer-I műholdat pályára állította 1958 január 31-én. Megnyugodhattak az amcsik, már nem csak a szputnyik pittyegett odafenn, bizonygatván csúfolódva a szovjet technika fölényét. A 21 méter magas, 1,8 méter átmérőjű eszköz 38 tonna tolóerővel rendelkezett.



A Titán volt az egyik legmegbízhatóbb fegyvere az USA hadseregének, nem véletlen, hogy ezt választották a Gemini űrprogram szállítórakétájának. Valóban, az akkori kor szerint titáni volt az ereje: a 33,2 méter magas, 3,05 méter átmérőjű testet 195 tonna tolóerő repítette volna egyenest Moszkvába a szeretetcsomaggal együtt. 1987-ig hadrendben volt. 



A 34 méteres Titán interkontinentális ballisztikus rakéta



… és a hajtóműve



Szerencsére békésebben használták fel: Az 1965-66-os Ikrek szülőanyja volt. Frappáns az elnevezés, hiszen a Gemini űrkabinja olyan kicsi, hogy abban a két pilóta, Frank Borman és Jim Lowell csak úgy fértek el, mint a sziámi ikrek: a válluk teljesen összeért. A képen látszik, hogy a kisgyerekeknek pont megfelelő méretű a kabin, de két felnőtt még a lábát sem tudta kinyújtani – 14 napig, mialatt 206-szor megkerülték a Földet! Ilyenkor örülök egy kicsit, hogy gyermekkori álmaimat feladva nem lettem űrhajós.



A Gemini űrkabinja







A már említett Atlas hordozórakéta tetején csücsült a Mercury űrkabinban John Glenn parancsnok, mikor 1962 február 20-án elérte azt a magasságot, ahol már a súlytalanság az úr.



Mercury-Redstone 2



Jól látszanak az arányok a hordozórakéta és az előtérben lévő kabin között.





a Mercury űrkabinja



És itt álljunk meg egy szóra, mert a nem hozzáértő olvasók számára szeretnék egy-két fogalmat tisztázni.



A “hagyományos” űrhajó úgy néz ki, hogy van egy (több) hajtóműve, felette egy bazi nagy hengeres tartály, abban van az üzem- és oxidálóanyag, és a legtetején egy icipici kabin, abban van a hasznos teher. Hogy mi szükség van az oxidálóanyagra? Hát az űrben ugye nincs levegő, ami elégetné a kerozint, hidrazint, vagy amivel éppen megy a rakéta, úgyhogy azt is vinni kell, mint Levi barátomnak a decemberi túrán a virslifőzéshez a száraz fát és vizet (na meg a virslit) a hátizsákban. Egyébként ezért is viccesek az űrháborús filmek a nagy robbanásaikkal meg a zajos űrhajóikkal, ugyanis az űrben – csend van, nem lévén közvetítő, amelyik a hanghullámokat továbbítja. A legnagyobb gond, hogy ahhoz, hogy a Föld gravitációjától elszakadjunk, rengeteg üzemanyagra van szükség. A rengeteg üzemanyag és a tárolótartály viszont nehéz. És ha nehéz, akkor több üzemanyag kell a felviteléhez. Most nem mennék bele az űrhajók kormányzásába, de “ott kinn” sokat számít a tömeg, amit egy irány- vagy helyzetváltoztatáskor meg kell mozdítani (éljen Newton meg az ő I. törvénye!). Ezért – na meg egyéb okokból – a rakétahajtóművek több fokozatúak, időnként eltérő (folyékony vagy szilárd) hajtóanyaggal ellátva. Mikor kifogy az éppen aktuális fokozatból a nafta, egyszerűen leválik, ezáltal a felesleges tartályt és a hozzá kapcsolódó egyéb hóbelevancot nem kell cipelni. Ezt látjuk, mikor úgy kb. a 70. másodpercben egy hordozórakéta úgy tűnik, mintha darabokra esne. Újabban már ezeket a leeső tartályokat újrahasznosítják.

De még így is borzasztó kicsi volt a felvihető hasznos teher. Az amerikaiak ebbe (is) betegedtek bele, hogy mindent miniatürizálniuk kellett – nekik, amikor a hatvanas években az volt a menő, ha valami minél nagyobb! – hiszen nagyjából úgy lehetett számolni, hogy 1 kg teher felvitele 1 kg arany árában van. Megszenvedték azt is, hogy odefenn nem rendelkeznek korlátlan erőforrásokkal, mindennel borzasztóan takarékoskodni kell.



Az Atlas másik szerepe az Agena eszköz szállítása volt. Ez tette képessé a fent lévőket arra, hogy manőverezni tudjanak.



Atlasz-Redstone 2



A múzeum legnagyobb kiállítási tárgya a Saturn 1-B hordozórakéta, a rakéta. Ha ma valakinek azt mondjuk, űrhajó, biztos ez jelenik meg a szeme előtt. A gigantikus, 68 méter magas, 6,5 méter átmérőjű, az első fokozatban folyékony oxigénnel és kerozinnal, a másodikban folyékony oxigénnel és hidrogénnel működtetett csoda 907 tonna (2 millió font) tolóerővel rendelkezik.

A Saturn 1-B

a Saturn-1 leírása





Ez (majd a továbbfejlesztett Saturnok) volt az, amelyik az Apollo programban részt vett. Hozzá köthető az első szovjet-amerikai közös űrrepülés,



a híres csatlakozás



a holdraszállás, és gyakorlatilag az amerikai sikerprogramok jó része. A Saturn család legnagyobb tagjának, a Saturn V-nek a hajtóműve az F-1, amelyik 680 tonnányi (másfélmillió fontnyi) tolóerőt tud kipréselni magából – annyit mint az űrsikló három fő motorja együtt!



A Saturn-V hajtóműve



Ebből az F-1-ből szereltek be ötöt a rakétába, ezáltal 3400 tonnányi (7,5 millió fontnyi) tolóerőt nyertek. Ennyi kellett ahhoz, hogy két hetven kilós embert (na jó, meg a felszerelésüket) eljuttassunk a Holdra. Hogy Armstrong elmondhassa a híres mondását: egy kis lépés az embernek, de nagy lépés az emberiségnek … és sok szerencsét, Mr Gorsky www.urbanlegends.hu/2004/06/sok-szerencset-mr-gorsky/

Ezzel az erővel 9600 km/h sebességgel repítette az utasokat és 3 perc alatt 61 kilométeres magasságban találták magukat. Állítólag az atomrobbanást leszámítva a Saturn-V rakéta indítása volt a legnagyobb ember keltette zaj.

És hogy milyen látvány lehetett egy éjszakai kilövés? Erről meséljen Asimov:



Elérkezett a nulla, és a rakéta gőzfelhőbe burkolózott. Visszafojtott lélegzettel, szorongva vártam, hogy fölemelkedjék.

Végül fölemelkedett, és farkán kivirult a roppant, rőt virág. Az emberkéz gyújtotta leghegyesebb, leghatalmasabb tűz, amelyet a világ valaha is látott, fénybe borította az éjszakai partot, egészen a látóhatárig kivilágosodott az ég. Ránk, a hajóra, az egész látható világra hirtelen ráborult egy halvány, rézvörös égbolt, melyen kihunytak a csillagok, alattunk pedig szürkés narancsszínűre vált a sötét tenger.

A néma csendben a mesterséges nap, mely annyira megváltoztatta látható világunkat, egyre följebb kúszott. Aztán – negyven másodperccel a begyújtás után – a hajtóművek körül tomboló orkán hangja átjutott a hajót a parttól elválasztó hét mérföldön, és ránk talált. A rakéta magasan járt már a levegőben, amikor olyan mennydörgő robaj rázott meg bennünket, hogy saját, pillanatnyi napvilágunkhoz saját, pillanatnyi földrengés társult.

A hang és a fény méltóságteljes lassúsággal gyengült, ahogy a rakéta tovább emelkedett, míg vörös foltocska nem lett a magas égen. Ismét leszállt az éj ; előjöttek a csillagok, és elsötétült a tenger. Egy villanás látszott még az égen, ahogy levált az első fokozat, aztán a rakéta már csak csillag volt a csillagok között, amely továbbhaladt, tovább halványult .

És véges-végig hiábavaló lett volna a beszéd, hiszen nem volt mit mondani. Nem találták még fel a szavakat, amelyek kíséretül szolgálhattak volna ennek a nagyszerű holdugrásnak, és én nem kísérleteztem vele.

Ha elég időm lett volna rá, és elég dőre lettem volna hozzá, ha nem szorul el a torkom a látványtól és a hangtól, mely felülmúlt mindent, amit valaha is átéltem, talán megpróbáltam volna szólni a környező világhoz, azt mondani : „Ó, csodák leg­csodálatosabbika ! Ó, szárnyaló emberi szellem, ki meghódítod az űrt, és fékezhetetlenül törsz a csillagok felé ..."

De nem szóltam, nem tudtam szólni, és valamelyik mögöttem álló fiatalember volt az, akinek szavai az űrhajó felszállását kísérték.

Az angol nyelv rendelkezésére álló hatalmas kincsesházából kiválasztotta azt a kifejezést, amely talán a leghívebben fejezte ki legbensőbb érzéseit. – Hát én beszarok – mondta, ahogy tekintete lassan emelkedett. Aztán kieresztette tenorját, hogy csak úgy szárnyalt a fedélzeten hallgató fejek fölött : – Beszaro-o-o-k!

Hát, mindenki a maga módján. Én hallgattam.


(Isaac Asimov: A Hold tragédiája, Budapest, 1979, 291-292p) 

Hallom szegény Costa Concordia léket kapott. Mint (most már mondhatjuk) évek óta hajózó személyzet az a véleményem, hogy – nincs véleményem. El sem tudom képzelni, mi történhetett. Az a magyarázat, hogy a kapitány valamelyik tiszt kedvéért tért le a hajózóútvonalról, csak hogy közelebb menjen a szigetéhez számomra kb. annyira hihető, mintha a Budapest-New York repülőjárat tenne egy kitérőt Szegedre, ott leereszkedne 100 méterre és billegtetné a szárnyait a másodpilóta feleségének. Ha még én, az egyszerű zongorista is azt hallom mi nden nap, hogy “safety at first”, akkor vajon mennyire ivódhatott ez bele a kapitányba, minimum 20 év szolgálat után? Hagyjuk is a témát, majd az okosak kiderítik, mi történt, ha mások nem, a biztosító emberei. Ha valakiknek, hát nekik az érdekük.



Olvastam, hogy a Concordián 5 étterem volt. Nyilván utasétteremre gondoltak. A Disney Dream-en 6 utas- (4 “ingyenes” és két fizetős) és két személyzeti (1 legénységi, 1 tiszti) étterem van, most következő sorozatomban ezeket fogom bemutatni.



Kezdjük a Cabanas nevű büfé-étteremmel. Az angolszász vidéken a legfontosabb étkezés a vacsora. Nos a Cabanas ennek csak korlátozott mértékben, bizonyos napokon tesz eleget, legfőbb funkciója a reggeliztetés és az ebédeltetés. Éppen ezért nem felszolgáló-rendszerű, hanem svédasztalos. A magunkfajta léhűtők (zenészek, színészek, kőfaragók, balett-táncosok) számára ez a legkedveltebb étkezési hely. Ide feljöhetünk külön foglalás nélkül, az étel minősége sokkal jobb, mint a legénységi étteremben. Hogy a tisztiben milyen, azt nem tudom, mert ott még nem ettem, ezen a hajón nem mehetünk mi oda.



(A képek nem túl művésziek, de az étterem megnyitása és az első sáskahad bejövetele között kb. 3 percem volt, örültem, hogy az éhes horda nem lökött fel. :) )



A Cabanas a hajó végében a 11. emeleten található, két oldalon van a bejárata, hátul összeér, kívül pedig egy nagy terasz tartozik hozzá.



hajótat



Bármilyen hatalmas is, reggel, beszállásnapon ebédre és a kalóz-est idején úgy megtelik, hogy bizony vadászni kell az asztalt. Szerencsére vannak hosszú pultok, azoknál egy személy le tud ülni egy bárszékre. Magam is sokszor így cselekszem. Az étterem tematikája a “Kis hableány” Disney filmre épül. A mennyezeten mindenféle vízi lények “úsznak” ezek a világítótestek.



vízalatti világ világítás



A bejáratoknál egy-egy hatalmas plakát fogadja a látogatókat, az egyik sirályos,



Ahol mindennap piknik



a másik kissé bizarrabb: a meséből ismert szimpatikus rákocska kínálja magát megevésre.



Úgy hallottam itt rákot is felszolgálnak



Van is belőle jó sok:



shrimp





A belső térben mindenhol van valami díszítés, útjelző tábla,



útelágazódás



sirály,



sirály



vagy éppen egy óriásmozaik.



óriásmozaik



A svédasztal igen ravaszul van berendezve. Gyakorlatilag minden van, mi szem-szájnak ingere, de úgy elrendezve, hogy aki nem ismeri ki magát, az inkább az olcsóbb ételeket vegye ki magának. Mire gondolok? A bejárathoz legközelebb eső részen helyezkednek el a gyorsételek: pizza, rántott mirelit csirke, fagyasztottból kiolvasztott makaróni, stb.



látványpizza

olasz részleg



A grill részleg már szimpatikusabb, itt lapos izzó vason sütik a borjú- csirke- vagy malacszeletet, attól függ, milyen nap van.



grill részleg





Mindez természetesen a legmagasabb színvonalon, melegítőtálcán, meleg tányérba, sűrűn cserélt ételcsipeszekkel.



melegítőtálcán az étel

van hús dögivel





Kicsit továbbmenve már értékesebb ételre bukkanunk: halak, mégpedig a legjobb minőségű lazac-steak, kalamári, stb.



halak és...



majd a Távol-Kelet ízei.



kínai, japán kaja





A szendvicsesnél felül kész kenyérkék, betekert húsok-zöldségek, az alsó sorban eredeti prosciutto és bresola sonka, mozzarella, camambert, minden, mit csak el lehet képzelni. A legjobb minőség!



csak az alsó sor egy fél fizetés



Miután belebotlotlottunk az útvonal másik oldalán elhelyezett rákos- és salátás hűtőpultba



...rákok



saláták



és elhagytuk a hátsó lépcsőház felőli bejáratot, az édességespult várja a hízni vágyókat. Itt szoktam betermelni a napi fagylaltadagomat, általában csokoládé- vagy diófagylaltot öntettel. De aki sütire vágyik, itt hozzájuthat. Nyamm.



hizlalda



És csak ezek után, mintegy eldugva lopakodik elő az egybefőtt marhahús vagy a gyönyörű pulyka, sültkrumplival, lekvárral, tormával, kinek mihez van gusztusa.



finom





Én innen szoktam csemegézni. Ha az orrom el van dugulva, ami gyakran előfordul a légkondicionálás miatt, csak két falat a tormás marhából és máris remekül szelel a levegőjárat! A mexikói szakácstól udvariasan kérek egy kis pulykahúst a legénységi keveréknyelven (un perato del turkey, por favor. Muchas Gracias! - Ne nada!-hangzik a felelet) s ő a hatalmas késével levágja.



pulykahús



Üdítő ingyen folyik az automatából, én jég nélkül iszom a kólát, ellentétben az amerikaiakkal, akik előbb megtöltik jéggel az egész poharat, majd belecsorgatnak féldeci üdítőt. Aztán a jeget otthagyják a pohárban. A gyerekek ráadásul mixelik, egy kóla-sprite-pink poppin (ez utóbbi, mint a neve is mutatja egy rózsaszín műanyagízű lötty) keveréket gyártanak. Brrr!



Bár nem kötelező, mindig elviszem a mosatlant a legközelebbi munkaállomáshoz, ezzel zavarba hozva az új pincéreket, akik még nem ismernek, azt hiszik utas vagyok és mindenáron ki akarják venni a kezemből. Én viszont úgy vagyok vele, hogy ő naponta ezerszer megjárja az utat, nekem meg csak egyszer kell és én nem fizetek érte.



Reggelinél ugyanez a helyzet csak temészetesen más a menü. A vacsora komplikáltabb, csak az egyik fele van nyitva, olyankor ültetett étkeztetés van. Itt van a legfurcsább étlap a világon, tudniillik az ételek neve rajta van, de az ára – nincs. Hogyan is lenne, mikor nem kell érte fizetni? Az egyik szélső asztalt már kisajátítottuk mi zenészek, fél és háromnegyed hat között összegyűlünk és együtt eszünk. Az angolok és amerikaiak hatalmas New York steaket én pedig jércesalátát vagy sültcsirkét. Hiába, én délben már jóllaktam. 

“Nincs hova futni

a világ utolér”

Hobo



A mai blogbejegyzésem – remélem kivételes eset – aktuálpolitikai jellegű lesz.



Nagyon nem szerettem volna ezen a blogon politikával, pontosabban aktuálpolitikával foglalkozni. Eddig nem is tettem, holott az utóbbi időben az otthoniakkal való beszélgetésem egy része is elment ebbe az irányba, ami azért furcsa, mert engem jobban érdekel, hogy jól eszik-e a kutya (naná hogy jól, melyik kutya nem eszik jól, de azért jólesik hallani), milyen volt, amikor Sanyi,a ló kiharapott egy darabot a sövényből a telken, mi a baja a barátomnak, mit mondott a szomszéd.. De hát úgy látszik ilyen otthon a közhangulat. Ami nem jó, mert azt jelzi, valahol baj van. Olyan ez, mint a hasfájás: ha nincs, eszébe sem jut az embernek, ha van, akkor sokat beszél róla.



Most viszont történt valami, ami engem is érint. A kormány (most éppen) azt találta ki, hogy aki március 31-ig nem lép vissza az állami szektorba a magánnyugdíjpénztárból, az utána már csak 75 % nyugdíjra lesz jogosult, annak ellenére, hogy az egész járulékot az államiba fizeti. Nos én nem lépek át és ennek három oka is van.



Először is nem leszek addig otthon. Nem tudom, ha – feltéve de meg nem engedve – szeretnék visszalépni, hogyan tegyem. Nem találtak meg eddig, se e-mailben, se telefonon, de még levélben otthon sem. Érdekes, ha valami adót, illetéket kell befizetnem, rögtön tudják hol lakom, de most nem. Interneten kutakodnom igen drága és bonyolult lenne. Ha feltételezem, hogy ugyanolyan nehézkes most az ügy intézése, mint amikor személyesen kellett megjelennem és nyilatkoznom, hogy maradok, akkor pedig semmi esélyem, még ha ki is fizetném azt a kb. 200.000 forintot, amibe a repülőjegy kerül. Elképzelem a beszélgetést a főnököm és közöttem:

- Natalie, kellene egy hét szabadság, mert haza kell mennem.

- Jaj istenem, dear, csak nincs valami komoly baj otthon?

- Nem családi ok, nyilatkoznom kell a magánnyugdíjpénztáram ügyében.

- Öööö... (egy perc csend, míg megemészti) Nem lehetne telefonon, vagy levélben?

- Nem kedvesem, már tavaly is oda kellett mennem személyesen, mikor azt szerettem volna, hogy ne változzon meg a szerződésem és sorba kellett állnom.

- (Hosszabb csend) Hogy ne változzon meg?

- Igen.

- Nos, Bo-lash, sajnos nem tudunk egy hétig nélkülözni. Három esküvőnk lesz és pont most váltunk duót. Sajnálom

- Én is sajnálom Natalie





Másodszor, úriember nem módosítgat szerződést anélkül, hogy megkérdezné a másik felet. Első hajós útjaimon nem volt szerződésem az angol ügynökkel. Gentlmen's agreement-et kötöttünk, azaz bíztunk egymás szavában. Én maradtam a hajón akkor is, mikor a nyolc nap alatt századszor fogadtam szent esküvéssel magamnak, csak egyszer érjek szilárd talajra, soha a lábamat nem teszem hajóra, mert ez mozog! És az óceánon nincs egy pont, amibe az ember szeme belekapaszkodna, így aztán a gyomra sem marad a helyén. Mindegy, megígértem, hát maradok, hozzászoktam, a tengeribetegség meg fogyókúrának sem volt rossz, de ami a legfontosabb, hogy megmaradt a bizalom. Az ügynök tényleg szerzett további munkákat, és ő is jól járt velem. Mert mindkettem betartottuk amit ígértünk, tudtuk, számíthatunk egymásra. Az angol hajókon a személyzeti részlegen sok helyen nagybetűkkel ki van írva: “keep your promises”! Tartsd meg, amit ígértél! Mert ettől működik a rendszer.

Tavaly egyszer már megállapodunk ezzel a kormánnyal, mit teszünk. Megígérték, hogy 14 hónapig nem a pénztárba kapják a maradók a nyugdíjpénzt, de utána igen. Ezt most egyoldalúan módosították. Innentől fogva nincs többé bizalom, mint ahogy az ügynök sem szerződtetett volna újra engem. Most már mondhat bármit a miniszterelnök, a pénzügyminiszter, nem fogom neki elhinni. Mint mondtam, úriember nem módosítgat egyeztetés nélkül. És főleg nem ad ilyen határidőket. Ha mindenképpen változtatni akar, tegye úgy, hogy ne okozzon gondot, adjon időt, hogy az ember felkészülhessen. Ha valakinek pénzre van szüksége, de toporzékol, hogy azonnal kell, az nekem gyanús. Nem gondolkodott előre? Miért higgyem el azt, amit most mondanak, ha azt sem tartották be, amit tavaly mondtak?





A harmadik okom pedig az idő. Ha minden jól megy és megérem, akkor huszonkilenc év múlva leszek nyugdíjas. Majdnem harminc év! Mondjon nekem valaki ebben a kis hazában harminc olyan évet, mikor nem fordult meg a világ a feje tetejéről a talpára! Huszonkilenc évvel ezelőtt jelent meg Cseh Tamás-Bereményi Géza hangjátéka, a Frontátvonulás. Melyben Vizi és Ecsédi, a két tenni akaró, tehetséges barát megpróbál cselekedni. Hiába jön Sas elvtárs a maga pártállami kételyeivel (vagy... azt akarják, hogy Karvaly elvtárs foglalkozzon az ügyükkel? Mert kezd már odáig duzzadozni az akta!), hiába jönnek a pályaudvari lakók a pesszimizmusukkal, hiába látja Vizi az apja sorsát, ők mégis bíznak és mozdulnának. De nem tudnak. Minden pang. Aki élt akkor, az tudja miről beszélek: úgy tűnt az a rendszer örök, megmozdíthatatlan. Nem volt az. Azt hitték, amit akkor mondanak, azt kőbe lehet vésni. Nem lehetett. Emlékszik valaki, mik történtek huszonkilenc évvel ezelőtt?



Csak pár esemény:



1983. március 8. – Ronald Reagan a Szovjetuniót a „gonosz birodalmának“ titulálja.



1983. márc. 25. Forgalomba hozzák az 1000 Ft-os bankjegyet (ha jól emlékszem zöld volt és Bartók volt rajta, addig a – nekünk gyerekeknek hihetetlen kincset érő – lilahasú Ady ötszázas volt a legnagyobb bankjegy).


1983. jún. 14. Todor Zsivkov, a Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottságának főtitkára Magyarországra látogat.



1983. június 26. – Megalakul a Dolly Roll együttes. (Szörny, szörny, szörny, hullámszörny!) :)



1983. jún. 28. Hét szocialista ország pártvezetoinek találkozója Moszkvában, a téma: az aggasztó nemzetközi helyzet.



1983 november 10. – A Microsoft kiadja a Windows-t, ami az MS-DOS bővítése volt egy grafikus felülettel (szigorúan fekete-zöld vagy fekete -sárga képernyőn).



1983. dec. 20. Fáklyás felvonulást rendeznek Budapesten az amerikai (Pershing?) rakéták telepítése ellen.



Mindez ma már – szerencsére – történelem.



Emlékszik valaki, ki volt akkor a pénzügyminiszter? Ha jól emlékszem Fekete (?) Lászlónak (???) hívták, de a google nem adja ki az első két oldalon. Mi volt a programja a pártnak? Melyik ígéretük, szavuk érvényes ma is? Ha húszezer bányász most azt mondaná, nekik Kádár elvtárs személyesen ígérte meg, hogy az eocénprogramban résztvevő vájárok kiemelt nyugdíjat kapnak életük végéig, mit válaszolnánk nekik? Hogy igazuk van, jár, bár nincs pénz a kasszában?



Sic transit gloria mundi.



Pedig Kádárék jóval nagyobb kaliberű gazemberek voltak, mint a mostaniak.





Úgyhogy én úgy döntöttem, maradok (mert jó lesz nekem itt). Kedves pénzügyminiszter úr, ne tessék fenyegetőzni! A politikusok – ellentétben a művészekkel – általában csak a rövidtávú memóriában foglalnak helyet. Nem fogok az ön szavában bízni, ha nem haragszik. Ön túlságosan is percemberke ahhoz, hogy az én jövőmet megpróbálja meghatározni.


Disney Park, kihalt állatok részleg 

Kalózunoka kérdezi a nagypapáját:

- Nagypapa, miért van fakezed, kampóval a végén?

- Tudod, kisunokám, mikor még fiatal kalóz voltam, nagy csatát vívtam az angolokkal és egy tiszt levágta a kezem

- És nagypapa, miért van falábad?

- Tudod, kisunokám, mikor középkorú kalóz voltam, nagy csatát vívtam a franciákkal és egy ágyúgolyó elvitte a lábam.

- És nagypapa, miért van fél szemed?

- Tudod, kisunokám, mikor már öreg kalóz voltam, egy légy szállt a szemembe – és én elfelejtettem, hogy kampó van a kezem helyén!



Minden úton egyszer kalóz-estet rendeznek. Ekkor mindenki beöltözik kalózruhába, vagy legalább az itt kapott piros színű, kardos-mikiegérfejes kendőt felköti és abban mászkálnak, miközben a hangszórókból tortugai zene szól. A gyerekeknek drága ruhákat lehet kapni direkt erre az alkalomra, hozzá kalóz-félszemet, kalóz-fakezet kampóval a végén, világító és nem világító kardot, zajos pisztolyt. Én elegáns kalóznak öltözöm, főleg mivel ilyenkor a Palo étteremben zongorázom. Fehér nadrágban és fekete ingben (esetleg rávett fehér zakóban) vagyok, de kalózkendőből kötök szabályos csomójú nyakkendőt és egy kalózkendő lóg ki a mell-zsebemből. Ezzel eleget teszek mindkét “Disney look”-nak, azaz az eleganciának meg a játékosságnak is.



A legnagyobb buli este kezdődik a nyitott fedélzeten. Először is, a medencéket befedik.



befedett medencék



A háttérben jól látszódik a “Funnelvision”, a kéményre erősített hatalmas LCD (?) televízió. Máskor itt reggelől-estig Disney filmek mennek, a Hófehérkétől Hannah Montana-n át a legújabb békakirálylányos rajzfilmig. Ha baseballmeccs van, akkor azt ezen feltétlenül közvetítik, olyankor megtelik a nyitott fedélzet és az emberek a számomra érthetetlen játék bizonyos pillanataiban üdvrivalgásban törnek ki.



A kisgyerekek teljes díszben várják az estét



teljes díszben



Elnézést a képek minőségéért, de nem volt elég fény, a hajó ingott, így a hosszú záridő alatt bármennyire is szerettem volna fixen tartani, be-bemozdult a gép.



Egyszer csak kihunynak a fények, a kémény oldalán lévő hatalmas neon mikiegérfej és a reflektorok villózni kezdenek, a hangszóróból megszólal Davy Jones, s a két kémény tetejéről az égre tép egy-egy világító rakéta. Kezdetét veszi a tüzijáték.



tüzijáték 1-4



A mintegy negyedórán át tartó villogás és ropogás után mindenki önfeledten tapsol. A képernyőn megjelenik az estét levezényló koponya.



koponya



Szóval tartja az embereket amíg felkészülnek a színészek. A tizenkettedik szinten, közvetlenül a lépcső tetején megjelennek a “rossz” kalózok. Elkezdik a színpadon Jack Sparrow-t keresni, de persze nem találják.



Egyszer csak megszólal, senki nem tudja hol van. A fejgép megvilágítja a kémény tetejét, mintegy 4 emelet magasban a színpad felett.



megjelenik Jack Sparrow



Hogy került oda?



ott van fenn





A tömeg egy emberként rikolt fel. A lenti rossz kalózok tűz alá veszik a kéményt, ekkor Jack lezuhan!



lezuhan



A tömeg felüvölt...



… de 4-5 méterrel a színpad felett megáll, ekor látszik, hogy egy erős kötél tartja. Lő egyet-egyet a két kezében tartott pisztollyal, a színpadon lévő hordókból gőz tör fel. Innen már lassan ereszkedik lefelé.

kötél tartja



Igazi amerikai akciószínészetet láthatunk, kergetik a kapitányt, ide rohan, oda rohan, kardoznak, táncikálnak.



várjáték 1-2



Közben egy fedélzettel feljebb, a tizenkettediken két kalózlány várja.



a lányok fenn várják



Mikor lenn már mindenkit (szokás szerint) becsapott, Jack Sparrow felszalad a lépcsőn és elmondja híres szövegét:

“Ne felejtsék el a napot, mikor majdnem elfogták Jack Sparrow kapitányt”



És a két lány között elvonul.



majd elviszik



A színpadon kezdetét veszi a showtánc, fiúk és lányok beöltözve ugrálnak, mint a balettben.



tánc



Ilyenkor szoktam leszaladni a középső lépcsőházban. A szórakoztató személyzet is erre megy, emlékszem, mikor M. itt volt, két kalóz úgy megijesztette, akkorát sikoltott szegény, hogy majd' leszakadt a lift. Most csak három lányt láttam, meglehetősen éles a kontraszt a ruhájuk és a környezet között.



kontrasztos



Azért sietek, mert az étteremben ilyenkor tálalják a kalóz-vacsorát. Hatalmas pulykacombok...

hatalmas pulykacombok



...sajtkrémes krumpli, szegfűszeges sonka, palacsinták, fagylaltok; minden, mi szem szájnak ingere, sürgő csoport, száz szolga hord – természetesen ők is beöltözve.



beöltözve



A díszesebbik a részlegvezető.



Az ételek között gyönyörű zöldségkompozíciók kényeztetik a szemet – némelyik Davy Jonest formázza.



zöldség-gyümölcs kompozíció



Most, ahogy e sorokat írom a felnőtt medencénél (a hűséges olvasó már tudja, hogy ez a középső és az első lépcsőház között van), ide hallatszódik a funnelvision hatalmas hangszórójából a “Fekete Gyöngy” ágyúinak dörgése. Ilyenkor mindig a “Karib-tenger kalózai” első része megy ugyanis.

Heten a halott ládáján, johohó, meg egy üveg rum! 

Kilencven éve született Isaac Asimov, fiatalkorom egyik legmeghatározóbb írója. Imádott robottörténetein kívül (erről később) hihetetlen mennyiségű biológiai-kémiai tanulmányt írt, nem véletlenül: 1948-ban a Columbia Egyetemen doktori fokozatot szerzett biokémiából. Tíz évig tanított, majd minden idejét az írásnak szentelte, több mint 500 kötetet és nagyjából 90 000 levelet, levelezőlapot írt vagy szerkesztett, a tudományos értekezéstől a krimin és a filozófián át a humoreszkekig.

Humanista volt és racionalista. Őszintén hitt az ész hatalmában és a szeretet erejében, nem egy könyvében logikusan bizonyította, hogy az emberiség előtt egyetlen út áll hosszútávon, az együttműködés. Egyik frappáns mondása, hogy nem az a baj, hogy az emberek hisznek, hanem hogy nem hajlandók nem hinni. Azaz hiába vannak tények az orruk előtt, nem hajlandók feladni hitüket és megváltoztatni gondolataikat akkor sem, ha a valóság mást mutat. Felszólalt a babona és a vakhit ellen, hangsúlyozván, mennyire megkeseríti az emberek életét. Magáról azt írta egyszer, hogy nem sok minden érdekli azon kívül, ami a koponyáján kívül történik. Belül viszont elég sok agytekervénye lehetett. Megtörtént, hogy egy-egy tanulmányához fejből írta az adatokat (átkozottul pontosan) és ha egy-egy atom tömege vagy kötésszáma hiányzott, akkor nem kelt fel megnézni a könyvtárában (mondván, nem sportszerű), hanem inkább nagyjából kiszámolta. Óriási mennyiségű tapasztalata volt a társadalomról és annak működéséről, ezért is fűződhet a nevéhez a pszichohistória tudományának elméleti felvetése, mely az embertömegek viselkedését kiszámíthatóvá és a fizikaihoz hasonló törvényekkel leírhatóvá teszi.

Robotjait nagyon szerette. Megtestesültek bennük mindazok a tulajdonságok, amik az emberben jók és hiányoztak belőlük azok, amik rosszak. Pusztán racionális lények, akik elnézik az embereknek gyarlóságukat, mert hisz mi mást tehetnének, erre kényszerítik őket az általunk beléjük ültetett programok. Önfeláldozóak, szolgálatkészek, erősek, bátrak és mindig hűen szolgálják az embereket. A robotika három törvénye és az azzal való játszadozás az alapja robottörténeinek, melyek nem bárgyú sci-fi akciótörténetek, hanem logikusak és leginkább az emberekről szólnak. Asimov a robotok Aesopusa.

Mégis – bár ezzel összefüggésben - legfontosabb műve az Alapítvány-sorozat. Mely távoli jövőbe helyezve végigköveti a nyugati civilizáció múltjának történetét, a szerinte egyetlen lehetséges végkifejletet is megmutatva. Hiszen a nappal és űrhajóval fémjelzett Birodalom lehet a római impérium, az azt követő ezer éves interregnum a széthullott, majd lassan magára találó Európa, s az Alapítvány terjeszkedése pedig a fellendülő kapitalizmust jellemzi. Van egy gyanúm, hogy a felbukkanó renegát Öszvér Hitlert testesíti meg. De Asimov nem áll meg itt, hanem felveti a lehetséges (mondjuk így, történelmileg szükségszerű?) jövőbeli társadalmi berendezkedés mibenlétét. Mikor az “Alapítvány pereme” kötet végén Golan Trevize úgy dönt, hogy sem a technikára és szabad versenyre épülő Alapítvány, sem a mentális hatalommal és befolyással bíró Második Alapítvány, hanem Galaxia mellett dönt, akkor Asimov egy ismerős képlet mellett tesz hitet. Galaxiát választja, a világegyetemre kiterjedő Gaiát, az egységes világot, ahol mindenki képességei szerint járul hozzá a nagy egészhez és mindenki szükségletei szerint részesedik is belőle. Ismerős? Asimov, aki fiatalkorában kifejezetten baloldali volt, később pedig egész élete során a nemek és emberfajták egyenlősége mellett tett hitet, nagyon erős érvvel rendelkezik, melyet az “Alapítvány és Föld”-ben, az utolsó részben ki is fejt: ha mi emberek nem vagyunk képesek arra, hogy önként és meggyőződéssel együttműködjünk, akkor az ellenséges világ felőröl minket. Legyen szó természeti katasztrófáról, vagy ahogy ő gondolja egy idegen civilizáció megjelenéséről, a megosztottság az emberi faj alulmaradását okozza majd. Nem, nem mondja, hogy ez a harc lesz a végső, ahhoz ő túlságosan is humanista. Érvei viszont mindenképp elgondolkodtatók.

1992-ben, hetvenkét évesen halt meg AIDS-ben, ami egy műtét során kapott vérátömlesztés során jutott a szervezetébe. Azóta már biztos a huszonötmillió leendő lakott világ valamelyikén ül, talán a Trantoron? vagy a Terminuson? egyik oldalán R. Daneel Oliwaw, másikon Giskard, szakálla a pocakját verdesi és elnéző mosollyal nézi, hogy az emberiség hogyan halad végig azon az úton, melyet ő – ebben biztos vagyok – a pszichohistóriával kijelölt számunkra.

Hogy jól kezdődjék 2012, íme egy vidám karcolat Tabi Lászlótól:
 

HA A HAJÓ ELSÜLLYED...

Szégyen ide, szégyen oda, nem tudok úszni.

Azazhogy három-négy tempót tudok úszni, de azután elmerülök. Mindegy, hogy miért merülök el, talán nehéz a fajsúlyom, de elmerülök, az bizonyos.

Gyermekkoromban évente a Balaton mellett nyaraltam, de alig mentem a vízbe. Futballoztam. Úszni később sem tanultam meg, de legalább tetszetős magyarázatokat eszeltem ki arra vonatkozólag, hogy miért nem tudok úszni. Azt híreszteltem például, hogy nyomorék vagyok, fülemből hiányzik az az izé, ami az Eustach-kürtben van, vagy legalábbis ott kéne lennie, és ami az egyensúlyérzék székhelye. Azt is hangoztattam egy időben, hogy orvos tiltott el az úszástól, nem bírja a szívem. Meg hogy fogadalmat tettem.

Mindezek ellenére éveken át mindennapos vendég voltam a fedett uszodában. Felöltöttem a fürdőnadrágomat, aztán leültem a teraszra tejfölt enni. Uzsonna után kiadós sétát tettem a vízben, majd leültem az árnyékba napozni, s végül hazamentem. Ez idő tájt már nem is kísérleteztem az úszással, tudtam, hogy három-négy tempó után úgyis alámerülök. Inkább kiültem néhány percre a medence szélére lihegni, hogy azt higgyem: úsztam.

Harmincesztendős korom táján – tehát már fejlett koromban – rájöttem, hogy azért, mert nem tudok úszni, még nagyon rendes ember lehetek. Végtére az ember nem víziállat, hanem szárazföldi, az úszásnak csak sportszempontból van jelentősége, én viszont reggelente súlyokat emelgetek, és az is nagyon jó.

Ekkor találkoztam valaki olyannal, aki azt mondta: mit csinálok majd, ha tengeri hajón utazom, és a hajó elsüllyed? Ezt az egészet azért írom tudniillik, mert most vasárnap megint szóba jött a tengeri hajó. Társaságban voltam, az úszásról került szó. Megemlítettem, hogy nem tudok úszni, mert most már ott tartok, hogy dicsekszem vele. Erre azt mondta egy szemüveges úr:

– És mit csinál majd, ha a tengeri hajó, amelyen utazik, elsüllyed?

– Először is – feleltem –, nemigen kerülök tengeri hajóra. De tegyük fel, hogy igen. Békében alig süllyed el hajó. De tegyük fel, hogy elsüllyed egy. Igazán nem valószínű, hogy éppen az fog elsüllyedni, amelyen én utazom. De tegyük fel, hogy éppen az fog elsüllyedni. A hajón vannak, ugyebár, mentőcsónakok. Hát én beleülök az egyikbe. Hogy nem jut hely nekem? Ez megint csak nem valószínű, mert tudva, hogy nem tudok úszni, mindig ott fogok állni a mentőcsónak mellett.

– Jó, jó – mondta erre az emberem –, és ha a mentőcsónak is elsüllyed?

– Ez is lehet. De egy hajón tizenhat mentőcsónak van. Mentőcsónak általában ritkán süllyed el. És ha egy mentőcsónak elsüllyed, nem valószínű, hogy éppen az lesz, amelyikben én üldögélek.

– És ha mégis éppen az fog elsüllyedni?

– Akkor belefulladok a vízbe.

– És ezt csak így mondja? Ilyen cinikusan? – Ha tudná, mit érzek belül!

– No lám. Rokonai vannak, testvére, kedvese .. . Rájuk nem gondol?

– Hiába uram, bele kell törődnünk .. .

– Halak fogják rágni a testét.

– Nem vagyok csiklandós. De mindegy. Nem tudok úszni.

Most megszólalt egy asszony, aki a szalonból jött át a vita zajára:

– Nem tud úszni?

– Nem.

– Ne mondja. És mit csinál, ha a tengeri hajó, amelyen utazik, elsüllyed?

– Asszonyom – feleltem –, a guta üt meg.

Azt hitte, viccelek. 

Kellemes karácsonyt mindenkinek!

Itt semmiféle karácsonyi hangulatot nem lehet felfedezni, a kirakott jézuskaszobrok, háromkirály-installációk és fényből szőtt hópelyhek inkább groteszkül hatnak a 25 fokban. A személyzet egy emberként ül a terminál, a Festival Place minden fellelhető négyzetméterén és vadul internetezik, skype és egyéb kommunikációs formákat igénybe véve. Furcsa, hogy ha én innen, a világ végéről egy otthoni vezetékes számot hívok, az 2 eurocent, kb. 6 forint percenként, azaz olcsóbb, mintha otthon felhívnék valakit. Kakaja velikaja tyehnika! - kiálthatna fel Virág Cecília, orosztanárnőnk a gimnáziumban.

Megleptem magam karácsonyra egy csontkovács-kezeléssel. A repülőút annyira kikészít ugyanis, a hosszú üldögélés apró helyen, utána rögtön bőröndöket cipelni, emelgetni, ráadásul a hajóra menet ideje sincs az embernek, hogy előtte nyújtózzon. Szóval elmentem egy helyi csontkovácshoz. A rendelőhöz vezető út tipikus bahamai. A Bay Streeten kell menni, elhagyva a belvárost (öt perc séta) egy tábla jelzi, merre.

irány a csontkovács

A kis utca pont olyan, mint minden a trópusokon, a turisták által még látott rész rendben van tartva, de itt bizony már elhanyagolt kertekbe lát az ember

a hozzá vezető út

tipikus Bahama

A házak is olyanok, mintha egyszer száz évvel ezelőtt valaki megépítette volna őket és azóta nem nyúlnának hozzá. Pedig laknak benne.

laknak benne

Maga a rendelő szimpatikus, a fura az volt, hogy akiről azt hittem, hogy az asszisztens, az volt a doktornő; hiába na, nem lógott a nyakában sztetoszkóp, mint a Vészhelyzetben. Látva rajtam a meghökkenést, kedvesen elmagyarázta, karácsony előtt egy nappal már mindenki szabadságon van, az asszisztensek is. Kiderült, a kanadai határhoz közeli városból származik; kitárgyaltuk a fura karácsonyt, aztán megropogtatott. Nem olyan jól, mint otthon, dehát Leonyidból csak egy van. A rendelő egyébként nagyon kellemes, minden van benne, ami kell, még szemléltető gerinc is, azon próbálta megmagyarázni, mit fog tenni velem. Az első mozdulata után éreztem, hogy profi, úgyhogy mondam neki, megbízom benne, ne magyarázzon, úgyse értem a felét se az orvosi szakkifejezéseinek. Ezzel lefegyvereztem. Van egy érdekes technikája, a kezelőágy egyik eleme deréktájon rézsútosan kiemelhető egy karral, s mikor rányom a gerincre akkor visszaugrik le a helyére, gondolom ezzel valamiféle lökést adva a porcoknak. Egész jó lett a hátam, most már lehet vele tornászni itt a hajón a minden jósággal felszerelt konditeremben.

Visszafelé már igencsak az árnyékban kellett gyalogolni, kezdett kutya meleg lenni. Találkoztam két biciklis rendőrrel, szúrósan néztek, mikor lefényképeztem őket.

biciklis rendőrök 1

A következő rendőr éppen megállított egy autóst és igazoltatni kezdte

biciklis rendőrök 2

Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy egy üldözést hogyan foganatosít. Lecsapja a váltót a legkisebb fogaskerékre és belefeszül a pedálokba? Igaz, a Bay Street környékén biztos utoléri, mindig hatalmas itt a dugó. Teljesen értelmetlen módon beengedik a forgalmat a bevásárlóutcába, elvágva ezzel a két oldalt egymástól. Tisztára mint nálunk a hatvanas években. A felfestés is ilyen, sok helyen látni még, hogy a járdaszegély fekete-fehérre van festve, kifejezetten harmincas évekbeli gyarmati hangulatot áraszt.

Az egyik vendéglő teraszán egy szivarsodró emberre bukkantam. Íme, így készül az eredeti szivar:

1. Eszközigénye nem túl nagy. Van egy kis kézi késszerű vaslap (nem tudom a szakkifejezést, talán valaki majd kisegít), egy guillotine-hez hasonló szivarvágója, egy kis tégelyben gélszerű anyag, én glicerinnek néztem és egy spriccelővel ellátott kis víztartály.

 szivarkészítő

2. Az előszedett dohánylevelek után gondosan visszazárja a nylonzacskót, hogy a dohány aromája megmaradjon.

visszazárja

3. A marokra fogott dohánylevelet aztán betépkedi.

betépkedi

4. Utána félbehajtja, megint betépkedi. Majd hosszanti irányba megint félbehajtja és ezt ismételgeti.

félbehajtja

5. Egy másik dohánylevélbe belecsavarja...

feltekeri

6. … és megsodorja...

megsodorja

7. … így el is készül a belseje.

 kész a belseje

8. Most már csak szép pofásra meg kell szobrászkodni. Egy csinosabb nagy levélből lesz a külső héj.

ebből lesz a burok

9. Megnedvesíti a kezét és gondosan kisimítja a valóban szép levelet

gondosan kisimítja

10. Ezt is rásodorja a testre, s az egyik végét a vágóval egyenesre igazítja. A kis késével megmetszi a levelet, majd a szivar tetejére illeszti, “kupakolja”. Hogy odaragadjon, a kis tégelyből egy mini kenetnyit használ.

kupakolás

11. Már csak a végső művelet maradt hátra: a guillotine-nal a másik végét is levágja, és...

levágja

12. … kész is a mestermű.

 kész a mű

Az egész művelet kb. 10-12 percig tartott. Ez azt jelenti, hogy egy óra alatt 4-5 szivart tud elkészíteni. Így már érthető, hogy miért kerül annyiba egy valóban jó minőségű, illatos, kézzel készített szivar. A fickó először nem értette, miért fényképezem olyan lelkesen, de mikor a végén közöltem, vele, hogy egy igazi művész (mert szerintem igenis az, aki ilyen szép szivart tud sodorni, a szakmája művésze), akkor megenyhült. Láttam, hezitál, ne adjon-e egyet, de gyorsan megnyugtattam, hogy nem dohányzom.

Visszatértem a terminálba és én is beszálltam a telefonálók egyre duzzadó csoportjába. Ki kell használni, ha az ember ingyen internethez jut.

2011. december 15. Port Canaveral

Furcsák ezek a franciák; amit más ember az utcán hagy, az ők zsebre teszik – mondta állítólag egy orosz tiszt kétszáz éve, mikor látott egy Napóleon-katonát zsebkendőt használni.

Nos, furcsák az amerikaiak is. Létrehoznak a hajón egy “csendes sarkot”, ahová nem illik gyereknek bemenni. Ez tipikus felnőtt hely, bárral, ahol alkoholt árulnak, kényelmes napozóágyakkal, zugokkal, medencével, jakuzzival. Szóval a hajónak majdnem a közepén van egy remek kis hely, ahova a mikiegértől megfáradt szemeket-füleket pihentetni lehet.

Quiet Cove 1

Azazhogy csak lehetne, mert mióta idejöttem, azóta többszörös átalakításon ment kersztül. Először feltettek ide egy zenészt, aki két-három órát muzsikál, feledve a rendet, megtörve a csendet. Szerencsére a szőnyeget nem kell feltekerni, mert nincs. A jakuzziba, amely eddig relaxációs célokat szolgált, belebuheráltak egy csomó kisteljesítményű reflektort, amelyik piros fénnyel villog. Ezzel pont a lényege vész el, ugyanis a medence aljának egy része üveg volt, amin át le lehetett látni 11 emelet mélységbe, éppen oda, ahol a fehér tarajos hullámok leválnak a hajó oldaláról.

Quiet Cove 2

Erről sajnos nem tudtam képet készíteni, nem léven búvárfényképezőgépem. A kép hátulján, az árnyékban látszik, egy ember feje lóg ki éppen a meleg vizes kádból. A feszített víztükröt biztosító rácsra rászereltek egy fém fedelet, gondolom sokan öntötték bele az italukat, mikor felborult. Emiatt aztán zajosabb lett és már a klasszikus módon ki se lehet könyökölni. Nehéz az élet, hiába. :)

Ma szabadnapos voltam, de nem tudtam bemenni a városba, mert ún. Costguard Drill volt. Ez kb. olyan a hajón, mint mikor a seregben látogatóba jön a tábornok. Ugyanis most nem a szokásos kéthetenkénti gyakorlatról van szó, hanem maga az USCG, azaz az Egyesült Államok Parti Őrsége jött inspiciálni. Napokkal előtte odaadták a tudnivalókat, a kis kék könyvet, amiben a biztonsági előírások vannak kívülről kell fújni, de legalábbis rögtön megtalálni benne a válaszokat, ugyanis a parti őrség tagjai kikérdezhetik. A tisztek sürögnek-forognak, mindenki ideges.

Idemásolom a kérdéseket és a válaszokat, ha valaki jelentkezni akar a hajóra, az magolja be:

1. Hány mentőcsónakja van a Disney Dreamnek?

16

2. Hányan férnek el bennük?

   Mindegyikben 270-en

3. Hány felfújható mentőtutaja van a Disney Dreamnek?

   70 a negyedik fedélzeten

4. Hányan férnek el bennük?

   Mindegyikben 39-en

5. Sorolj fel 5 módszert, amivel a vízbe juthatsz mentőcsónak/tutaj nélkül!

   Leeresztőkábel, létra, csomózott kötél, ugrás

6. Leugorhatsz-e a 4. fedélzetről mentőmellényben?

   Nem, mert magasabban van, mint 4 méter (a mellény eltrörheti az ember nyakát)

7. Hogyan lehet másképpen beüzemelni a tutajt, mint a daruval?

   Ki kell dobni a vízbe, automatikusan felfújódik (hidrosztatikus indítás)

8. Mi a 2 teendő, mielőtt vízbedobjuk a mentőtutajt?

   Biztosítjuk a rögzítőkötelet, ellenőrizzük, nincs-e valaki a vízben alattunk

9. Mily kötelei vannak a tutajnak?

   Rögzítőkötél, konténerkioldó kötél, irányítókötél

10. Hogyan lehet a tutajt biztonságos távolságra mozgatni a hajótól?

    Evezővel, a tengeri horgonyt használva, vagy a mentőcsónak által vontatva

11. Mennyi vizet tárolunk a csónakban/tutajban fejenként?

    3 liter (mentőcsónak), 1,5 liter (mentőtutaj)

12. Mennyit szabad ebből elfogyasztani?

    Az első 24 órában semennyit, utána fél liter/nap

13. Mikor kell megkezdeni a tutajban az őrködést?

    Azonnal és folyamatosan

14. Mikor kell bevenni a tengeribetegség elleni tablettát?

    Minél hamarabb, lehetőleg még a tutajba szállás előtt

15. Nevezz meg 5 eszközt amivel jelezni tudod a csónak/tutaj hollétét

    EPIRB (rádiójelsugárzó berendezés), kézi jelzőláng, zuhanó/rakétafény, narancssárga füst, jelzőtükör, radarvisszaverő

16. Milyen jelzést ad le az EPIRB?

    Hajó nevét és pozícióját, műholdon keresztül.

17. Hova kell elhelyezni a radarvisszaverőt?

    Amilyen magasra csak lehet

18. Mi a teendő, ha valakin a kihűlés jeleit észleled?

    Lassan fel kell melegíteni az e célra rendszeresített hálózsákkal

19. Hogyan tudod védeni a tutajt a kihűléstől?

    Be kell zárni a fedelet és a kézipumpával felfújni a tutaj alját

20. Hogyan tudsz édesvizet szerezni?

    A fedélen lévő esővíznyerő zsebekkel és a tisztítószivaccsal

21. Mi a teendő, ha tüzet észlelsz a fedélzeten?

    Nyomd meg a tűzjelzőt, ürítsd ki a helyiséget, zárd be a tűzzáró ajtókat és várj a tűzoltókra

22. Milyen számot kell hívni vészhelyzetben?

    7-3001 (Híd száma)

23. Milyen típusú tűzoltókészülékek vannak a hajón?

    CO2 és víz

24. Használhatod-e a tűzoltóslagot?

    Nem, csak az arra kiképzettek

25. Mikor lehet kinyitni a tűzzáró ajtót, hogy keresztülmenj?

    Miután tapintással meggyőződtünk róla, hogy nem forró

26. Mit kell magaddal vinni riadó esetén?

    Meleg ruhát, fejfedőt, cipőt, gyógyszereket, vizet

27. Mit jelent a “Mr. MOB, starboard” kifejezés?

    Ember a vízben a jobboldalon! “Man overboard starboard side!”

28. Ki a felelős a hajón a biztonságért?

    Mindenki

29. Mi az általános riadó jele?

    7 rövid és egy hosszú jelzés a hajókürttel

30. Mi a hajó elhagyásának a jele?

    Egy hosszú, 7 másodperces kürtjelzés

31. Erre a jelzésre el kell hagyni a hajót?

    Nem, a kapitány személyesen adja ki az utasítást

32. Mikor használható a narancsárga jelzőfüst?

    Napközben, ha a közelben hajót vagy repülőt látni

33. Mik az elővigyázatossági rendszabályok kézi jelzőláng használata esetén?

    Messze eltartani magunktól és nem nézni a lángba. Szélirányra vigyázni.

34. Milyen messziről látni a kézi jelzőlángot?

    Kb. 20 km,

35. Mikor használható a ejtőfény?

    Nappal és este is.

36. Mi a teendő, légy bár a vízben, mentőcsónakban vagy a tutajban?

    Biztonságos távolágra menni a hajótól, együtt maradni

37. Mi a teendő, ha veszély esetén elveszett gyereket találsz?

    A kabinjának megfelelő gyülekezési pontra vinni. Ha nem tudja a kabinszámot, akkor a gyermekmegőrzőbe.

38. Hol vannak a tartalék mentőmellények?

    A negyedik fedélzeten a padokban

39. Mi a teendő, ha blokkolva van a gyülekezési pont?

    Követni az utasításokat és felkeresni az alternatív gyülekezési pontot.

40. Hogy lehet a legkevesebb hőt veszíteni a vízben?

    Felvenni a HELP pozíciót (ld. a tréningről szóló blogbejegyzést)

Szóval ilyesmivel múlatom az időt, mikor nem készülök esküvőre vagy karácsonyi dalokkal. 

2011. december 13. Castaway Cay.



Szerencsére feloldották a karantént, így újra örülhetek kedvenc ételeimnek. Most már jakuzziba is járhatok, nagyon hasznos, ellazítja az izmokat. Szóval helyreállt a rend, minden szép és jó.



Különös tél ez így. Mert két éve, mikor a Földközi-tengeren karácsonyoztam-szilvesztereztem, azért mégiscsak hűvös volt meg néha köd. De itt, ha nincs felhő, ragyog a nap és 20-28 fok van, ha nincs szél akkor izzad az ember. Semmi karácsonyi hangulatom nincs, bár ezek az amerikaiak mindent megpróbálnak. A hangszórókból egész nap szól a karácsonyi szirupos zene. Annak idején, mikor egy plázában dolgoztam, az ünnepek tájékán napi tíz órában ugyanazt a húsz karácsonyi számot kellett hallgatnom, azóta nehezen viselem. Hogy összekapcsoljam a hajózást és a karácsonyt, egy rossz szóviccet hadd süssek el:




Hogyan mondjuk, hogy tavaly karácsonykor segítettem neked privatizálni egy hajózási vállalatot?


“Last christmas I gave you MAHART.”



Elnézést.



Ott tartottam, hogy szegények mindent megpróbálnak, hogy ünnepi hangulatba hozzák a jónépet. A piernél felállítottak egy borzasztó giccses karácsonyfát, purhab hódombocskákkal, hópehelyformájú buborékokat fújó kis hóemberrel.



karácsony és pálmafák II



Enyhén szólva is nevetséges, hogy közben a háttérben pálmafák hajladoznak a szélben. Az úton a cölöpökre fenyőkoszorúkat applikáltak kis mikulásokkal.



karácsony és pálmafák



A kisbuszt úgy díszítették fel, mintha rénszarvas lenne, szánnal.



Feldíszített kisbusz



Az amerikaiaknál minden olyan “mintha”. Számomra amit eddig láttam, minden díszlet volt. Mintha egész életüket egy film kulisszái között élnék, leutánozva a felszínt, semmit sem értve a gyökerekről. Műanyagország, nem véletlen, hogy a kínai giccsipar belőlük él. Rettentő praktikusak, rettentő pragmatikusak, de hiányzik belőlük az az évszázados kulturális háttér, ami Európában vagy az arab, zsidó, kínai, japán világban megvan. Hiába no, fiatal ország, van még mit tanulniuk. Talán ez is az oka, hogy például a zenészek nagy része európai. Mert igaz ugyan, hogy a jazzt profin játsszák, de egy tisztességesebb keringővel vagy tangóval bizony megfáznak. Komolyzenéből egyedül a Für Elise-t kérik, meg nagy ritkán egy-egy Satie darabot (igaz, ez utóbbit el szoktam sunnyogni, mert nem igazán tudom, helyette megelégednek egy kis Sosztakoviccsal vagy Chopinnel).



Megint elkalandoztam. Átvágva a mintha-karácsonyi prosztóchristkindlmarkton végre megérkezünk a valódi Castaway Cayre, ahol teljes gőzzel folyik a Disney-féle szórakoztatás. Szépen helyrehozták a szigetet, pedig az Irene hurrikán alig harminc kilométerre tombolt



Irene



Chip és Dale a postahivatalnál szórakoztatta a gyerekeket



Chip és Dale



miközben Daisy kacsát szállították a sziget belseje felé.



Daisy mint rakomány



Mindig van egy karakter, amelyikkel fényképezkedni lehet. Természetesen használható saját gép is, de ott sürgölődik egy profi fotós is, aki tényleg nagyszerű fényképet készít, amelyet délután a hajón már át is lehet venni – igaz elég borsos áron, de hát ilyenkor a pénz nem számít. Az egyik ilyen fotóponthoz pont akkor értem oda, amikor Goofy helyett Mikiegér érkezett, melegcsákány-váltással (fiatalabb, vagy bölcsész végzettségű olvasóim kedvéért: melegcsákány-váltásnak hívták az ötvenes években a “széncsata” idején azt a műszakváltást, mikor lenn a fejtésben vette át egyik sihta a másiktól a munkát. Egyetlen előnye, hogy nem kell levonulni majd felvonulni a munkahelyre, sok időt lehet spórolni; viszont rengeteg hátránya van: egyszerre kétszer annyi ember tartózkodik az amúgy is szűkös helyen, nagy a keveredés, nehéz a biztonsági és a mennyiségi elszámolás, stb). Az egyik pillanatban még Goofyval lehet pózolni, a következőben már Mikiegérrel. Hiába, az álom-futószalag nem állhat meg!





Goofy és Miki



Kicsit odébb már teljes a nyugalom, a bár is felkészülten várja a kedves vendégeket.



bár



Az idő olyan kellemes volt, hogy elmentem futni. A hátsó szándékom az volt, hogy kimelegedjek és jól essen bemenni a hűvös tengerbe. Sajnos a szél akkora hullámokat kavart, hogy úszásról szó sem lehetett, inkább csak ugrándoztam egy keveset, majd belevetettem magam a függőágyba. Szegény hosszútávúszó nagyanyám biztos szégyenkezne az elkorcsosult nemzedék miatt. Hiába no, magamban csak azt mondogattam, amit május elején szoktak a Balatonnál: ki megy be ilyenkor ebbe a vízbe?! A németek meg a kutyák. 

Nassauban gyakorlat után kipillantok, és mit látok a Dream mellett? Régi hajóm, a Queen Victoria áll büszkén a harmadik piernél! Ebéd után, mellőzve a délutáni alvást átszaladtam. Sajnos a mai világban már nem lehet csak úgy felszaladni a szomszéd hajóra, de a biztonsági tiszt kihívta régi barátomat, a zseniális zongoristát, F-t. Egy kabinban laktunk egyszer két hónapot, az egyetlen alkalom volt, mikor nem volt saját kabinom, de nem bántam meg, egyfolytában röhögtünk. Akkor még négy (!) zongorista volt a Victorián, de F. mindenkit leiskolázott. Emlékszem, mikor egyszer eltűnt a színpadi zenekar zongoristája, beugrott helyette és kétezer ember előtt azonnal olvasva a kottát lekísért egy soha-nem-látott hegedűst, aki irtózatos tempót diktált. F. “beköltözött” a hajóra, hosszű szerződéseket köt, keveset jár haza. Sajnos nekem nem volt sok időm, esküvőm volt kora délután, nem tudtunk bemenni a városba, de azért leültünk egy padra és mint öreg tengeri medvékhez illik, kik rég nem látták egymást (két éve, az áldóját!), egymás szájából kapkodtuk a szót, röhögcséltünk, sajnálkoztunk, meséltünk. Mennek tovább át a Panama-csatornán Los Angeles felé.



Mostanában nem olyan vidám napok járnak a személyzetre. Körülbelül két hete a hajón járt a második legnagyobb úr: a fertőzés (az első a tűz). Ilyenkor azonnal szigorú szabályok lépnek érvénybe. A legtöbb engem nem érint, hiszen én amúgy is napjában vagy hússzor mosok kezet és étellel úgy nem érintkezem, mint a pincérek vagy a szakácsok, csaposok. Szegényeknek 15 percenként kell egy habos krémmel fertőtleni a kezüket, amely borzasztóan szárít. Viszont ami nekem is kínos, hogy a személyzetet minden lehetséges módon szeparálják az utasoktól, nehogy elharapózzon a betegség. Megszűnnek a privilégiumok, nem szabad utasétteremben ennünk-innunk, nem használhatjuk a medencéket és a jakuzzit, nem mehetünk a kávézóba, stb. Ez azért kellemetlen, mert végre kezdett megnyugodni a gyomrom, átállt az itteni kosztra, de most újra kezdődnek a tünetek, mert lenn a személyzeti étkezdében másképp fűszereznek. A jakuzzi pedig számomra a vállak és a hát ellazításához fontos. Mindegy, ezek legyenek a legfőbb gondok az életben, ráadásul remélhetőleg nemsokára feloldják a zárlatot.

A hajón minden rendben van, az idő egyszerűen gyönyörű, ma Castaway Cayen voltunk. Korán kimentem és végigsétáltam a személyzeti strandig, annyira balzsamos a levegő, nincs az a fejbeütő meleg, ami nyáron, mikor az embernek mozdulni sincs kedve. A víz viszont hideg, nagyjából a csillaghegyi strand vizének felel meg, úszni lehet benne, de lubickolásra alkalmatlan, a szél is fúj. Inkább csak a lábamat fúrtam a nedves homokba egy fehér műanyag strandszéken ülve, miközben egy-egy erősebb hullám át-átcsapott az ülés résein. Ha lány lennék, rögtön értelmet nyerne gyerekkorom rigmusa:



A tengerben az apáca

moromolja imáját

haragos hullámok

nyaldossák a … térdét.



(De hát ez nem rímel!)



Nyugi, nyugi, semmi aggály

rímel majd, ha jön a dagály!



Nos, nekem csak a hátsó felemet nyaldosták a haragos hullámok, egy idő múlva meg is untam, visszasétáltam a hajóra, amúgy is megbeszélésünk volt. Itt is, mint minden multicégnél ugyanazt csinálják: jelentések, megbeszélések, vizsgák, stb. Nagyon megdicsérték a zenészeket, persze ez rám nem vonatkozik, ezek az előző turnusok eredményei, amikor én még a hideg és ködös Budapesten voltam. Én is elsírtam a bánataim, az igazgatóhelyettes (itt mindenkinek olyan szép titulusa van, az utas sem “passanger”, hanem “guest”, és az ember nem “munkában” van, hanem “on stage”, stb) felírta, majd meglátjuk, mi történik.

Ígérem, lesznek képek is, egy pár napot még kérek. 

Annyira, de annyira szeretnék már egy nyugodt utazást. Öregszem, vagy nem tudom, mi van velem. Egyre jobban utálok repülni, egyre jobban idegesítenek a határőrök és a beléptetőrendszerek, már nem élvezem annyira az idegen szállodákat. Pedig szeretem az új dolgokat, szeretek ismeretlen helyeket felfedezni, de az ezzel járó, egyre szigorúbb adminisztráció elrontja az egészet.



Vlószínűleg a nemrég sorozatban megnézett Poirot-történetek hatására eldöntöttem, hogy urasan utazom. Négy (!) csomagom van, két nagy és egy kicsi bőrönd valamint egy laptoptáska, benne az összes fontos műszaki cikkel. A kabinbőrönd mindig jön velem az utastérbe, abban vannak a kották, ha elveszne, sok kényelmetlenséggel járna. Még egy évvel ezelőtt is azt mondtam volna, pótolhatatlan veszteség, ha eltűnnek a kottáim, de a modern technikának hála ez már a múlté. A kézzel írt kottáimat beszkenneltem, a nyomda ívben kinyomtatta, a könyvötő gyönyörű bőrbe bekötötte, úgyhogy most már csak a fakszimiléket viszem, az eredetiek otthon pihennek az öreg Réka szekrényben, és – hogy brunellagasperinis legyek – időnként biztos a régi időkről mesélnek egymásnak, ki hol járt velem, mit látott. Van, amelyik az Alagútban segített ki, van amelyik wellness szállodában, reptéri meglepetéskoncerten olvastatott és van, amelyik még emlékszik azokra az időkre, mikor a 47-es sárga villamoson a hidegben dideregve zötyögött velem minden alkalommal messze ki, Újpalotától majdnem a Törley pezsgőgyárig a zongoratanárhoz, másfél órát oda és ugyanennyit vissza hetente kétszer.

Na tessék, akárcsak Gasperini, én is mindig elveszítem a fonalat. Ott tartottunk, hogy urasan akartam utazni. A bőröndemelgetéstől napokra kikészülnek a kezeim, úgyhogy elhatároztam, most majd hordárt fogadok, aki helyettem rakosgatja a csomagokat, nekem csak a kis kézipoggyász marad. Beszállásnál még nem volt gond, a családtagok segítettek becsekkolni. A gép a köd miatt egy órás késéssel indult, nem baj, így is marad plusz egy órám Frankfurtban, majd ott eszem egy finom kolbászt és iszom hozzá egy pofa sört, gondoltam. Már éppen landoltunk volna a viharos időben, a kerekek alig pár méterre lehettek a betontól, mikor a pilóta újra gázt adott, belenyomva minket az ülésbe és meredeken felemelte a gépet. Nem jött össze a leszállás elsőre, túl erős volt az oldalszél. Menni kellett még egy kört, újabb fél óra kiesés. Most már igyekezni kell! Az utasok közül jópáran bosszankodtak, nekik már elment a csatlakozásuk, nekem ha szerencsém van, elérem. Az orlandói járathoz nem kellett sokat gyalogolni, csak felmentem egy emeletet a mozgólépcsővel és már ott is voltam – egy hatalmas sor végén. Innen mentek azok a gépek, amelyek az Egyesült Államok területére lépnek be, mindenkinek a papírját már itt nagyon ellenőrzik. Egy emberrel legalább három-négy percet elszórakoztak, előttem vagy harminc ember, hát én erre nem érek rá. Kislisszoltam jobbra és beálltam az elsőosztályú utasok részére fenntartott sorba, ahol csak ketten álltak. Persze az előttem lévő norvég párral valami gond volt, telefonálás, kapkodás, újabb biztonsági emberek, rólam meg dől a víz, hogy sikerül-e elérnem a gépet. Aztán végre én jövök, mutatom a jegyet, direkt a tengerészkönyvben tartom, lássák csak, hogy kolléga vagyok, a fickó még megnézi a meghívómat és nagy kegyesen beenged. A határőrnek gyanús, hogy magyar létemre miért beszélek németül és miért van emellé még brit tengerészkönyvem, de amikor gőgösen közlöm vele, hogy sok nyelvet beszélek (ez persze nem igaz, de mindig lenyűgözi őket), megadja magát és az engedélyt a belépésre a tranzitba.



Mondanom sem kell, hogy az orlandói járat is késve indul, ráadásul a gép farkában kaptam jegyet, ott, ahol az ülés nem ér hozzá az ablakhoz. Mellettem egy egyiptomi srác, kettővel mögöttem a mellékhelyiségek, az egész úgy inog, mintha le akarna szakadni a repülő hátulja, jó kis út lesz, mit mondjak. És valóban, elég kátyús volt a levegő, belengette rendesen a farát, amúgy sem tudok repülőn aludni, most meg amint félálomba merültem, kevéssel később már úgy éreztem, mintha a régi Kőbányai úton mennénk a kilences busszal, Ha valaki emlékszik rá, akkor tudja, miről beszélek, szerintem a veseköveseket oda küldték, hátha utána konzervatív úton is meggyógyulnak, nem kell felvágni az oldalukat. Kis idő múlva szarszag nyomult alattomosan hátulról felém. Egy kiskambó bedrekkelt, az apa arra várt, hogy felszabaduljon a pelenkázó, addig ott várakozott két méterrel a hátam mögött. Próbáltam olvasni a kis palmtopomon, de amint zötykölődni kezdtünk, le kellett tennem. Mindegy, túléltem a több, mint kilencórás utat, megkönnyebbültem, mikor egyet ugorva a betonon megérkeztünk az Ígéret Földjére.







“Az illegális bevándorlás mindig is nagy gondot jelentett Észak-Amerikában. Kérdezzék csak meg az indiánokat!”



Ez járt a fejemben, mikor több, mint másfél óra várakozás után eljutottam a beléptető határőrhöz. Hétszeresen kígyózott végig a kordonok közt terelt sor, 17.30-kor landolt a gép és én negyed nyolckor kerültem sorra. Megnézték az ujjlenyomataimat, amit nagyon utálok, mindeg az 1984 jut róla az eszembe, majd mikor megmondtam, hogy a Disneyhez jöttem dolgozni, akkor átkísértek egy másik helyiségbe, ahol további másfél órát intézkedtek. Sokan voltunk ott hajósok. Stok szovjet ezredes, kedvenc kémregényem (Len Deighton: Temetés Berlinben) egyik hőse mondja, hogy az amerikaiak olyanok, mint az oroszok, csak ki van vasalva a nadrágjuk. Hát ez teljesen igaz, nem értem az egészet. Látják, hogy a Disneyhez jövök, ott a meghívólevél, látják, hogy már dolgoztam náluk, egy európai úniós országból jövök, minek ennyi kekeckedés? A gépet már felrobbantani nem fogom, illegális bevándorlásról a papírok alapján szó sem lehet, hát akkor meg?

Mindegy, kiszabadultam. Itt este kilenc, otthon már hajnali három, a fejem szép lassan zúgni kezd. Ilyen későn már nem találok hordárt, apróm nincs, csak százdolláros, szerencsére Gyurgye, a szerb sortársam, aki pincér a hajón kisegít egy ötdollárossal, ki tudok venni egy tolikocsit, azzal rollerezünk a reptéren, míg kiderítjük, hogy hogyan kell odarendelni a szálloda buszát. Az öreg néger sofőr barátságosan vigyorog, kis áttételes karral húzza be az buszajtót, ahogy azt a amerikai filmekben láthatjuk. A szállodában sietünk vacsorázni, nehogy lekéssük. Disney nagyvonalú, állja az étkezésünket, kivéve az italt, Gyurgyét meghívom két jóéjt-sörre, utána megyek lefeküdni. A szobám akkora, mint egy táncterem, két hatalmas ágy is van benne. Szerencsére nem járok úgy, mint a múltkor a Disney Worldben, mikor a két ágy között a padlón aludtam, mert annyira puhák voltak a matracok. Itt minden kényelmes, a szállodai ingyenwifiről még felhívom a hozzátartozókat, hogy minden rendben. Egy kevés alvás, de 4.45-kor már csörög is az ébresztő, 5.30-kor indulás a hajóra.

Itt mindenki örömmel fogad. Furcsa, de kellemes érzés, először jövök vissza egy hajóra, eddig mindig máshol szolgáltam. A kabinom a régi, az amit kiharcoltam magamnak, az előző angol zongorista éppen készülődik. Meglehetősen fagyos vagyok vele, mert összedohányozta a szép szűz kabint, legalább két hét, míg úgy-ahogy kiszellőzik, de persze olyan, mint volt, sose lesz. Örömhír, hogy végre eltettek az Outlookból, ahol volt, hogy a kutya se nyitotta rám az ajtót, ki mászik fel olyan magasra? Helyette a Palo étteremben, a két fizetős vendéglő egyikében (is) dolgozom, nekem való, finom kis zongora, elegáns közönség. Érdekes módon a többiek respektálják, mintha nagyobb szám lenne ott zongorázni, mint pl. a District Lounge-ban, amit egyik zenész sem szeret, mert átjáróház jellege van, olyan, mintha egy folyosón zenélne az ember. Nekem mindegy, én örülök, ha minél többen hallgatnak, ráadásul itt még a hangszer is kellemes.



Az idő gyönyörű, kellemes tavaszias, reggelente foga van a szélnek, de délutánra le lehet vetni még a trikót is az üveg mögött. Este a személyzeti kocsmában mindenki csak lézeng, hiába, holnap hosszú éjszaka van Nassauban, készülnek ki a Senor Frogba. 

És ismét vízizene!



A kis pihenő után visszatértem a Disney Dreamre. A blog folytatódik, a szokásos módon, azzal a különbséggel, hogy most, mivel a helyszínek nem változnak, igyekszem többet írni a hajó belső életéről. Ebben az is a segítségemre lesz, hogy most már sokkal jobban kiismerem itt magam. A visszatérésemet sokan üdvözölték, ellentétben az első szerződős “gyüttmentekkel” már-már földi (azaz inkább “tengeri”?) vagyok, jobban megnyílnak az emberek, többet beszélgetek velük.

Ha éppen csak kevés dolog történik majd, akkor írok a belső életről is, azaz arról, mi mindenre gondolok, ha mondjuk a háromnegyedórás szünetemet töltöm, ami arra pont nem elég, hogy bármit érdemben is csináljak, ahhoz viszont sok, hogy bambuljak.



Tehát munkára és tengerre fel megint! 

Ideiglenesen hazánkban tartózkodom.  A hazaút elég kemény volt, pont 24 óráig tartott háztól (azaz hajótól) házig. De túléltük, bár a Frankfurt-Budapest járatot úgy odaverte a német pilóta leszálláskor, hogy visszapattant és ugrott még egyet. Nem mertem "M"-nek megmondani, hogy előző nap zuhant le egy Boeing Alaszkában, ne nyugtalankodjon, de így sem volt nyugodt. Érdekes, pedig a transzatlanti gép jött végig viharban, amin aludt - volna, ha hagyom. Nem lehetett sem aludni, sem olvasni rajta, csak bugyuta filmeket nézni. Mindegy, bárcsak ez lenne az életben a legnagyobb probléma. Egyébként kifejezetten megnyugtató hír egy ilyen repülőgép-baleset egy nappal utazás előtt, hiszen annak az esélye is, hogy ilyen katasztrófa történjen igen kicsi, de hogy rövid időn belül még egy, annak még kisebb. Ugyanezen okból kell az embernek magával vinni egy bombát a fedélzetre, mert annak az esélye, hogy bomba van a gépen egy a százhúszmillióhoz, de annak az esélye, hogy egy gépen két bomba legyen, egy az egymilliárdhoz.

Remélem nemsokára meglepetéssel állhatok elő, de most egy-két hétig csöndben leszek.

Érdekes dolgokat lehet megtudni egy-egy késő éjszakai beszélgetés révén. Az élet a személyzet részére ugyanis általában éjfél-fél egy között kezdődik és kettőig-fél háromig tart. Ebben az se nagyon zavar egyeseket, hogy van aki reggel fél hatkor kel, mert reggelizteti az utasokat. Míg a többiek a személyzeti kocsmában múlatják az időt, én legtöbbször a promenádon a starboard oldalon (szárazföldi patkányok kedvéért: starboard side= jobb oldal, port side=bal oldal) üldögélek. Ennek megvan az az előnye, hogy a nyugszékben elterülve friss levegőt szívhatok és fél kettő-kettő körül úgyis elvonul előttem az egész léhűtő banda (léhűtők: mindenki, aki zenész-színész, egyéb csepűrágó, engem is beleértve). A múltkor is ott heverésztünk és “E”-vel beszélgettünk. "E" furcsa figura; magyar srác, aki két évet lehúzott Castaway Cay-en mint úszómester, baywatchozott a Bahamákon, nem rossz. Mikor megkérdeztem, mi vette rá mégis, hogy hajóra jöjjön és otthagyja azt a paradicsomot, tömören csak annyit mondott: “A szigeten nincs nő”. És valóban, itt alig kellett várni húsz percet és megjelent egy alacsony, nem karcsú lány. Nem molett, csak mintha egy húsz centivel magasabb nőt összenyomtak volna, úgy néz ki. Leült “E” mellé és mórikálta magát, onnantól angolul folytattuk a beszélgetést. Kiderült, hogy ő egy karakter, azaz napközben valamilyen jelmezbe bújva boldogítja a gyerekeket. Ő általában (lány létére) Mikiegér, amikor be akartam mutatkozni, csak annyit mondott, ismerlek, te vagy a zongorista, egy pár napja fényképezkedünk együtt. Én így “civilben” nem ismertem meg...



 Balázs és Mikiegér



Kérdeztem, mindig ő-e Miki, azt válaszolta, legtöbb esetben, de nem mindig. És tényleg, azóta megfigyeltem, az összes karaktert ugyanolyanok személyesítik meg: alacsonyak, nem soványak és – legtöbbször lányok. Kivételt képez Goofy, mert ő magas és azok a karakterek, akiknek látszódik az arca, róluk később.



Ezek a figurák meghatározozott időben feltűnnek a hajó különböző pontjain és lehet velük fényképezkedni. Mindenki hozhatja a saját gépét, de természetesen ott van jól beállított fényekkel egy profi fotós is a remek kamerájával. A kedves szülő odaadja a fedélzeti káryáját, azt lehúzzák egy szerkezeten, katt – és már lehet is fáradni a központi fotógalériához, ahol a kártya egy újabb érintésére egy képernyőn megjelennek az utas fényképei. Csak ki kell választani és utána kifizetni a nem éppen szerény, de nem is túl borsos árat. Lehet kapni úgynevezett “Autograph book”-ot is, ebbe a figurák szépen beírják a nevüket. Szegény Plútót szoktam sajnálni, mert neki az orrára kell támasztani a könyvecskét, hogy lásson is valamit a nagy mancsával pedig esetlenkedik, mire meg tudja fogni a tollat.



 Plútóval



Rejtély, hogy hogyan tudnak közlekedni, igaz, mindig kíséri őket egy kollégájuk, aki épp nincs beöltözve. Pompásan alakítják a figurákat, minden mozdulatuk a helyén van, két hónapot gyakorlatoznak előtte. Soha meg nem szólalnak, mindent pantomimmel fejelznk ki, úgy, hogy közben nem látszódik az arcuk. Szép teljesítmény!



 Minnie-vel





Régebben, mikor még három- és négynapos cruise-ok voltak (cruise: az az út, amit a hajó megtesz ugyanazon utasokkal, egy “menet”), utolsó este az átriumban zongoráztam a “See Ya Real Soon” program után. Ez az, mikor húsz percre feltűnik az összes fő karakter, Mickey, Minnie, Goofy, Plutó, Donald, Daisy, Chip és Dale valamint az öt hercegnő. Ha szerencsésen elöl áll valaki és van türelme kivárni a sort, ilyenkor még kaphat autogramot és fényképezkedhet is. Ilyenkor mindig szívesen figyeltem a gyerekek arcát, rajta a félelemmel vegyes örömmel, mikor megsimogathatják Plútó bundáját vagy átölelhetik a gyönyörű fekete bőrű hercegnőt, félig eltűnve a hatalmas, zöld uszályos ruhájában. Egy kattintás, egy integetés és már jöhet is a következő. Álomgyártás futószalagon. Sajnos mostanában ötnapos cruise-ok vannak és most más dolgom van, a személyzet szórakoztatórészlegét kísérem, egy bolondos kis szkeccset adnak elő, az alá kell zenélni. Ez is vicces, de azért annak volt egy hangulata, mikor a végén Captain Mickey elbúcsúzott, összenéztünk Kevinnel a technikussal, ő lekeverte a zenét és én belecsaptam a zongorába, legtöbbször a “When You Wish Upon a Star” című dallal kezdve, aztán háromnegyed órán át jöttek a legjobb Disney-zenék.
 

Már az első kiszálláskor kiböktem, hogy a kikötőben robogót lehet bérelni. Sokszor gondoltam, hogy kipróbálom, de meg akartam vele várni “M”-et, mert úgy mégiscsak más. Az ára normális, de észnél kell lenni, pont olyanok, mint a fapados légitársaságok, akik kedvező repülőjeggyel csábítanak, aztán kiderül, hogy külön kell fizetni a repülőtéri illetéket, a beutazást a távolabbi reptérről, stb. Itt is mondtak egy kedvező árat (“Csak nekem”, persze, mert engem annyira szeretnek, mi?), 24 dollár két órára, aztán gyorsan hozzászámoltak még 10 dollár üzemanyagot (az kb tíz liter, nem tudom, mit kellett volna tegyek, hogy két óra alatt elhasználjam? Kb száztízzel menni folyamatosan egy robogóval?!) és 10 dollár biztosítást. Mindegy, én 50 dollárral számoltam két órára, nagyjából annyira jött ki, az életben egyszer ki lehet bírni, mikor fogok én legközelebb a Bahamákon robogózni?

A másik, amit szerettem volna, megmutatni “M”-nek az igaz trópusi települést. Gyalog ugyanis csak a csillogó Bay Streetet és környékét lehet megnézni, a taxi drága és a hűtött autóból nem sok mindent lehet látni, a dög melegben pedig nem egészséges kóborolni. A robogó tökéletesen alkalmas arra, hogy megnézzük a valódi Nassaut.





Akár a többi, idegenforgalomból élő városban, Nassauban is éles határ húzódik a turisták által látogatott, a normális lakosság és a gazdag telektulajdonosok birtokában lévő utcák között.

A nyári vihar – itt másmilyen nincs is – épp rákezdett, mikor felszálltunk a robogóra, így arrafelé vettük az irányt, amerre sütött már a nap. És valóban egy sarokkal a gyémántot, gyöngyöket és márkás italokat-szivarokat kínáló üzletek mögött már kezdődött is a valódi Nassau. Lepusztult házak, összevissza horpadt, kibelezett autók, szemét, lézengő emberek




valódi Nassau 1


A verandákon gyerekek játszanak





valódi Nassau 2

a bódék tövében, hétköznap délelőtt a helyi lakosok kvaterkáznak.



 a szögesdróton kívül



A közbiztonság nem lehet túl nagy, az egyszerűbb, de nem teljesen tönkrement házakat szögesdróttal védik, az előző képen látszik is a fagylaltosbódé mögött. Máshol kutyákat használnak erre a célra, van köztük egyszerűbb alaptípus. A képen nem látszik, de mellette egy staffordshire-szerű szuka meresztgette ellenségesen a szemeit, horgonylánccal és egy hatalmas lakattal rögzítve.



 házörző 1



Vannak, akik több kutyát használnak, igaz ezek szelídek és félősek, de zajt adni biztos tudnak,



 házörző 2



a gazdagabbak pedig egész dobermann-falkával óvják a becses tulajdonukat. Mikor megálltunk egy pillanatra, hogy lefényképezzük a csodálatos kertet, őrült ugatással és morgással próbáltak minket elüldözni. Először csak négy, majd egy ötödik is megjelent, úgy meredtek ránk, hogy jobbnak láttuk elpályázni.



 házörző 3



A “belső” Nassau kátyús útjait járva “M” csak hüledezett, a kikötőben nem ehhez a látványhoz szokott. Kérdezte, miért élnek ilyen szomorúan ezek az emberek? Elmagyaráztam, hogy egyrészt nem szomorúak, szegények, de vidámak, mint az ősz szakállú öreg, aki egy erkélyen éppen nem csinált semmit



 szegény, de vidám.



Másrészt elmeséltem neki a történetet, amit hazánk legnagyobb bárzongoristája, a humora is méltán szeretett Esze Jenő tanár úr mesélt. Mikor valahol a Távol-Keleten járt, elfáradt és odafordult egy kulihoz, aki a járműve melett feküdt a fűben, hogy ugyan vigye már el a szállodába. Mire a kuli így felelt: “Ma már ettem” és feküdt tovább. Itt a trópusokon másként zajlik az élet. Az állandó melegben, amely még éjjel is alig enyhül a legkisebb mozdulat is elfáraszt, senkinek nincs kedve semmit csinálni. Ebédre elég egy tál rizs vagy egy darabka hal, amit éjjel a tengerből ki lehet fogni – mint azt a kikötőben mi is láttuk. A házat megcsinálni nincs értelme, ha az eső nem esik be, akkor jó az. Itt csak a gyarmatosítók voltak azok, akik az európai munkakultúrát akarták meghonosítani. Mivel a Bahama-szigetek 38 éve független, így szépen lassan elenyészik minden, amit a koronagyarmati időkben kötelező volt megcsinálni.



 boldog függetlenséget, Bahamák!



Ugyanez az érzésem volt Indiában is, hogy ott is még abból az infrastruktúrából élnek, amit a britek kiépítettek, ahhoz hozzá sem nyúltak, azt hiszik, az öröklétig tartani fog. És ismerve a brit kolonializmus alatt gyártott minőséget, még sokáig lehet is rá támaszkodni.



A tengerpart felé tartva már szépültek a házak, volt, ahol már gondozták a kertjeiket.



 a fűnyíró ember



Az egyik beugróban egy hatalmas, fából készült Dávid-csillag szúrt szemet.



 zsidócsillag a Bahamákon



Ez a porta természesen (véletlenül, hm?) tökéletesen karbantartott volt, a feljáró rendbehozva. Nem túl hivalkodó környéken állt, amit a vele szemben lévő telek is bizonyított



 … és ami vele szemben látható



De azért már jobb környéknek számított, az autók nem voltak annyira lerohadtak, az erkélyen számítógépező fiatal néger ült. Lehet, hogy épp nigériai levelet írt?



 lehet, hogy nigériai?



Kicsit még robognunk kellett az egyre simábbá váló aszfalton, amíg elérkeztünk az álomnegyedhez, ahhoz, ahol a házak és a kertek olyanok, mint amilyennek az ember a filmekben látja.



 villa blanca



Van, aki saját maga nyírja a kertje virágait, van ahol kertészek szorgoskodnak. Van, aki világítótoronyban lakik.



 világítótorony



El kell mondjam, hogy teljesen pozitívan csalódtam a bahamai vezetési kultúrában. Mivel balra hajts van (keep left! Kiáltotta utánam még elmenőben a kölcsönzős), nagyon figyelnem kellett, merre menjek, hova kanyarodjak. Ismeretlen jelzések is voltak (mit jelent például a villogó piros közlekedési lámpa?) és fogalmam sem volt merre járok. A lassan két évtizedes vezetési rutin itt kevésbé számított, nem tudtam, mire számítsak, honnan bukkan fel egy autó orra és kinek kell elsőbbséget adnom. Tényleg, a balra hajtsnál jobb- vagy balkézszabály van? Szóval inkább szép lassan de legalább bizonytalanul mentem, mikor egyszer szembejött egy pickup, ösztönösen lehúzódtam a jobb szélre – pont ahova ő is igyekezett, a neki bal szélre. Megállt, mosolygott és integetett, hogy balra menjek. Kanyarodásnál is külön matekozni kellett, hogy ki honnan jöhet és nekem merre kell mennem. De – lehet hogy a turista kinézetnek, az egyenpólónak és a bahamás hátizsáknak köszönhetően – mindenki borzasztó segítőkész volt.

 a jármű és utasai



A csőrös kamion messziről dudált, hogy jön, a hatalmas terepjárók békésen tartották a kb. 35 kilométeres tempómat jó követési távolságot hagyva és csak akkor előztek, ha messziről ki tudtak kerülni. A kereszteződésekben mindenki megállt és integetett, hogy menjünk csak. Mindenki dudál, de nem agresszíven, inkább csak beszélgetés jellegűen. És bizony káosz van az utakon, én legalábbis annak éreztem de ennek ellenére nem volt balesetveszélyes helyzet – egyet kivéve, amit én magam okoztam. Intettem egy mögöttem haladónak, hogy bátran előzzön csak meg, ő elkezdte a manővert, de annyira nagy ívben igyekezett kikerülni, hogy majdnem összeütközött a szembejövővel.



Aztán a napsütést hirtelen felváltotta a zápor, szerencsére már közel jártunk a kikötőhöz. Bőrig áztunk a langyos esőben, de nem zavart, sőt jól esett.



Éjjel sokáig állt a hajó a kikötőben, csak kettőkor indultunk tovább a szokásos este hét helyett. De most nem csak mi maradtunk itt, mint a múltkor, hanem másik három hajó is ott macskázott mellettünk. Két Carnival és egy Royal Caribbean.

 négy hajó is benn áll







A Bay Street kihalt volt

 éjszaka kihalt a Bay Street



De a Senor Frog parti mulatóban zajlott az élet. Remek hely a Senor Frog! Itt találkozik ilyenkor sok kolléga, megbeszélik, milyen a másik hajóstársaság, felemlegetik a régi történeteket, szerelmek szövődnek, olykor tisztek (tisztnők) és legénységi tagok között is. Az utolsó, fél tizenkettőig tartó szett után mi is ide mentünk. Szürcsöltük a félméteres pohárból a Bahama Mama koktél, bámultuk az átlátszó vízbe telepített fényszóró körül úszkáló halakat, aztán belevetettük magunkat a néger zenekar által már jól feltüzelt tömege. Put your hands up, put your hands ... up!
 

Sokan kérdezik, milyen is egy magánsziget. Castaway Cay, a Disney saját szigete teljes egészében a szórakozásnak van alárendelve. Amiben leginkább különbözik minden más tópusi helytől, hogy – tiszta. A térségben ugyanis alapállapot az a hozzáállás, hogy ahol turista jár, azt szépen rendben tartják, de egy utcával odébb már ott a kosz, a bűz, a nyomor. Itt ilyen nincs, az egész sziget Walt Disney ideológiájára épül: “fogj egy területet, tegyél bele érdekes dolgokat, tartsd tisztán és az emberek özönleni fognak”. Rám például itt a hajón kevés olyan előírás vonatkozik, ami nem biztonsági szempontból lényeges, ezek közül az egyik (ha nem is előírás, de ajánlás): ha egy darab szemetet látsz valahol, akkor szedd fel és dobd ki a kukába! Meg is teszem, főleg, mivel mindenki, a motorszerelőtől a kapitányig ezt teszi. Igaz ez utóbbi ritkábban, mert nem sokat tartózkodik utas területen, de például Pierre-t, a francia főtisztet (három csíkja van!) rendszeresen látom, ahogy kidobja az ételmaradékot vagy felszedi az eldobott szalvétát.

Tehát Castaway Cay nagyon tiszta. Nem csak a fő részei, a nagy strand, a felnőtt strand és a “privát” területek, de a köztük lévő utak és a hátsó, nem látható részek is. Ez utóbbiakat akkor látom, ha esküvő után a lelkész urat elvisszük a személyzeti részleghez, ahonnan motorcsónakkal megy tovább valamelyik másik szigetre.

Az esküvő egyébként így néz ki a strandon:

esküvő a strandon 1

Én az ifjú párra látok, ők pedig a türkizkék tengert és a hajót láthatják.

esküvő a strandon 2

El lehet dönteni, melyik a szebb látvány.

Maga a sziget egyébként rendkívül, már-már az unalomig beszabályozott. Nekem sokszor eszembe jut a “Fűre lépni veszélyes” című ifjúsági regény, ahol is a gyerekek két nap után megunják a gyönyörű, ámde rendkívül unalmas kastélyparkot és kimerészkednek a vad erdőbe. Mivel az utasok itt egy, maximum két napot töltenek, erre nincs esélyük, a személyzetnek pedig nincs lehetősége az utasstrandra menni, így egyedül minket, zenészeket fenyeget az a veszély. Mi viszont férfiasan belátjuk, hogy az élet csupa lemondás és elviseljük itt sanyarú sorsunkat. :)

Aki kedvére kevásárolgatta magát a kacatboltban

kacatbolt

az mehet csúszdázni.

csúszda.

A csúszda remek, kétpályás, az egyik fele teljesen zárt és kamikaze módon száguld benne az ember, a másik félig nyitott és lassabb, de az is nagyon élvezetes. Lehet még búvárkodni, villamos rájákat simogatni vagy ugrálni. Az én kedvencem a Dunán alkalmazott traktorbelső továbbfejlesztett változata: itt ez ugyanis átlátszó, így egyben a tengeri élet vizsgálatára is alkalmas. Az elején van két fogantyú is, hogy kényelmesebb legyen.

traktorgumi

Mindenféle vízi eszközökkel közlekedhetnek a kedves vendégek. Van vízibicikli, amelyiknek tényleg bicikli formája van (a kép hátterében)

vitorlások

vanak katamarán vitorlások.

vitorlások2

Ezeket csak a kiépített hullámtörőn belül lehet használni, csak sekély vízben.

Nem véletlen, a vihar itt is egy pillanat alap csap le, a képen szépen látszik, ahogy az esőfüggöny közeledik, miközben az erős szél cibálta a fákat.

vihar a Bahamákon

A jet ski és a motorcsónak épp kinn tartózkodott a nyílt vízen, arról nem készült kép. Az egyik előző blogbejegyzésemben látható a hajó fölött egy siklóernyő, abból van egy- illetve kétszemélyes. Ezen kívül üvegaljú hajóval mennek halakat nézni vagy egy távolabbi részhez búvárkodni. A lényeg, hogy egy négy- vagy egy ötnapos cruise alatt összesen az a kb. 10 óra az összes időtartam, amit Nassauban töltenek a kedves vendégek, amikor NEM a Disney-nél költik el a pénzüket. Mert bizony minden plusz szolgáltatás pénzbe kerül. Nem sokba, de a tisztességes hasznot meghozza. Jó sok minden van ingyen a csúszdától elkezdve az ételig, de aki valami többre vágyik, annek bizony végig kell húznia a kártyáját a leolvasó berendezésen. Csak egy példa: ha valaki lefényképezkedik egy Disney-figurával, legyen az Plútó, egy hercegnő vagy akár Jack Sparrow, az ingyen van, nagyon szívesen készítenek képet az utas saját gépével. De ugyanakkor a profi fotós is kattint és a csodálatos minőségű, szemet gyönyörködtető 8 x 10-es képért már 20 dollárt, kb. 3600 forintot kérnek! Nem kötelező megvenni, de nagyon csábítóan készítik el, feliratozva az út időpontjával, alá is lehet íratni. Hiába no, tudják hogyan kell üzletet csinálni. Ilyenkor mindig megnyugszom, hiszen vannak olyan alkalmak, mikor egy lélek nem jön a bárba, ahol dolgozom (főleg az első nap, közvetlen induláskor mindenki kinn tolong a nyitott fedélzeten), hogy csak tudják ezek a kapitalisták, hogy miért fizetnek engem.

Megjött “M”, így a munka átalakult egyfajta nászúttá, ahol néha zongorázni is kell. Szegényt első napján a Bahamákon rögtön befogtam önkénteskedni, mentünk megint a kutyákhoz.

Körbenéztünk a telepen, van kutyasimogató




kutyatemető,






szamár, macska-részleg és általában minden, ami állattal kapcsolatos. Ezúttal nem sétálni kellett az ebekkel, mert azt megtették a helyi kisiskolások, hanem fürdettünk egy adag frissen érkezett kutyakölyköt. Némelyik olyan kicsi volt, hogy épp hogy csak kinyílhatott a szeme.







Megint büszke lehet magára Krista, a szervező, hat embert sikerült összetrombitálnia. Több, mint elég, a kis helyiségben csak nehezen fértünk el, a nagyobb kutyákat a kádban fürdettük ketten,







a kisebbeket a csap alatt, egyedül.








A megfürdetett kölyköket nem lehetett visszatenni a kis szállítódobozba, ahol egyébként öt-hat egy alombeli eb is összezsúfolódott, ezért aztán egyre nagyobb gondot okozott a féken tartásuk. Mert a hirtelen sokk után, hogy egy nagy mancs kiemeli őket a tesók közül, majd büdös samponnal víz alá teszi (ez a vég, gondolhatták, a kutyapokolba kerültünk) a törölközéskor megkönnyebbültek, lecsendesült a kicsi szívük dobogása, amit addig a tenyerünkön éreztünk és örömükben viháncolni kezdtek. Főleg, mikor megérezték a nagy hordó kutyatáp szagát, akkor aztán minden erőnkre szükség volt, hogy megakadályozzuk a csukafejest az eledelbe.






Egy-egy marék ételt olyan mohón faltak fel, hogy nem is vettek addig levegőt. Rögtön jobb kedvük kerekedett, alig lehetett őket a végén visszatuszmákolni a ketrecbe.



Másnap aztán Castaway Cayen kárpótoltam “M”-et, korán kivittem a strandra, hogy elbüszkélkedjek a Disney által nyújtott javakkal. A lány sellő lehetett előző életében, mert nem lehetett kicsalogatni a tengerből







Amikor kijött, akkor is csak azért, hogy megmutassa kincseit és felidézze Hamlet szellemét






Furcsa, hogy milyen jó szeme van ehhez, én két hónapja fürdök ugyanitt a strandon, de a tenger dögei eddig még nem érintettek meg. Amelyiket nem lehet fokhagymásan bepanírozni, az számomra nem is létezik. Ő viszont rögtön megtalálta ezt a garnélarákot is, amelyik rövid habozás után eloldalgott.









Este a személyzeti folyosón megszólított egy szlovák pincérlány: Azt kérdezte, látja, hogy mindig a Cabanasban (utasétterem) eszem délben, de látja az oldalamon fityegő crew kártyát is, hogy vajon mit csinálok itt a hajón, hogy nekem szabad ott ennem? Mondom neki, zongorázom. Azt mondja, az jó, és mennyit lehet ezzel keresni? Fix összeget kapok, vagy jutalékot? Kérdeztem, miért fontos ez? Hát mert kíváncsi, hogy ki keres a legjobban a hajón és ne legyek már szégyellős, mondjam meg! Mondtam, de nagyon szégyellős vagyok és faképnél hagytam. Ez annyira keleteurópai, de annyira! Eleve mi köze hozzá, hogy a másik mennyit keres? Neki attól több vagy kevesebb lesz? Az meg fel sem merül benne, hogy ki mennyit tanult azért, hogy elvégezhesse az adott munkát. Nyilván a kapitány jobban keres, mint egy recepciós, de hát nagyobb is a felelőssége! Ez valami lelkekben továbbélő kommunizmus lehet, amikor ennyire érdekel valakit egy másik ember fizetése és nem azért, mert esetleg abba a pozícióba szeretne elmenni dolgozni, hanem csak úgy passzióból. Ha több, akkor majd irigykedik, ha kevesebb, akkor meg lenézi az embert, vagy mi? Eddig itt tőlem ilyet csak magyarok mg szlovákok kérdeztek, érdekes, hogy a többi zenésznek, akivel pedig még a pozícióink is egyeznek eszébe sem jutott, hogy megkérdezze. Lehet, mert ők angolok és amerikaiak?

 

“Mint a suttogás a szélben

nem volt több a dal

és félig el is fojtotta

az őrült hangzavar”

(Bojtorján)





Ezt most egy otthoni dolgokról szóló blogbejegyzés lesz.



Hallom, hogy a polgármesteri hivatal betiltotta az utcazenélést, mert – íme az indok – túl hangos és zavarja a lakók nyugalmát.

Hogy szabályozni kell-e az utcazenélést, nem tudom eldöteni. Nekem nincs ellenemre, mert belátom, hogy azért az sem megy, hogy egymás hegyén-hátán rissz-rossz hangszerekkel borzasztó zenét játszhatnak mindenhol. A világon számos demokratikus országban szabályozzák az utcazenélést, az általam példaképnek tartott Svájcban például igen szigorúan.

A gondom az indoklással van. Túl hangos. Mihez képest?



Sosem felejtem el azt a pillanatot, mikor az első alkalommal vittünk ki egy pianínót a Roosevelt térre, hogy ott a Critical Masson elhaladóknak zongorázzak. Kükü, akiről akkor még azt sem tudtam, kicsoda, kifizette a szállítást, én a nagybátyámtól kisírtam egy rozzant ukrán pianínót és letettük a Belügyminisztériummal szemben, a szálloda elé. A tér és a József Attila utca akkor még nem volt lezárva a forgalom elől, ütni kellett rendesen a hangszert, hogy legalább egy kicsit hallható legyen. Aztán öt perccel az első zöld pólós rendező megjelenése előtt egyszercsak elapadt az addig hömpölygő autófolyam. És amint az utolsó kipufogó elzörgött, és az utolsó morgó motor messze ment, egyszercsak tisztán és szépen felhangzott a zene. Az addig közlekedési kanálisnak használt és akadályként kezelt tér hirtelen megtelt élettel. Itt nem az emberekre gondolok, bár a turisták a kaszinó elöl rögtön átjöttek, hogy mi ez, mi történik? Hanem az addig monoton, gépies zúgástól remegő teret szárnyára vette a muzsika. Tisztán hallottam az épületek faláról visszaverődni a zongora hangját, vidámabb és élettelibb lett az elcsöndesült park, amit egyébként zúgó sáskahadként vesznek körül a gépjárművek, ha nem is hogy azonnal lezabálják csontjukig a fákat, de hogy szépen lassan elemésszenek mindent, ami élő. Szinte éreztem, ahogy a Duna felé áramló hangok utat nyitnak a friss szélnek, megtorpannak majd felkapaszkodva a hátára továbblebegnek. Aztán megjelentek az első kerékpárosok és én több, mint két órán át boldogan játszottam nekik, hiszen minden hallatszódott! Sokan megálltak – hiszen most meg tudtak állni – , odajöttek , köszöntek, számot kértek, örültek.



Nem, az utcazenélés nem hangos. Nem hangosabb, mint bármi más zaj, ami egy városban körülvesz bennünket. Lehet az utcazene rosszul játszott, hamis, idegesítően rossz, de nem hangos. (Most az erősítőjüket generátorról üzemeltető, CD-t lejátszó álpánsípos álindiánokról ne beszéljünk. Legjobban akkor idegesítettek, mikor Madeirán a IV. Károly sírját rejtő templomhoz vezető lépcsőnél tettek ki egy négy négyzetméteres asztalt, tele CD-vel és közben szintetizátoron imitált pánsíppal szólt a Yesterday, mint autentikus indián zene. Büdös volt az aluljáró, mi?

http://napirajz.hu/archives/2009/01/21/PAPAJASBA/

Nem tudhatom, milyen kritériumok alapján adják ki majd az engedélyeket. Lesz egy Sanzonbizottság, vagy a maffia fogja ezt is a kezében tartani? Nem sejtem, de félek, hogy Budapest egy olyan színfolttal lesz kevesebb, amely eddig egy fillérjébe sem került a városnak, viszont szerintem, hogy valami pluszt adott. Majd kiderül.