vízizene

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

Friss topikok

  • tömjénzsolti: Nagyszerű! Már régen hiányoltam az újabb útibeszámolókat és a csodálatosnál csodálatosabb fotókat.... (2018.07.29. 12:57) 2018.02.13. Fort-de-France, Martinique
  • tömjénzsolti: Érdekesek és informatívak a képek,jó a tájékoztató összekötő írás is, várom a folytatást. (2018.04.15. 10:32) Szentpétervár (3. rész)
  • Zsomatograf: Hello! Eltűnt a Szentpétervár 1. része. :-O Mondjuk a Feedly becachelte, így ott meg tudtam nézni... (2018.02.20. 08:42) Szentpétervár ízelítő
  • Kis ember: @luxusMátéslusszkulcs: Az útnak vége, de nemsokára jön a következő. És ígérem, hogy befejezem az ... (2018.01.24. 11:33) 2017.07.27. Visby, Gotland
  • Csöre: wow!Hűha!Hajjajjaj!Meg se tudok szólalni! És a ti hajótok "csak" olyan böhöm nagy volt??? Azért az... (2017.11.18. 15:18) 2012. december 17. Panama-csatorna

Linkblog

Megint a vízen vagyok. Az angol és a Disney hajók után most a Silver Wind fedélzetén. Az út a Karib-tengeren és Dél-Európa partjainál vezet. Esténként a koktélbárban zongorázom, napközben a kikötőkben mászkálok. Élmények, benyomások egy bárzongoristától.

AZ ÚTVONAL

Hogy merre járok, az https://www.icruise.com/ships/silversea-cruises-silver-wind-cruise-itineraries.html oldalon lehet megnézni

2017. április 19-20. Pireusz-Monemvaszija

2017.04.22. 06:22 :: Kis ember

És újra vízizene!

 

Az utóbbi időben kissé elhanyagoltam a blogot, de most újraindul. Új társaság, új hajó. Most a Silversea cég Silver Cloud nevű hajóján teljesítek szolgálatot. Egész „kicsi” bárka ez a maga 16.000 tonnájával, hiszen a legutóbbi óceánjáró, a Queen Mary II .120.000 tonnás tömegével ehhez képest egy óriás. Itt csak 250 fő utas, 200 fő személyzet, összesen 8 fedélzet, minden picike.

 

Út a hajóra.

 

Délután kettőkor indult a gépem, de nem közvetlen Athénba, azaz Pireuszba ahol behajózok, hanem isztambuli átszállással. Bolond világ ez, ahol körbe kell menni, pedig a levegőben lehetne egyenesen is. Valószínűleg így érte meg a társaságnak, ez volt az olcsó. Nekem mindegy, már munkanapnak számít, órabérben pedig szívesen repülök. Sima repülések voltak, az út legveszélyesebb része a taxizás volt Athén repterétől Pireuszba. Ami tömegközlekedéssel két óra lett volna, azt a sofőr huszonöt perc alatt teljesítette. A bőrüléses Mercédesz néha 120 kilométeres sebességgel hajtott az ötvenes táblánál, átment a piroson és az útszűkületeknél centikre suhant el a másik sávban negyvennel araszoló kocsik mellett. A patinás Savoy hotelben szálltam meg, de itt most nem volt bál.

 

 

 A patinás itt inkább a szálló küllemére, mintsem a színvonalára vonatkozik, példaként annyit, hogy nem tudtam a kádból fürdés után kihúzni a dugót, a bicskámmal meg nem volt kedvem kipiszkálni, úgyhogy otthagytam. Az étterem már bezárt, úgyhogy a portás útmutatása alapján megkerestem a „Szuvlaki” bárt, ahol egy girosz és egy pohár sör társaságában néztem a Bayer München – Real Madrid meccs részleteit. Sajnos a három gólból kettőt akkor rúgtak, mikor éppen a caciki szószt operáltam a húsra (ez igen nagyfokú koncentrációt igényel), így csak a helyi görögök hördülésére néztem fel. Lehet most veszítem el amúgy sem nagyszámú olvasóközönségem egy részét, de engem hidegen hagy a futball. A világbajnoki döntőt még megnézem, de a többi nem köt le.

Reggel körülbelül 2 percet autóztunk a hajóig, le is sétálhattunk volna. Egy ilyen kisebb bárkára egész máshogy hajózik be az ember. Lejött a hotelmenedzser, érdekes hogy csak egy csíkja volt és ráadásul kormánykerék is volt a váll-lapján, ez általában a híd privilégiuma. Szólt az egyik matróznak, az a hajó oldalán beemelte a csomagjainkat, mi meg felsétáltunk a lépcsőn. Egy nálam idősebb új-zélandi nővel érkeztem, ő „shore excursion manager” lesz, azaz az utasok parti programjaiért felel. Huszonöt órát repült, inkább csendben maradtam. Az irodában minden rendben volt, az összes papírom stimmelt, még szerencse, hogy eszembe jutott a disney-s bizonyítványokat is elhozni. Kicsit várnom kellett, mert a leszálló zenészek éppen papírokat intéztek, addig kiültem a hátsó nyitott deckre, szerintem ez lesz a törzshelyem.

 

A kabin.

 

Hát igen, ettől féltem a legjobban, ez mindig lutri. Ráadásul az első hosszabb alkalom, hogy nem egyedül vagyok egy kabinban. Annak idején a Queen Victorián már laktam együtt Bedi Feri kollégámmal, aki a világ legtürelmesebb és legaranyosabb embere, de ki tudja itt mi vár rám? Rémálmaimban megjelent egy emeletes ágy egy szűk, ablaktalan helyiségben. Ehhez képest kellemes csalódás. Hajóközépen, harmadik decken, porthole-lal (kis kerek hajóablak) ellátott tiszti kabin két külön ággyal, normális méretű szekrénnyel és elviselhető nagyságú fürdőszobával. Képek később érkeznek. Egy fülöp-szigeteki együttes két tagja lakott benne, óriási a kosz, délután jönnek a takarítók. A szekrényt egy kis törölközővel kipucoltam, oda már bepakoltam. Kitakarítani nem tudok, mivel ez tiszti kabin és jár a heti kétszeri takarítás (a kapitánynak naponta kétszeri jár, az egyszerű legénységnek semmi), úgyhogy semmiféle eszközöm nincs. Megbeszéltem a kabintársammal (szintén filippínó, szintén zongorista), hogy adunk 8-8 dollárt a kabinfiúnak, nyalja tisztára amennyire csak lehet. Sajnos eléggé lepukkant, mert bár az utasrészt felújították 2015-ben, a legénységi részhez csak minimálisan nyúltak.

Este már munka volt, 4x45 perc, sima menet, semmi különös. Most éppen beszokok. Furcsa volt, hogy este tizenegy óráig Pireuszt bámulom zongorázás közben. A nagy hajók mindig hat óra körül kifutnak, hogy spóroljanak a kikötői díjon, no meg azért is, mert őket csak a nagyobb helyek tudják fogadni, melyek messzebb vannak egymástól. Ez a kis hajó képes a kisebb kikötőkben, öblökben is megállni, most is összesen 86 tengeri mérföldet megyünk egész éjjel.

 

 

2017. április 20. Monemvaszija

 

Az első napokban még „rab” vagyok, tegnap például Pireuszban csak késő délután kaptam meg a beszállókártyámat, épp annyi időm volt kiugrani a városba, hogy a hotelben felejtett fülhallgatómat elhozzam. Innen is köszönet a szálló alkalmazottainak, mikor megjelentem a fülesért, öt percen beül hozták a raktárból egy nejlonba becsomagolva, rendkívül tisztességesek. Ma délelőtt is képzés volt, a szokásos alapinformációk, mi a legénységi riadó, mi az általános riadó, mikor és hogy hívjuk a hidat ha valaki beleesik a vízbe, stb. Körülbelül három perc elég lett volna nekem az átismétléshez és az új számok megtanulásához (híd: 1201, vészhelyzet esetén 800 vagy 911), de ugye rajtam kívül még voltak az angolul alig beszélő fülöp zenészek, egy félig még alvó szakács, így aztán eltartott ötven percig. Utána tenderrel kimentem a partra. A régi blogolvasók már tudják, hogy ez az a helyzet, mikor nem a pierhez kötünk ki, hanem horgonyon állunk és a hajó mentőcsónakját használjuk kompként. Már itt megmutatkozott a kis hajó előnye. Ha a nagyhajón adott pillanatban az utasok öt százaléka akar partra szállni, az a háromezer emberből rögtön százötven. Annak a végét kell kivárni, vajon lesz-e hely a legénységnek a csónakban, és sok idő mire az idősebbek a mozgó kompra átszállnak. Viszont ugyanez egy 250 fős hajón maximum 18 ember, úgyhogy családiasan beszálltunk, nem is kellett sorban állni. Visszafelé ugyanez.

Így néz ki a Silver Cloud horgonyon állva:

 

a_silver_cloud_horgonyon.jpg

 

Ha valaki összeveti a Disney Wonder tizennégy darab 270 fős mentőcsónakjával, melyek végighúzódnak az egész promenád deck felett, itt összesen négy mentőscsónakot láthat, ebből kettő 150-150, kettő pedig 59-59 embert képes befogadni. A legénység meg hányódjon a tutajokban.

 

Maga Monemvaszija pici kis település a hegyoldalban,

 

a_szikla.jpg

 

én csak az „elővárosáig” mentem.

 

monemvaszija_elovarosa.jpg

 

Képeslapot adtam fel és egy fagylaltot akartam enni, most többre nem volt időm. Mindkettőt megcselekedtem, pár perc kóborlás után megtaláltam a postahivatalt. A nő az állami alkalmazottak örök mogorvaságával adta a bélyeget és a régimódi sárgaréz bélyegnedvesítővel felragasztotta a görög szobrot ábrázoló képecskét a lapomra. Egész Görögország jázminszagban úszik, bár maga a növény nem jázmin, legalábbis az egyik utas szerint az másmilyen. Édes és tömény illata van. Botanikus ismerőseim kérem nyilatkozzanak!

 

jazmin_vagy_mi.jpg

 

Találtam egy remek fagyizót internettel, pár perc csetelés az otthoniakkal, átolvastam a híreket és indultam is vissza. Holnap ugyanez lesz még, de pár nap múlva enyém az egész délelőtt-kora délután.

A hajóba beérve a biztonsági ellenőrzés nulla, csak lehúzzák a kártyát, a parton már most, a második napon megismert a tiszt. Alapvetően máshogy állnak az emberhez, a bolgár biztonsági tiszt is végtelen türelemmel magyarázta a hat új alkalmazottnak, hogy mikor mi a teendő és nem kapta fel a vizet, mikor szegény dobos harmadszorra sem tudta elmondani, mi a legénységi riadó jele (két hosszú jel a hajókürtön és folyamatos sípolás a belső hangrendszeren). Már most sokan a nevemen szólítanak, biztos az is közrejátszik, hogy nehéz elolvasni ezt a furcsa nevet.

 

Szóval egyelőre minden rendben.

2 komment

2014. április19. A tengeren, kubai menekültek

2014.04.23. 17:32 :: Kis ember

 

2014. április19. A tengeren, kubai menekültek

 

Az illegális bevándorlás Amerika földjére mindig is nagy gondot jelentett.

Kérdezzék csak meg az indiánokat!

 

Most, hogy sokat járunk Kuba és az Egyesült Államok partjai között, többször találkozunk kubai menekültekkel. A múltkori úton sötétedéskor, a mostanin kora reggel láttuk őket. Hajónknak ilyenkor törvény által előírt kötelessége a segítségét felajánlani. Amennyiben nem szorulnak rá, akkor is megállunk és szemmel tartjuk őket, míg az amerikai parti őrség hajója meg nem érkezik. Szerencsétlen bátor emberek lélekvesztőkön, ócska tutajokon próbálják megtenni a Kuba és Key West közötti 90 mérföldes távot.

bátrak.jpg 

Bátrak

 

Ez a szakasz elég forgalmas, így nem csak a hatóságokat, hanem a többi óceánjárót is igyekeznek elkerülni. A törvények szerint ugyanis ha egy kubai állampolgár szárazra teszi a lábát, azaz eléri az Egyesült Államokat, akkor maradhat, ellenkező esetben visszatoloncolják Kubába. Állítólag van egy ilyen megállapodás, hogyha az amerikaiak küldik vissza, akkor nem kerülnek börtönbe, ha a kubaiak találják meg, akkor igen. Hogy aztán ezt ki ellenőrzi, nem tudom. Mindenképpen szomorú. Ezekben a tutajokban gyakran annyian vannak, hogy egy rossz mozdulattól felborulhat.

 

sokan egy csónakban.jpg 

sokan egy csónakban

 

Az esti találkozást nem tudtam megörökíteni, mert dolgoztam, csak a végén sikerült egy pár képet lőnöm a telefonnal, de most reggel a kapitány bemondta, hogy megállunk, mert egy csónak sodródik a vízen. Azonnal fölrohantam a negyedikre a fényképezővel.

A semmi közepén lebegett a gumitutaj, benne 16 kétségbeesett emberrel.

a semmi közepén.jpg

a semmi közepén

Mert mi más szoríthat rá embereket, mint a kétségbeesés, hogy otthonukat, családjukat hátrahagyva nekiinduljanak a félelmetes tengernek, sokszor motor nélkül, csak egy pár evezővel, kitéve magukat az áramlatok játékának.

 

nincs motor, csak evezők.jpg

nincs motor, csak evezők

Holmijuk semmi, egy-két nejlonzsákba pakolva kevéske ruha, egy kis ivóvíz, étel.

Az otthoni szárazföldi patkányok kedvéért: amikor a tenger „nyugodt”, akkor sem olyan, mint a Balaton tükörsima vize, az nagyon ritka. Állandóan hullámzik, mozog, az áramlatok ide-oda sodorják a tehetetlen tárgyakat. Mikor a kisebbik costguard hajó mellénk állt, bizony legalább öt perces manőver volt, hogy biztonságosan meg tudja közelíteni a hajónk oldalán kinyitott platformot.

 

nehéz a nagy hullámok miatt.jpg

nehéz a nagy hullámok miatt

 

csatlakozik a kisebbik costguard hajó.jpg

 csatlakozik a kisebb Costguard hajó

 

Ez a kép a negyedikről készült, tízemeletes hajónk alsó harmadából. Most, este, miközben ezeket a sorokat írom ugyanitt, a negyediken elöl, teljes gőzzel haladunk Cozumel felé, a nyugodt tenger hullámai állandó zúgást és kis taszításokat jelentenek ennek a 83.000 tonnás monstrumnak. Az ég enyhén felhős, a korláton túl a teljes, fekete sötétség, a horizontot, ezt a vékony csíkot tenger és ég között csak a szememet sokáig meresztve láthatom.

És ennek vágnak neki ezek az emberek! A legtöbb utas itt ezt nem érti, de mi, akik éltünk a vasfüggöny idején, emlékezhetünk arra a börtön-érzésre, arra a szabadulni vágyásra, mely arra késztetett embereket, hogy gyakran az életüket is kockára téve próbáljanak nyugatra szökni.

A kisebbik csónakban hatan szorongtak, mikor kezdett rájuk sötétedni. Őket felvettük a fedélzetre, de egyikük annyira nem akart „fogságba esni”, hogy beugrott a tengerbe. Mégis mit képzelt? Hogy elúszik Floridáig? Mikor a parti őrség csónakjába beszállnak, átvizsgálják őket.

 

vizsgálják az egyik kubait.jpg

vizsgálják az egyik kubait

 

Mindegyikre mentőmellényt adnak, majd visszaviszik őket Guantanamóra, onnan pedig kubai területre.

 

menekültek a fedélzeten.jpg

menekültek a fedélzeten

 

A reggeli menekülteknél nem volt szükség rá, hogy a fedélzetre vegyük őket. Csak megálltunk és vártuk, hogy megérkezzék a parti őrség.

 

érkezik a parti őrség.jpg

érkezik a parti őrség

 

Hamarosan fel is tűnt a gyors kishajó.

 

a parti őrség hajója hasítja a vizet, a sirály pedig a levegőt.jpg 

a parti őrség hajója hasítja a vizet, a sirály pedig a levegőt

 

Épp nincs a helyén a fedélzeti gépágyú.

 

Egyesült Államok parti őrség.jpg

Egyesült Államok parti őrség

 

Az arányok érzékeltetésére álljon itt egy kép, még a múltkor készítettem Nassauban. A HMS Bahamas őrhajó, mely akkora, mint egy parti őrség hajó, így aránylik a Disney Dreamhez:

 

arányok.jpg

arányok

 

A csónak közelébe érve lelassított, egy komolyabb hullám felboríthatta volna az agyonterhelt jószágot.

 

közelednek a csónakhoz.jpg

közelítenek a csónakhoz

 

Mikor már egész közel értek, a parti őrség emberei is csónakba szálltak

csónakba szálltak.jpg

csónakba szálltak

és azzal mentek rá a kubaiakra

 

két csónak, egy hajó.jpg

két csónak, egy hajó

 

A hajó közben oldalról fedezte őket.

 

közben vigyáz.jpg

közben figyel

 

A Disney Wonder közben előkelő indolenciával álldogált. Mikor a parti őrség megadta az engedélyt, méltóságteljesen elindultunk, majd teljes gőzre kapcsoltunk, hogy behozzuk a késést. Pár perc múlva már csak pici pontok voltak a csónakok és a parti őrség hajója a roppant tengeren.

picinyek.jpg

picinyek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3 komment

Címkék: bárzongorista vízizene barzongorista.eu pecsibalazs.hu Disney Wonder kubai menekültek U.S. Cost Guard csónak a vízen

2012. December 18. Cartagena

2014.04.17. 06:05 :: Kis ember

“- Mennyi nemes erő van ebben a városban (…) hogy már négyszáz éve pusztítjuk, és még mindig tartja magát.”



Gabriel Garcia Marqueztől idéztem, s fogok is még sokszor ebben a bejegyzésben. Az ő városába, Cartagenába érkeztünk ugyanis ezen a forró, téli napon. Hajónk megszabadult a Panama-csatorna őserdejének bűzétől, egész éjszaka szellőzött a friss tengeri levegőben. A kikötő messze esik a belvárostól, csak a modern lakónegyedek látszanak a távolban. A hajóból kilépve, s a kötelezőnek mondható Diamonds International ékszerbolton átvergődve kisebb állatkert fogadja az utasokat: majmok,

 

rokon.jpgrokon

ugrik.jpg

ugrik



rikoltozó papagájok



papagájok.jpgpapagájok 1

papagájok2.jpgpapagájok 2



és flamingók



flamingó2.jpg

flamingó3.jpg

flamingó



akik furcsa csőrükkel csipegetik fel a gyümölcsöt a földről.



flmingó-furcsa cs.jpegflamingó – furcsa csőrforma



Délelőtt fél tíz, de a hőség már most fejbe csapja az embert. A flamingók is inkább sziesztáznak.



szieszta_1.jpgszieszta



Egyszer elárulhatná valaki, miért jó nekik, hogy fél lábon állnak.



Taxival megyünk, alkudni most nem lehet, viszont többen megosztjuk a költségeket. Általában így működik ez, hogy befelé olcsó a taxi, mert akkor többen megyünk, aztán szétszóródunk és visszafelé egyedül kell kifizetni a számlát. Emlékszem egyszer Kuala Lumpurban 100 dollárt (!) fizettem a taxisnak és még izgulhattam is, hogy a helyes kikötőbe visz-e. Mostani sofőrünk tisztességes figura, egyenesen a belvárosba visz, igaz nem kilométerre, hanem útra állapodtunk meg.



„Ez az a város, ahol megrozsdásodtak a virágok és összeragadt a só, és amellyel négy évszázad alatt semmi se történt, csak annyi, hogy a fonnyadt babérfák és rothadó mocsarak közt egyre jobban eljárt felette az idő.” De azóta újra feltámadt, élénk nyüzsgő kikötőváros, a Karib-tenger kapuja, körülbelül egymillióan lakják.



régi f.jpega régi főtér



A város kereskedelme a XVIII. században virágzott, úgy, mint sehol másutt a Karib-tenger egész partvidékén, és elsősorban a miatt a nem éppen felemelő privilégiuma miatt, hogy itt volt a két Amerika legnagyobb néger rabszolgapiaca. De ez a város volt a Granadai új Királyság alkirályainak tartózkodási helye is, mert szívesebben kormányozták innen az országot, szemközt a világóceánnal, mint a messzi, fagyos fővárosból, amelynek századokig tartó esői eltompították a józan ítélőképességüket. A kikötőben évente többször is összegyűltek a Potosiból, Quitóból, Veracruzból érkező, kincsekkel megrakott gályák, és ez volt a város fénykora. 1708. június 8-án, pénteken délután négy órakor a San José nevű gályát, amely félmilliárd korabeli pesót érő drágakő- és nemesfém-rakományával Cádizba indult, egy angol hajóraj a kikötő bejáratával szemben elsüllyesztette, és két hosszú évszázad múltán sem sikerült ráakadni. Ezt a tengermélyi korallerdők közt heverő kincset, a kapitánynak a parancsnoki kabinban oldalára fordulva úszkáló holttestével az emlékeibe fulladt város jelképeként emlegették a történészek.



A belvárosban sehol egy fa, csak az őrjítő hőség.



délben csak a turisták járnak_1.jpgdélben csak a turisták járnak



Egy kávézóba menekülünk, ahol épp áramszünet van. Jól esik a félhomály és … a csend. Végre nincs háttérzene, nem zörögnek gépek, nem pittyegnek elektronikus szerkezetek. A vécében a telefonom halvány képernyője ad annyi fényt, hogy kisilabizáljam a spanyol nyelvű feliratot: kérem ne dobjon papírt a kagylóba. És a nyíl a használt vécépapírnak szolgáló szemetes felé. Lehet, hogy elviszik a szeméttelepre?



A gazdagabb gyarmati kori házaknak voltak emésztőgödrös latrinái, de a lakosság mocsár menti viskókba szorult kétharmada a szabad ég alatt végezte szükségét. Az ürülék a napon kiszáradt, elporladt, és amikor feltámadtak a hűvös és enyhet adó decemberi szelek, az egész város karácsonyi áhítattal szívta be.



Nos, ma egyáltalán nem fúj az enyhet adó decemberi szél. A műanyag karácsonyfa a napon olvadozik, a mikulásnak öltözött hostessek aligszoknyában dolgoznak.



forró karácsony.jpgforró karácsony



Később újra összetalálkozunk a három kislánnyal, éppen ebédelnek egy helyi kis étteremben, mi is betérünk.



forró karácsony2.jpgforró karácsony 2



Amúgy is ott szeretek enni, ahol a helyiek, ez alól India volt kivétel higiéniai okokból. De itt, ebben az egyetemi városban, sok fiatal között nincs ok aggodalomra, tiszta az étkezde. A hangszórókból francia sanzon-zene árad, falon plakátok francia filmekből talán Juvenal Urbino doktor Párizs-szeretetének öröksége ez. Aztán megérkezik az újabb generáció, akik már nem verklivel vagy hegedűvel, de kis magnóval járják a környéket és rappelnek az asztaloknál némi aprópénzért.



rappel.jpegrappelő fiatalok





Megkerüljük a belvárost, Gabriel Garcia Marquez házát keressük. Meg is találjuk a Calle del C_rato 38 205 alatt (a feliratból egy betű leesett); a magas, rozsdavörös falon nem látni át A mellette lévő Patagonia argentin étterem zegzugos tetőteraszáról vethetünk csak egy kíváncsi pillantást a fák lombjai közé rejtőző belső udvarra.



kilátás a Patagonia éterrem tet.jpegkilátás a Patagonia étterem tetőteraszáról



A Patagoniában a patio csendes magányában hűvös fehérbort kortyolgatva tangózenét hallgatunk, a pultnál nyeregből kiképzett bárszékek, kemény, egyenetlen kőpadló.



A kitérő után vissza a belvárosba. Gyümölcs és gyümölcs. Mindenütt gyümölcsöt árulnak, minden fajta színben, ízben, illatban, mennyiségben.



gyümölcs minden mennyiségben.jpg

gyümölcs minden mennyiségben2.jpg

 

gyümölcs minden mennyiségben3.jpg

gyümölcs minden mennyiségben

 

 

színes utcakép.jpgszínes utcakép





Az egyik mellékutcában, szemben egy kutyával



csak a szokás kedvéért.jpgcsak a szokás kedvéért



egy fehérre meszelt házon emléktábla: az első ház, ahol megszállt Simon Bolivar a felszabadító, mikor a városba érkezett 1881.



itt lakott Simon Bolivar_1.jpgitt lakott Simon Bolivar



Ez valószínűleg a tábla állításának ideje, hiszen Bolivar 1830-ban meghalt. A Szabadító nagy tiszteletnek örvend egész Dél-Amerikában. Nagy-Kolumbia álma, hogy egy dél-amerikai egyesült államokat hozzon létre nem teljesült ugyan utódai kicsinyessége és marakodásai miatt, de a spanyolok rabsága alól felszabadította a földrészt 1813-ban indított csodálatos hadjáratával.



Egy modern, GUM-szerű áruház mellett elhaladva kiérünk a kormányzati negyed tereire. És itt… itt megláttam azt, miről Garcia Marquez olyan képszerűen írt. Az Írnokok Árkádja!



Ez az árkádsor egy kis tér egyik oldalán volt, ott ahol a bérkocsik és a szamár vontatta társzekerek álltak, és ahol a legnagyobb és leglármásabb volt a piaci nyüzsgés. A neve a gyarmati korból származott, mert már akkor is ott ültek a posztókabátos, könyökvédős és néma írnokok, akik mindenféle irományt elkészítettek a megrendelő kívánsága szerint, a szegények zsebére szabott áron: kérvényeket vagy követeléseket, peres ügyekhez szükséges iratokat, üdvözlő- vagy kondoleálókártyákat, szerelmes leveleket bármely korosztálynak. Persze, nem őmiattuk vált hírhedtté a piacnak az a zsibongó része, hanem az újabb időkben odatelepedett utcai árusok miatt, akik mindenféle kétes árucikket kínálgattak a pult alól, ami csak az Európából jövő hajók csempészrakományában föllelhető volt, az obszcén képes levelezőlapoktól és az ajzókenőcsöktől kezdve a híres katalán óvszerekig, melyek iguánatarajjal voltak fölszerelve, hogy a kellő pillanatban fölborzolódjanak, vagy a végükön virág díszelgett, mely a viselőjük kedve szerint bontogatta a szirmait.



Semmi, semmi sem változott. Most is ott ülnek az írástudók, írógépükön kopogva.



Az Irnokok Árkádja 1.jpgAz Írnokok Árkádja



Amikor Florentino Ariza más beosztásba került, úgy felgyülemlett benne a szerelem, hogy nem tudott mihez kezdeni vele, ezért odaajándékozta az írástudatlan szerelmeseknek: az írnokok Árkádja alatt ingyen megírta a szerelmes leveleiket. Munka után egyenesen odament. Kimért mozdulataival levette a szalonkabátját és a szék támlájára akasztotta, felvette a könyökvédőt, hogy be ne piszkolja az ingét, kigombolta a mellényét, hogy könnyebben menjen a gondolkodás, és szívet tépő leveleivel olykor késő estig táplálta a reményt a szerencsétlen flótásokban. Olykor egy-egy szegény asszony is odaállt mellé, hogy írjon meg egy levelet a gyereke ügyében, egy háborús veterán, aki a nyugdíját szerette volna újra megreklamálni, vagy valaki más, akit megrövidítettek, és a kormányhoz akart fordulni a panaszával, de Florentino Ariza bármennyire igyekezett, nem tudott eleget tenni a kérésüknek, mert a szerelmes levél volt az egyetlen műfaj, amelyben hatni tudott az emberekre. Új klienseitől már nem is kérdezett semmit; elég volt, ha megnézte a szemük fehérjét, abból rögtön tudta, hogy milyen állapotban vannak, és csak írta, írta a forró vallomásokat, egyik oldalt a másik után.



Legkedvesebb emléke, melyet az akkori időkből őrzött, az a nagyon félénk kislány, szinte még gyereklány volt, aki reszketve kérte meg, hogy válaszoljon egy ellenállhatatlan levélre, amit aznap kapott, és amiben Florentino Ariza ráismert a saját, előző nap írt levelére. A választ a kislány rajongásának és korának megfelelő stílusban írta meg, kislányossá formált betűkkel, mivel ahhoz is értett, hogy az alkalomhoz és megbízójának jelleméhez igazítsa az írását. A levelet olyanra fogalmazta, mint ahogyan Fermina Daza írt volna neki, ha úgy szerette volna őt valaha, ahogy ez a gyámoltalan kislány szerette a gavallérját. Két nap múlva persze meg kellett írnia a gavallér válaszát is, olyan kézírással, olyan stílusban és olyasfajta szerelemmel, mint amilyet az első levélben tulajdonított neki; így bonyolódott bele egyre inkább az önmagával folytatott lázas levelezésbe. Egy hónap sem telt bele, és mindketten külön-külön megköszönték neki azt, amit a gavallér levelében javasolni bátorkodott, és amibe a kislányéban áhítattal beleegyezett: hogy máris lépjenek az oltár elé.



Az Irnokok Árkádja 3.jpgAz Írnokok Árkádja 2





Valószínűleg ma már nem szerelmes leveleket írnak, csak beadványokat. Micsoda indián feje van az egyiknek! Lehet, hogy most jött a hegyekből valami, a faluját érintő fontos ügyben?



Az Irnokok Árkádja 2.jpgAz Írnokok Árkádja 3



A kolera idején bizony még kézzel írtak, bár már kezdett elterjedni az írógép. Néhány év múlva már szinte sértésnek számított, ha egy magánlevelet géppel írtak, de az írógép akkoriban még csak egy etikettmentes hivatali haszonállat volt, melynek háziállattá idomításáról még nem esett szó az illemkódexben. Csak afféle merészen modern újdonságnak számított,



Valamennyit persze modernizálódott az Írnokok Árkádja is. Ma már telefonálni is lehet.



telefonfülke3.jpgtelefonfülke 1



Ez a módja a telefonálásnak eléggé elterjedt. Mikor 2008-ban első hajómmal, az Artemissel erre jártam, akkor Santa Martából még én is így telefonáltam haza. Az utcán ülnek emberek, zsebükben két-három mobiltelefon különféle szolgáltatók kártyájával és telefonálhatsz tőlük. Aztán a végén megnézik, mennyit beszéltél és kifizeted. Helyi, országos és nemzetközi hívások! Remek!



telefonfülke2_1.jpgtelefonfülke 2

 

telefonfülke.jpgtelefonfülke 3



Az árusok is itt vannak kis dobozkáikkal, minden kapható.



árusok.jpgárusok



Megpróbáltam lefényképezni egy fején gyümölcsöskosrat egyensúlyozó Isaurát, de azonnal lekapta a cuccot. Csak pénzért lehet fényképezni; hiába, ez is egy foglalkozás, hogy azt ne mondjam, szakma. Úgyhogy az egyiket észrevétlenül lekaptam hátulról.



csak hátulról.jpgcsak hátulról



A szűk utcák után az egy-két park és tér szokatlanul tágasnak tűnik. Az egyiken szoborkiállítás.



szoborkiállítás1.jpgszoborkiállítás 1

 

szoborkiállítás2.jpgszoborkiállítás 2



Nagyon bírom, ahogy a spanyolok és a latin-amerikaiak a szobrokhoz állnak. Nálunk egy szobornak monumentálisnak és nagy dolgokat hordozónak kell lennie, náluk az utca része. Emlékszem Bilbaoban (ld blogbejegyzés) mennyire tetszettek a szobrok, de Ausztrália sem marad le ettől (ld Melbourne blogbejegyzés).



A főtéren kisgyerek dobálja az ejtőernyős babát



f.jpegfőtér



A városfalon túl a cartagenai színház épülete.



a színház épülete.jpgszínház



A Játékszín megnyitásakor még hiányoztak a széksorok meg a lámpák, a nézőknek kellett ülőalkalmatosságról gondoskodniuk, és lámpást is vinni a színházba, hogy a szünetekben ne legyen sötét. A közönségnek estélyi ruhát írtak elő, akárcsak a nagy európai premiereken, és a hölgyeknek kapóra jött az alkalom, hogy földig érő ruhákban és szőrmekeppekben pompázzanak a Karibtenger partjának kánikulájában, viszont a cselédeket is be kellett engedni a színházba, hiszen ők vitték oda a székeket meg a lámpásokat, valamint elegendő ennivalót, hogy ki lehessen bírni a véget nem érő műsorokat: volt olyan is, amely az első mise kezdetéig tartott. Az évadot egy francia operatársulat nyitotta meg, és újdonságként egy hárfa is megszólalt a zenekarban; de az est feledhetetlen élménye egy makulátlan hangú és nagy színészi tehetséggel megáldott török szoprán énekesnő volt, aki mezítláb énekelt, és drágaköves gyűrűk voltak a lábujjain. A pálmaolajjal töltött rengeteg lámpás füstjétől az első felvonás után már alig lehetett látni a színpadot, és az énekeseknek is elment tőle a hangjuk, de a város krónikásai tapintatosan hallgattak ezekről az apró galibákról, és csak a megörökítésre méltó eseményeket magasztalták.



Manuel, a taxisunk persze nem jött értünk, szerintem el is feledkezett rólunk. Vártam rá tíz percet, aztán leintettem egy másikat. Puerto – sóhajtottam oda neki és hátradőltem a lehúzott ablaknál. Este hosszú nap lesz, de nem baj, megérte.


virág mindenütt.jpgvirág mindenütt

 

 

Frissités: Most jött a hír, hogy 87 éves korában meghalt Gabriel Garcia Marquez. Isten nyugosztalja, Mester!

1 komment

2014. április 15. A Karib-tenger kalózai

2014.04.15. 21:37 :: Kis ember

Szólj hozzá!

Címkék: bárzongorista Pécsi Balázs Pirates of The Caribbean Karib-tenger kalózai Disney Dream cocktail pianist

2014. március 14. Castaway Cay

2014.04.02. 16:47 :: Kis ember

2014. március 14. Castaway Cay

 

Ma beszélgettem a korlátnál a hajólelkésszel. Írországban élő, Zanzibárban született fekete katolikus pap, hatvan-hatvanöt év körüli. Mondta, hogy gyerekkorában az osztálytársa volt Farrokh Bulsara. A világ őt Freddy Mercury néven ismeri.

1 komment

Címkék: disney hajo vizizene bárzongorista barzongorista.hu Freddie Mercury

2014.03.31. 19:05 :: Kis ember

2 komment

2012. december 17. Panama-csatorna

2014.03.31. 08:08 :: Kis ember

Reggel arra ébredtem, hogy a kis kerek ablakomon nem süt be a nap. Mint egy börtön – gondoltam amikor kinéztem, mert szürke kőfalat láttam. Beértünk az első zsilipkapuba!

Előző este, mikor a Panama-csatorna nyugati oldalán álltunk, Sz.-szel az esti futás közben nézegettük a rengeteg kivilágított hajót, amint velünk együtt türelmesen várakozik, hogy átkelhessen az Amerikát kettészelő hetvenhét kilométeres vízi úton, megspórolva ezzel tizenháromezer kilométernyi utat.

zsilipelésre várnak.jpg

zsilipelésre várnak

Ennyi lenne körülbelül, míg dél felé hajózva megkerüljük a veszélyes Horn fokot majd északnak tartva újra elérjük az Egyenlítőt. Igaz, fizetünk is érte szépen: egy Disney Wonder nagyságú hajó 334 ezer dollárt fizet egy átkelésért. A személyszállító hajóknál a díjat ágyanként határozzák meg, 92 dollár az üres és 115 dollár a foglalt ágyak után – kérdés, mi a helyzet a franciaágyakkal és a felcsapható pótágyakkal? A legtöbbet a Norwegian Pearl fizetett eddig, 2010-ben 375 600 dollárt, a legkevesebbet pedig Richard Halliburton, aki 1928-ban végigúszta a csatornát, neki ez 36 centbe került.

Évente majd 15.000 hajó halad át a Panama-csatornán; napi több mint negyven különféle jármű, főként teherszállítók, de utasszállítók és hadihajók is.

 

A Panama-csatorna egyszerre szimbóluma az emberi nagyságnak, a mérnökök zsenialitásának és a kicsinyességnek, a korrupciónak.

Története 1876-ban kezdődött, bár már a középkorban is szerettek volna egy vízi utat, mely megkönnyíti Európának az elrabolt arany hazaszállítását. 1514-ben Vasco Nunez de Balboa szétszedette a hajóját, így kelt át az Atlanti-óceántól a Csendesig. Még a csatorna használható tervei előtt, 1855-ben megépült a Panama-vasút, mely a világ legkihasználtabb vonala lett. Ma is jár, bár szerepe csökkent.

Panama-vasút.jpg

Panama-vasút

Irtózatos körülmények között dolgoztak, tizenkétezer ember halt meg az építkezéskor. Malária, sárgaláz, éhínség, rossz ivóvíz tizedelte az embereket. Akkoriban még nem ismerték fel a szúnyog betegségterjesztő szerepét. Rejtő Jenő innen vehette Igori lázálomszerű leírását a „Három testőr Afrikában” c. könyvében.

 

Aztán 1876-ban, abban a korban, mikor a mérnökök azt hitték, mindent meg tudnak csinálni, a franciák nekifogtak csatornát tervezni. Okuk volt az önbizalomra: nemrég adták át a Szuezi-csatornát, melyet szintén francia mérnökök terveztek és kiviteleztek. Azt tervezték, hogy lemélyítik a csatornát a világóceán szintjére, így – akár a Szuezi-csatornán – egyszerűen csak áthajóznak majd minden akadály nélkül az Atlantiról a Csendesre. Nem vették figyelembe, hogy míg Szueznél a homokba kellett vájni a csatornát, itt kőkemény andezit alapokat kellett volna átvágni, a több mint húszméteres szintkülönbségről nem is beszélve. A Szuezi-csatornánál látható képek (blogbejegyzés: ) mutatják, hogy ott sík a terep, itt viszont eléggé dimbes-dombos.

híd a zavaros víz felett.jpg

híd a zavaros víz felett

És itt már túl vagyunk egy zsilipelésen!

 

Több mint húszezer munkás dolgozott állandóan elviselhetetlen viszontagságok között, nagyrészük a karibi térségből érkezett néger. Ahogy őseiket elhurcolták Afrikából, úgy most őket a gazdasági kényszer hajtotta a szörnyű higiéniai körülmények közé. A sárgaláz és egyéb betegségek, a technikai nehézségek miatt fellépő balesetek hat év alatt húszezer munkás életét követelték.

munkások ma.jpg

munkások ma

1885-re rájöttek a franciák, hogy képtelenség lemélyíteni a csatornát az óceán szintjére, ekkor merült fel a zsilipes megoldás ötlete. A költségek ekkor már a két és félszeresére rúgtak az eredetileg tervezettnek (ismerős?), óriási korrupciós botrány tört ki, innen származik a „panamázás” kifejezés is.

Az Egyesült Államok elegánsabban csinálta: mikor már majdnem kész volt a csatorna, belengették, hogy Nicaraguában külön csatornát építenek (szerintem eszük ágában sem volt), mely hírre a francia Csatorna-társaság iránti bizalom megrendült, így kénytelenek voltak azt eladni. Így került a Panama-csatorna amerikai fennhatóság alá. Mentségükre szolgáljon, hogy William Crawford Gorgas katonaorvos segítségével két év alatt leküzdötték a tomboló sárgalázjárványt.

Végül 1914-re készült el, becslések szerint több mint huszonhétezer ember életét követelte.

 

Mikor elindultunk Los Angelesből, nagy ünnepséget rendeztek a beszálló utasoknak. Kell is a respekt, két hetet töltenek nálunk, kevés kikötővel, jó sok pénzt hagynak Mikiegérnél. A szokásos taps és név szerinti üdvözlésen kívül (Disney Wonder pleased welcomes aboard the Smith family! – taps) giccses cukor-csokoládé asztal fogadja az átriumba belépő vendégeket.

csokoládés giccsasztal.jpg

csokoládés giccsasztal2.jpg

csokoládés giccsasztal3.jpg

 

csokoládés giccsasztal 1-2-3

Van rajta minden, pálmafák cukormázból, kis Mikiegér és Plútó kutya figura, jégből faragott Disney Wonder, házikók fehér csokiból. Tíz méterrel és egy emelettel feljebb közben a sárga ruhás emberek mossák a mentőcsónakokat.

mossák a mentőcsónakot.jpg

 mossák a mentőcsónakot

 

A Disney Wonder útjai során két ilyen nagy út van: az egyik a Hawaii cruise, ahol két hétre összesen öt kikötő jut, a másik a panamai út. Ilyenkor mindent be kell vetni, hogy a kedves utasok ne unatkozzanak, mi is sokat (inkább azt mondanám, többet) dolgozunk, rengeteg program van, ráadásul a hosszú út miatt kevés a gyerek, a Disney fő célközönsége.

 

A csatorna segítségével egy nap alatt szeljük át az amerikai kontinenst.

A szintkülönbség, ami miatt a kapuk szükségesek, huszonhat méter, ennyit kell a három zsilipnek kiegyenlítenie. A 2,1 méter vastag zsilipkapuk irtózatos tömegű vizet tartanak fel.

víztömeg.jpg

víztömeg

Egyszerre kb. 10 métert emelkedünk, ekkor a Miraflores kaputól

Miraflores-kapu.jpg

Miraflores-kapu

a mesterséges Miraflores-tó szintjére hoznak fel bennünket.

Miraflores-tó.jpg

a Miraflores-tó

A kapuk mérete annyira fontos, hogy bizonyos teherhajókat kifejezetten úgy építenek, hogy át tudjanak kelni a csatornán. Ez az úgynevezett Panamax-szabvány. A legnagyobb hossz 294 méter lehet, a legnagyobb szélesség 32,6 m, 57,91 méter lehet a hajó legmagasabb pontja, a legnagyobb merülés 12,04 méter – trópusi édesvízben. Mikor az USS Midwayról írtam ( http://vizizene.blog.hu/2012/12/09/2012_szeptember_17_san_diego_i_resz ), említettem, hogy a szélessége miatt nem tudott átkelni a Panama-csatornán. Nos, mi is csak éppen hogy átférünk. Bár a zsilip 34 méter széles, kétoldalt nem sok hely marad.

 nem sok hely marad.jpg

nem sok hely marad

Az a nagy függőleges vas a hajónk oldala.

A zsilipbe általában nyolc kis mozdony húzza be a hajót,

kisvasút_1.jpg

Kisvasút

mindegyik két-két drótkötéllel vontatva azt.

 

Kisvasút felülnézetből.jpg

kisvasút felülnézetből

 

a kisvasút sínpárjai_1.jpg

 a kisvasút sínpárjai

vékony kábelek.jpg

vékony kábelek

Én összesen két dolgot nem értettem: hogy tudja ez a miniatűr mozdony – még ha nyolc darab is van belőle – elhúzni a mi nyolcvanháromezer (!) tonnánkat, és miért nem rántja le a hajónk a sínről ezt a játékvasutat? Az arányok érzékeltetésére álljon itt egy kép:

 

arányok.jpg

arányok

 

Ez az íves fehér valami a hajónk orra, az elejében látható piros doboz, a tűzoltóberendezés körülbelül egy otthoni postaládának felel meg. Mivel a Disney Wonder 293 méter hosszú (éppen csak egy méterrel rövidebb, mint a megengedett legnagyobb hossz, a kibővített Disney Magic a maga 300 méterével már nem fér be, a Dreamről és a Fantasyról a 341 méter hosszú és harmincnyolc méter széles, százharmincezer tonnás nagyhajókról már nem is beszélve!) , harminckét méter széles és negyven méter magas, ez olyan, mintha egy újpalotai hosszú panelházat egy teherautóval akarnánk elvontatni. Nos, megoldják, mégpedig füst nélkül, nekem a mozdonyok elektromosnak tűntek.

A be- és kinavigálást boxerhajók segítik. Ezek lökdösik-bokszolják a helyére a makacs böhöm hajótestet, ha nem akar engedelmeskedni a motoroknak.

 

boxerhajó.jpg

boxerhajó 2.jpg

Boxerhajók

 

A Miraflores-tavon továbbhaladva érjük el a Pedro Miguel zsilipet. Épp egy teherhajót emelnek!

 

 

a következő zsilipkapu.jpga következő zsilipkapu

A tavon már hamisítatlan őserdői klíma: harminc fok meleg, magas páratartalom, ocsmány zöld legyek és büdös.

undorító zöld légy.jpgundorító zöld légy

Bizony büdös, hiszen ez már édesvíz, annak minden rohadásával és a kipárolgó miazmás levegőjével. Szerencsére egy kis bríz fodrozza a vizet, így elviselhető a hőmérséklet, legénységünk szabad tagjai kiélvezik a lassú haladást, nincs menetszél és a hajó orrában lévő crew decken strandolnak. A képen nem látszik, de ilyenkor nyitva a bár, ingyen csokis és málnás jégkása jár!

strandoló legénység.jpgstrandoló legénység

A háttérben a Wonder tartalék horgonya látszik.

A Disney Wonder tartalék horgonya.jpgA Disney Wonder tartalék horgonya

A következő nagy emelkedésnél jól megfigyelhető a szintkülönbség.

jól látszik a szintkülönbség.jpgjól látszik a szintkülönbség

A zsilipbe beúszva

beúszunk.jpgbeúszunk

látható, hogy a másik oldalon épp engedik le a vizet

 

a másik oldalon szivattyúzzák a vizet 1.jpga másik oldalon szivattyúzzák a vizet 1.

 

a másik oldalon szivattyúzzák a vizet 2.jpga másik oldalon szivattyúzzák a vizet 2.

 

Az egész zsilipelés tulajdonképpen nagyon egyszerű. Ha valaki élőben kíváncsi rá, menjen el a tassi zsiliphez, ahol a Ráckevei-Duna összefolyik az Öreg Dunával. Itt is ugyanez történik, csak épp nagyban. Bezárják a kapukat, majd fentről megtöltik vízzel a medencét, mint otthon a fürdőkádat.

telik a medence.jpgtelik a medence

 

Természetesen ezt szabályozva teszik, nem a kapu fölött.

 

Mikor megtelik, kinyílik a felső kapu és kiengedi a hajót, majd be az újat.

nyílik a zsilipkapu.jpgnyílik a zsilipkapu

A kaput bezárják, majd kihúzzák a dugót és leengedik a kádból a vizet – alkalmanként 101 millió litert. Ez a víz zubog a fenti képen. A Pedro Miguel zsilipnél beállt mellénk a Rhino tanker.

beállt mellénk a Rhino.jpgbeállt mellénk a Rhino

Szépen látszik rajta az emelkedés, itt még vár a liftre:

A Rhino a zsilipben még lent.jpga Rhino a zsilipben még lent…

 

… és itt már meg is érkezett hozzánk, a Gatún-tó szintjére

majd fent.jpg…majd fent

Velünk együtt jött aztán végig.

 

A Gatún-tó mesterséges építmény, a Gatún-gát építésével hozták létre, hogy felfogva a Chagres folyó vizét huszonnégy kilométeres hajózóútvonalként és a zsilipek vízutánpótásként szolgáljon. A maga idejében ez volt a legnagyobb emberi kéz által épített tó; ma a tó körül lévő háborítatlan őserdő príma élőhelyet biztosít az őshonos növényeknek és állatoknak. Ivóvizet szolgáltat Panamavárosnak és Colónnak. A feljebbi képeken látható híd a Centenario-híd, a pánamerikai országút összekötő eleme. Nevét onnan kapta, hogy a csatorna megnyitásának kilencvenedik évfordulóján adták át. 1914. augusztus 15-én kelt át az első hajó, az Ancon nevű cargo a csatornán. A híd nem a legnagyobb a csatorna felett, az 1962-ben átadott Amerika-híd megőrizte vezető szerepét. A Centenario-híd 1052 méter hosszú, 80 méter magasan ível át a csatorna fölött, s látható, hogy nem a rézsű legtetejéről indul. Ezt a kilencvenöt méter magas dombot száz évvel ezelőtt bizony át kellett vágni, hogy a Culebra-vágaton át elérhessük a Gatún-tavat. Embertelen munka lehetett, ilyen időjárási körülmények között, nem véletlen a legenda, miszerint az ideérkező munkások közül jópáran koporsót is hoztak magukkal. A hidat úgy tervezték, hogy kibírja az itt gyakori földrengéseket. Kábelhíd, akárcsak az Erzsébet-híd, legnagyobb fesztávolsága 420 méter, hatsávos autópálya vezet át rajta.

A karbantartás most is folyamatos, kotróhajók tisztítják a tó és a csatorna fenekét.

a karbantartás folyamatos.jpga karbantartás folyamatos

A tó közepén volt ez az izé, nem sikerült rájönnöm, micsoda

izé.jpgizé

 

Épül a harmadik áteresztő is, ezt sokkal nagyobbra tervezik, mint a mostaniak, hiszen nőnek az óceánjárók is. Nem nyíló-záró, hanem tolókapus megoldást alkalmaznak majd, 427 méter hosszú, 55 méter széles és 18 méter mély lesz!

A Gatún kapunál egymás után közvetlenül jön a két zsilip. A hidraulikus nyitóberendezés még szegecselt zsilipkaput nyit!

szegecselt zsilipkapu.jpgszegecselt zslipkapu

 

Mikor a hajónk besiklik a zsilipbe, meghatározott pontig húzzák előre. Itt kérem mindenkinek megvan a kijelölt helye.

mindenkinek megvan a helye.jpgmindenkinek megvan a helye

Itt aztán kikötnek minket egy bakhoz.

rögzítik a hajót kapunyitás előtt.jpgrögzítik a hajót kapunyitás előtt

 

Itt ugyanaz ismétlődik meg, mint mikor bejöttünk, csak fordítva: most leeresztik alattunk a vizet.

itt már lefelé megyünk másolata.jpgitt már lefelé megyünk

 

Amíg a kapu zárva, kis hídon tudnak átkelni az autók.

híd autóknak_1.jpghíd autóknak

 

A Limón-öböl felé tartva, még a csatornában krokodilok sütkéreznek a napon. Én is fatörzsnek néztem őket, meg sem mozdultak.

krokodil a parton.jpgkrokodil a parton

Mikor annak idején az első hajómmal, az Artemissel jártam a Limón-öbölben, kezdő hajósként irigykedve néztem a gazdag angol turistákat, amint helikopterrel elberregnek megnézni a Panama-csatornát. És most lám, sokkal közelebbről láttam.

sapkák a híd ablakában.jpgsapkák a híd ablakában

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2 komment

2013. november 19. New York

2014.03.06. 21:00 :: Kis ember

Mit mesélhetnék New Yorkról, mikor összesen három órám volt végigrohanni a városon? A drága jó parti őrség ugyanis pont az egyetlen ottlétemre igazította a gyakorlatát, ezért fél tizenkettőig az egyik étterem ablakából néztem a Brooklyn-hidat és közben a mentőmellényembe átkozódtam. Mindent, mindent megírtak már erről a városról, amelyet elsőként szállnak meg a filmekben az idegenek, amelyet mindig fel akarnak robbantani a terroristák és amely San Francisco után a második olyan hely, ahol el tudom képzelni, hogy lehet élni az Egyesült Államokban.

Minden beszámoló helyett álljon itt csak egy történet.

Időnk vészes rövidsége miatt taxiba vágtuk magunkat. P., aki már sokszor járt itt, kiadta az utasítást a sofőrnek: a Brooklyn-alagúton át irány Manhattan. A yellow cab egy romhalmaz volt, minden zökkenőnél éreztük, hogy inog a hátulja, valószínűleg már semmije nem tartott. Sofőrünk, egy idősebb, koszos és kicsit büdös néger, miközben szép tempóban hasított a soksávos alagúton, komolyzenét hallgatott és egyik kezével vezényelt. Beethoven szonátát. Mikor megkérdeztük, szereti-e Beethovent, hosszan magyarázta sípoló „sz”-jeivel (hiányzott elöl két foga), hogy korábban inkább Mozartért és Brahmsért rajongott, nehezen szokta Beethoven kádenciáit, de aztán megértette és megkedvelte azokat. Utána még barátságosan elbeszélgettünk Bartókról, majd kifizettük a viteldíjat és kiszálltunk a Broadway sarkán, bele a hömpölygő embertömeg kellős közepébe.

Szabadság szobor repülővel.jpg

1 komment

2012. december 9. San Pedro, USS Iowa

2014.03.04. 20:57 :: Kis ember

 

 

 

Mikor annak idején az itinert néztem, nagyon megörültem, hogy sokszor leszünk Los Angelesben. Akkor még nem sejtettem, hogy a kikötő, San Pedro nagyon messze fekszik a várostól s egy kivételes alkalmat nem számítva nem fogok bejutni az Angyalok Városába. Viszont a kikötőben mellettünk horgonyzott az immár múzeumhajóvá avanzsált USS Iowa. Bizony jó párszor kikötöttünk, mire rávettem magam, hogy elmenjünk megnézni. De végülis átvágtunk a három futballpálya méretű parkolón és karácsony előtt egy kicsivel meglátogattuk e történelmi jelentőségű hajót, az amerikai haditengerészet egyik büszkeségét.

A belépőjegy a teljes hajóra 18 dollár, de én – smucig lévén – úgy gondoltam, a belső teret már láttuk az USS Midwayen, ezért csak a rövid útvonalra vettünk jegyet fejenként 5 dollárért. Az aztán a mi szerencsénk, hogy valami furcsa véletlen folytán aznap az egész hajót láttuk ennyiért.

Az USS Iowa (BB61) az Iowa-osztályú hajók első elkészült tagja. Már a Midwaynél említettem, hogy a pearl harbour-i támadás után az amerikai hadvezetés úgy gondolta, a nagy csatahajók ideje lejárt, a tengeri fölényt a repülőgép-hordozók biztosítják majd. Az Iowa osztályú csatahajókat még a támadás előtt rendelték meg, 1938-ban. Hat hajóra adtak megrendelést, az USS Iowa, az USS New Jersey, az USS Missouri és az USS Wisconsin az USS Illinois és az USS Kentucky hajókra. Utóbbi kettő nem készült el

Az USS Iowa dicsőségesen harcolt a II Világháborúban, Saipannál, Tiniannál, Rotánál és Guamon, támogatást nyújtott a légicsapásokhoz a Palau-szigeteknél, szerepe a sérülékeny repülőgép-hordozók védelme volt. Testvérhajójával, a New Jersey-vel együtt elsüllyesztették a Katori cirkálót. És ott volt Okinawán és a Ryukyu szigeteknék és a Formozai-szorosnál. 1944 decemberében a flotta – hét repülőgép-hordozó, nyolc csatahajó, tizenöt cirkáló és kb. 50 romboló – 480 kilométerre Luzontól váratlanul tájfunba keveredett és hatalmas veszteségeket szenvedett. Három romboló elsüllyedt, egy cirkáló és öt repülőgép-hordozó súlyosan megsérült. 146 repülőgépben keletkeztek károk, a hangárokban ide-oda csapódó gépek tüzeket okoztak. A legénység 790 tagja – köztük sok tiszt – veszett oda. Az Iowa legénységéből senki sem sérült meg, de a károsodott hajó javításra szorult, ezért 1945 januárjában San Franciscóba került, hogy helyrehozzák. Márciusban visszatértek a japán partokhoz, Kijusunál, Hokkaidónál és Honsunál támogatta a hordozókat. Murorant és Hokkaidót ágyúzta, több hadiipari létesítményt semmisítve meg.

1951-ben a koreai háborúban szárazföldi célpontok ellen vetették be, az észak-koreai utánpótlási vonalakat lőtte. A mintegy 90 kilométernyire a szovjet határtól lévő Csongjin ipari központ vasúthálózatát rombolta szét.

Az Iowa osztályt ellátták kora legmodernebb fegyvereivel és az akkor idők gyilkos tűzerejű ágyújával, a 16 collos (50 kaliberes) Mark 7 ágyúval. Ebből 9 darab volt a fedélzeten három toronyba elosztva, két torony elöl, egy hátul.

hat ágyú.jpg

hat ágyú

 

A tornyokban lévő ágyúcsöveket egymástól függetlenül lehetett mozgatni, azaz három ágyú egy irányba de különböző távolságokra lőhetett. A lőtávolsága 39 kilométer volt, a 850 és 1200 kg súlyú lövedék 2952 km/h sebességgel ezt másfél perc alatt tette meg!

löveg keresztmetszet.jpg

löveg keresztmetszet

Képes volt egyszerre kilőni mind a kilenc ágyúját, akár egy irányba oldalra is. Képzelhetjük, ekkor mekkorát taszajthatott a hajótesten a kilövési energia. Mindegyik ágyú percenként két lövést tudott leadni, azaz a kilenc ágyúból 18 db, több mint 40 centiméter átmérőjű egytonnás vasdarabot küldhetett az ellenségre.

nyugdíjas haditengerész magyaráz.jpg

nyugdíjas haditengerész magyaráz

Tornyonként 94 ember szolgált, de a tornyokban lévő ágyúk egyenként elláthatók voltak. Optikai tűzvezérlővel és analóg ballisztikus röppálya-számítógéppel voltak ellátva. A csövek -5 és +45 fok között állíthatók, másodpercenként 12 fokkal.

 

 az ágyú torkában.jpg

az ágyú torkában

 

 A tornyot 300 fokos szögben lehetett körbeforgatni, másodpercenként 4 fokos sebességgel. Csak a tornyok darabja 1.4 millió dollárba kerültek.

gyerekek játszanak a lövegcsövön.jpg

gyerekek játszanak a lövegcsövön

Ezenkívül rendelkezett 20 darab 5 hüvelykes (38 kaliberes) Mark 12-es ágyúval, 80 db. 40 mm-es Bofors légelhárító ágyúval, melynek darabja percenként 120 töltényt szórt ki magából valamint Oerlikon 20 milliméteres légelhárítóval.

idill.jpg

idill

karácsonyi ajándék.jpg

karácsonyi ajándék

 

1984-ben az Iowát reaktiválták és modernizálták. A Boforsokat és az Oerlikonokat leszerelték, mert a modern vadászgépek és levegő-víz vagy víz-víz rakéták ellen nem voltak hatékonyak. Helyüket 4 darab Mark15 Phalanx rakétavédelmi rendszer vette át. A 20 mm-es, hatcsövű Gatling-rendszerű ágyúk percenként 3000 töltényt lőhettek ki 1800 méterig. A formája miatt R2D2-nek is becézett Phalanx mikrohullámú radarvezérléssel 360 fokban védelmezte az Iowát.

Phalanx rakédavédelmi rendszer.jpg

Phalanx rakétavédelmi rendszer

Hajók elleni támadáshoz 16 darab AGM-84 Harpoon víz-víz rakétát szereltek fel. A Harpoon a mai napig szolgálatban áll, több ország haditengerészete is használja. A 691 kg-os, 4,6 m hosszú és 34 cm-es átmérőjű rakéta 864 km/órás sebességgel akár 124 kilométeren át is halad közvetlenül a vízfelszín felett, a célbaérés esélyét javítandó. 221 kg-os robbanófeje becsapódáskor explodál. Aktív radarvezérlésű.

Harpoon1.jpg

Harpoon

Harpoon használati utasítás.jpg

Harpoon használati utasítás

A legveszélyesebb fegyvere a 32 darab BGM-109 Tomahawk közép- és nagyhatótávolságú szubszonikus cirkálórakéta. A Tomahawk akár 200 kilotonnás nukleáris fejjel (a hirosimai bomba tízszerese) is felszerelhető, hatótávolsága 2500 kilométer! Ez azt jelentette, hogy a hidegháborús időkben az ilyen hadihajóról indítható cirkálórakétákkal a Szovjetunió legnagyobb részét atombombázni lehetett volna. A SALT szerződés keretén belül végül leszerelték a nukleáris fejeket, helyükre vagy hagyományos vagy BLU-97/B kombinált hatású robbanófejek kerültek. Az 1300 kilogramm súlyú, 6,2 méter hosszú és 52 centiméter átmérőjű, 2,67 méteres szárnyfesztávolságú robotrepülőgép szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétával és folyékony tüzelésű  sugárhajtóművel rendelkezik. A mai napig mintegy 6000 darab Tomahawk készült, ebből 2000 darabot kilőttek (csak hagyományos robbanófejjel) különböző csatákban, az Öbölháborútól a délszláv háborún át Líbiáig. Az egyik oldalon rengeteg halált és szenvedést okozott, a másik oldalon rengeteg költséget. Egy Tomahawk rakéta ára ugyanis minimum 569.000 dollárba kerül, ezt tessék felszorozni hatezerrel + a személyzet kiképzése, szállítás, ilyenek.

Tomahawk indítóállások.jpg

Tomahawk indítóállások

 

A hajó védekező rendszerét kiegészítette az SRBOC, a Super Rapid Blooming Offship Chaff. Ezek a berendezések különböző csalikat lőttek ki a hajón kívülre, hogy megzavarják az ellenséges támadóradarokat és infravörös érzékelőket. Alumíniumfóliát vagy alumíniumborítású üvegdarabokat bocsátottak ki.

SRBOC.jpg

SRBOC

 Mindkét oldalon négy-négy SRBOC csoport található, csoportonként négy löveggel. A kilőtt alumínium összezavarja az ellenséges fegyverek rádiófrekvenciás emittorral rendelkező fegyvereit. Ilyen tipikusan a radarvezérelt víz-víz vagy levegő-víz rakéta. A fedélzeti tárolókban húsz további felhőképző töltény áll lövegenként rendelkezésre.

Százötvenegy tiszt és 2637 fős legénység szolgálta a 45.000 tonnás 270 méter hosszú és 33 méter széles Iowát. Merülése 11.33 méter. Legnagyobb sebessége 33 tengeri mérföld, azaz 61 kilométer óránként! Ezt a nagy sebességet segítette az elnyújtott hajóorr.

kilátás a hídról.jpg

kilátás a hídról

A hajóorrban található a két horgony, egyenként 14 tonna súlyúak. Mindegyik horgonyt egy 329 méter hosszú kb. 1000 láncszemből álló lánc tartotta, a láncszemek darabja 58 kilogramm, tehát csak a horgony és a láncszemek 144 tonnát nyomtak.

A hidat egy féltonnás páncél záróajtó védte az ellenséges tűztől,

a féltonnás záróajtó.jpg

a féltonnás záróajtó

de az egész parancsnoki állás egy bunkerre hasonlít. A berendezése mai szemmel nézve kissé elavult, de a maga korában a legmodernebb volt.

kormányállás.jpg

kormányállás

 

modern kommunikációs berendezés 1.jpg

modern kommunikációs berendezés 2.jpg

modern kommunikációs berendezés 1-2

A legénység, mint a világ összes hadihajóján itt sincs elkényeztetve. Magánélet semmi, enni egy hatalmas hodályban esznek,

kantin_1.jpg

kantin

még a szükségüket is tömegesen végzik.

tömegklotyó.jpg

tömegklotyó

Ezeket a sorokat kinn a promenád decken írom, az előbb jött egy nyugdíjas new yorki pszichológus, akivel beszélgettem, ő is egy hadihajón szolgált az ötvenes években. Mikor mutattam neki a képeket az Iowáról, a fenti képen nevetett és azt monda: „Ó, jó sok időt eltöltöttem én ott!”

 

Az altisztek egy kicsit jobb helyzetben voltak, nekik már párosával-hármasával jutott kabin.

altiszti kabin_1.jpg

altiszti kabin

A magány luxusa csak a tiszteknek adatott meg.

tiszti kabin.jpg

tiszti kabin

 

Természetesen a kapitány egészen más körülmények között lakott, nagy külön kabinban, társalgóval, fürdőszobával.

kapitányi kabin.jpg

kapitányi kabin

tárgyaló.jpg

 

tárgyaló

A fürdőszoba különleges: itt látható az összes hadihajó közül egyetlenen fürdőkád!

a haditengerészet egyetlen kádja.jpg

a haditengerészet egyetlen fürdőkádja

1943-ban ugyanis az USS Iowa szállította Roosevelt elnököt a teheráni konferenciára. Az amerikai elnök 1921 óta mozgássérült volt, így nem tudott zuhanyozni, a kedvéért beépítettek egy kádat.

A Szovjetunió összeomlása után az Egyesült Államok drasztikusan visszafogta a hadikiadásait; a hadihajók igen magas fenntartási költségei miatt kivonták őket a flottából. A sérült tornya miatt (1989-ben egy lőgyakorlat folyamán a kettes számú lövegtorony felrobbant és 47 tengerészt megölt) az Iowa az elsők között jutott erre a sorsra, már 1990 október 26-án megkezdődött a kivonása. 1998-tól 2001-ig Newportban horgonyzott, onnan hajózott aztán Suisun Bay-be, San Francisco közelébe. 2012 májusa óta pihen San Pedroban, múzeumhajóként funkcionál.

végeérhetetlen folyosó.jpg

végeérhetetlen folyosó

amerika kicsiben.jpg

Amerika kicsiben

 

3 komment

2013. november 17. A tengeren a Titanic felett

2013.11.21. 18:17 :: Kis ember

Hajnali hatkor értünk arra a helyre, ahol a Titanic elsüllyedt. A nap még nem kelt fel, a köd falként magasodott a hajókorlát fölé, a szél süvített, a vastag pulóver, kabát és sapka ellenére is megdermesztette az embert. A néptelen fedélzeten csak egy pár bandukolt. Egy percre felragyogtak a hajó oldalsó lámpái, megvilágították a vízfelszínt, ami alatt 4000 méterre pihen az emberi dölyfösség emléke. Aztán kihunytak a fények és csak a hideg, sötét ködös tenger hullámzott.

ködös fedélzet.jpg

2 komment

2013. november 8. Oslo

2013.11.17. 08:05 :: Kis ember

Valami teljesen érthetetlen okokból a számítógép fekete-fehérré kicsinyítette a képeket. Mindegy, így legalább lesz egy kis retro-hangulata a blognak. J )



„Nevek, arcok helyek, hosszú skandináv éjszakák. Hideg, mégse rideg a világ”

Oslóban már jártam, öt évvel ezelőtt a Queen Victoriával, pont ugyanott kötött ki az is, mint most a Mary.

a Queen Mary 2.jpgQueen Mary

A fény ne tévesszen meg senkit, a kép nem reggel, hanem délben készült, bizony, itt ilyen alacsonyan jár novemberben a déli nap. De míg Hamburgról azt írtam, hogy hideg város, Osloban csak hideg van.

Az emberek kedvesek, mindenki, de tényleg mindenki beszél angolul – igaz, a német és az angol ismeretében a norvég feliratok 80 százalékát meg lehet érteni. Reggel a srácok elhúztak internetezni, hajósember leggyakoribb elfoglaltsága, már százszor látták a várost, fontosabb a családdal beszélni. P-nek barátai vannak erre, őket látogatja sorra, egyedül vágok neki a belvárosnak. Ilyen korán még elég kihaltak az utcák,

álmos utcák hétköznap.jpgálmos utcák hétköznap

és Guildersten.jpgés Guildernstein

csak a munkába igyekvőkkel találkozni, sokszor biciklivel mennek ebben a hűvös időben is. Mint például a péksüteményárus, a norvég Bagaméri.

árus.jpgárus

A bicikli elég elfogadott közlekedési eszköz errefelé, így néz ki egy átlagos kapualj:

egy átlagos kapualj.jpgegy átlagos kapualj

Az épületben egyébként két hivatal működött.


Első számú feladat: meleg pulcsit venni, erre több okból is szükség van. Bár hoztam magammal pulóvert, az egyik elegáns, nem szívesen hordom az utcán, a másik, a vastagabb pedig elhagyta a kapcsait, szabadon van a nyakam. Nem tudom, mi vár rám a transzatlanti úton, a Titanic felett fogunk elhaladni, úgyhogy jéghegyek várhatók, jobb felkészülni. Ráadásul a kabinomban választhatok a hideg és a büdös között, nincs légkondi csak egy szellőző, azt lehet nyitni-zárni, a srácok mondták, hogy a déli tengereken megfőnek, itt megfagyunk.

Az eladó nem jön oda, mint Amerikában, hagy nyugodtan vacillálni a nagyon drága gyapjú vagy a borzasztódrága alpakka pulóver között, de kérésemre azonnal segít, megy a raktárba megnézni, van-e ugyanolyan színű más méretben. Nem zavarja, hogy kétszer is visszamegyek a boltba, nem tudom eldönteni, hogy a pulcsi ára sok vagy kevés, egyáltalán, milyenek itt az árak? (Az Economist 2006-os listája szerint Oslo megelőzi Tokiót. Van még kérdés?) Máshol végignézve a kínálatot jónak tűnik, megszólítok egy kedves vöröshajú eladónőt, náluk nincs pulóver, szépen elmagyarázza, hogy nem rossz vétel amit kinéztem a másik boltban. Végül az alpakkát vettem meg, mint egy kályha olyan meleg, súlya is van. Eszembe jut Dékány András, a blogomban már sokszor emlegetett tengerész-író könyvéből Zoller, a magyar kormányos, aki Murmanszkban bundát vett magának. Hiába, a világ nem változik, majd’ nyolcvan évvel az ő kalandjai után én is örülök a meleg gúnyának.

Bár Norvégia a második világháború alatt német megszállás alatt volt, Oslót ahogy nézem elkerülte a pusztítás. És mint minden északi államban itt is végtelen a tisztaság.

belváros.jpgBelváros 1

belváros 2.jpgBelváros 2

Bár a skandináv sagák szerint 1049-ben alapította Oslót III. Harald király (hogy lehet egy várost alapítani, ha az nem Dunaújváros vagy Togliatti, esetleg Pripjaty?), már i.sz. 1000 előtti keresztény temetkezési helyeket is találtak. Ezen felbuzdulva úgy döntöttek, hogy 2000-ben milleniumot ünnepelnek. Íme egy milleniumi szobor, a Tigris

tigris 2000.jpgtigris 2000

V. Haakon uralkodása alatt(1299-1319)kezdték építeni az Akershus erődöt, amely mellé a Queen Mary kikötött.

Akershus.jpgAkershus

az Akershus er.jpegAkershus erődítmény egyik bejárata

Magas falait nem védi fentről más, csak egy derékmagasságban kifeszített lánc és a figyelmezető felirat, hogy vigyázzanak a gyerekekre. Íme egy állam, amely felnőttnek tekinti a polgárait. A fenti útról pompás kilátás nyílik a városra.

városháza sirállyal.jpgvárosháza sirállyal

A városháza amúgy is impozáns, esti kivilágításban tündököl.

a városháza este.jpga városháza este

És a legnagyobb előnye: közel van a hajóhoz. Ha az ember elcsámborog és hirtelen nem tudja merre van az arra, csak elég egy járókelőt megkérdezni, hogy hol a „Rathuus” és már vissza is találunk a hajóhoz. Vörös klinkertéglái messziről utat mutatnak.

Az Akershus erődből csak körbe lehet lejönni, ahol a domb szelídebbé válik ott régi épületek simulnak az újak közé.

várnegyed.jpgvárnegyed

Az erőd meredek fala előtt emlékmű: vasszékek elszórva a kikötő felé néznek.

emlékm.jpegemlékmű

1942-ben innen deportáltak Auschwitzba 532 norvég zsidót a Donau nevű hajón. További 158-at később a Filipstad rakpartról vittek el, összesen 772 embert, ebből csak 34 élte túl. És hogy mi a hivatalos vélemény? Álljon itt az emlékmű utolsó mondata: „Ez a szoborcsoport azokra a zsidókra emlékezik, akiket elhurcoltak és megöltek a norvég történelem sötét időszakában”


Oslo tömegközlekedése példás, egy jeggyel korlátlanul lehet utazni, a városi közösségi közlekedési vállalat 2009-ben 197 millió utast szállított. A villamossíneket, ahol lehet füvesítik, mint annak idején Bilbaóban láttam

Füves villamossín.jpgfüves villamossín

(Valamiért két kép színes maradt, ez és egy szobor, nincs benne koncepció, illetve ha van, arról Neumann János szellemét kell megkérdezni. Ha már Neumann szóba került – mert szóba hoztam – annak idején Teller Ede, mikor egy ismerősömmel találkozott és a sportról beszélgettek, megemlítette, hogy ő (Teller) is sportolt, „sokat pingpongozott a Neumann Jancsival”)


És hogy mi az egyik oka, hogy nem szeretnék szobrot magamnak? A válasz Henrik Wergeland fején látszik…

Henrik Wergeland.jpgHenrik Wergeland

Autómentes övezet.

sétálóutca.jpgsétálóutca

Többször láttam gyerekcsoportokat élénksárga kukásmellényben, megszólítottam a gyerekdalokat éneklő óvóbácsit (!), hogy miért vannak így beöltözve. Nem csak a láthatóság miatt, a mellényen rajta van az óvoda neve, telefonszáma. Mondanom sem kell, hogy az óvóbácsi egy pillanat alatt váltott norvégból tökéletes angolba.

gyerekek kukásmellényben.jpggyerekek kukásmellényben


Kettő körül visszamentem a hajóra, szerencsére a staff mess (félúton a tiszti és a legénységi étkezde között) már zárva volt, lelkiismeretfurdalás nélkül mentem az utasbüfébe. Annyira bejött, hogy azóta se megyek máshova. A kitűzőmet nem teszem ki, én aztán nem lyukasztom át a drága öltönyeimet, összesen három hetet vagyok, a kutya sem ismer, teljes nyugalommal eszem az utasokkal. Úgy döntöttem túl rövid az élet, ha nem muszáj nem eszem szemetet. Arról nem is beszélve, hogy a staff mess nyitvatartását nem zenészekre kalibrálták, általában nem akkor vagyunk éhesek, mikor az nyitva van. Amíg le nem teremtenek, addig mindent csinálok, amit nem szabad, ezt a bejegyzést is a hideg kabin helyett a lobby közepén írom kilátás egy gyönyörű illatos virágcsokorra.

Este az új pulcsimban kimerészkedtem a nyitott fedélzetre panorámaképet készíteni. Jobb egérgombbal a „kép megnyitása” parancsra szép nagy lesz!

Oslo panoráma 1.jpgOslo panoráma 1

Oslo panoráma 2.jpgOslo panoráma 2


A hajó most remegve rohan az Újvilág felé.

6 komment

2013. november 6. Hamburg

2013.11.12. 12:20 :: Kis ember

Hamburg a klasszikus linerek egyik kiindulópontja, ugye Hamburg-Southampton-New York járat volt a kivándorlás fő útvonala. A Queen Mary ugyanezt a hagyományt követi.  Érdekesség, hogy az óceánjáró mintegy 110 kilométert felúszik a majdnem egy kilométer széles és átlagosan 16 méter mély Elbán. Hamburg egyébként nem érdekes város, a szövetségesek a II. világháborúban szinte teljesen lebombázták, új építésű házak mindenhol. A kikötőtől negyedóra gyalog a belváros, a modern Hafenstadton kell átvágni, érdektelen blokkházak között tekergek, hidakon megyek át.csatornák mindenhol.jpg

csatornák mindenhol

 

A város így kora reggelt kihalt még, szerencsémre süt a nap, de rendkívül alacsonyan jár, hideg van. Furcsa ez, ilyenkor a legtöbb hajó elhúz délre, melegebb éghajlatra, talán csak az Alaszkába és Norvégiába tartó járatokon volt ilyen hideg. Igazi pedáns, munkába siető németeket látok, sokan kerékpárral mennek, láthatóan nem anyagi, hanem inkább környezetvédelmi vagy parkolási megfontolásból.

reggeli biciklisek.jpg

reggeli biciklisek

Itt hívnám fel a figyelmet, hogy mindegyiknek van lámpája, sárvédője és a legtöbbnek láncvédője is. Ezek kérem nem wannabe futárok vagy hipszter nagyvárosiak, hanem tisztességes hivatásforgalmi kerékpárosok. A biciklizésről jut eszembe: régi bánatom, hogy a hajón nem nagyon lehet biciklizni. Illetve Tengerész barátom mesélte, hogy ők a teherhajókon bicikliztek, mert annyit kellett volna gyalogolni, de ezeken az utasszállítókon nem igazán jönne be ez a dolog. Az egyetlen hajó, ahol volt bringa az Oceana volt, annak idején írtam is, milyen jókat csavarogtam a szörnyű összteleszkópos bicajokkal a Cote D’Azuron és Pisa környékén. De azóta semmi, pedig milyen jól jött volna San Franciscoban vagy Alaszkában, esetleg Mexikóban. „Rendes” bicikli a Queen Maryn sincsen, de van a konditeremben egy fantasztikus találmány: a számítógéppel összekötött mountain bike. Ugye a szobabicikliken unalmas tekerni, még akkor is, ha van tévéje vagy kiteszek egy könyvet. Ez a masina viszont teljesen más. Van rendes klipszes pedálja, fékje, mozgatható kormánya (melyet nem forgatni kell, hanem bedönteni, mint a rendes biciklit) és egy monitor van elékötve. Az ember csak kiválaszt egy pályát és indulhat is a verseny. Jobboldalon kis GPS-szerű itiner, a bal oldalt jelzi, hogy milyen a terep és amikor emelkedik tényleg nehezebb tekerni, mikor lejt, magától megy a biciklis figura a képernyőn, sőt a kanyarban fékezni is kell, különben kisodródunk és „bukunk”.  Figyelni kell, éles fordulók és göröngyös terep váltják egymást, versenyt futunk az idővel és a többi sporttárssal, amiket a számítógép kreált. Úgy elmegy egy-másfél óra, hogy észre sem veszi az ember. Elméletileg nekem nem szabadna mindig mennem az utas konditerembe, csak csúcsidőn kívül, de úgy döntöttem, nem érdekelnek, három hétig vagyok itt, azt csinálok, amit akarok. Erről bővebben majd később.

Vissza Hamburgba.

Mint írtam, a legtöbb házat újra kellett építeni, a régieknek mindösszesen 20 százaléka maradt meg.

a legtöbb épület új.jpg

a legtöbb épület új

A németek bátran nyúltak a dologhoz, nem akartak archaizáló megoldásokat. Kedvenc kémregényemben, a már sokszor emlegetett Temetés Berlinben címűben mondja az egyik kém:

„Mi, németek szeretjük jól csinálni a dolgokat. Még a háborúkat is szeretjük jó alaposan elveszteni.”

Bizony, alaposan és jól csinálták meg az új Hamburgot is, egyetlen bajom, hogy ezáltal borzasztó unalmas lett, célszerű de unalmas. A modern térinstallációk ugyan enyhítenek ezen

téinstalláció.jpg

térinstalláció

 

de nem segítenek azon az érzésemen, amitől – San Francisco kivételével – az usa-beli városokban is ásítoztam: nincs meg benne a szerves fejlődés,mesterségesnek tűnik az egész. Egy jó ízléssel kialakított Leninváros. Úgy látszik az ember lelkének kell a szabálytalanság, kell, hogy bizonyos szükségmegoldások miatt görbe és haszontalan-használhatatlan dolgok vegyék körül. Mégiscsak igaza lenne Hundertwassernek, hogy „semmi sem szimmetrikus, csak az emberi hülyeség”?

Szerencsére a városházát renoválták.

Városháza.jpg

városháza

Még egyetlen igazán szép épületet láttam a régi postaépületet

Régiposta.jpg

régiposta

aztán ennyi.

Gondoltam elmegyek a Reeperbahnra, hogy a híres piroslámpás negyedet is lefényképezzem, de tapasztalt kollégáim lebeszéltek róla, mondván reggel csak másnapos kurvákat és rengeteg hányásnyomot lehet ott találni. Nekünk meg 15.40-kor jelenésünk van a hajón, úgyhogy inkább kihagytam.

A város erősen náci volt a háború előtt, a zsidó lakosságot egy az egyben elküldték Auschwitzba, a 17.000 zsidóból összesen 632 élte túl a vészkorszakot. A hanzaváros máskor is nagy veszteségeket szenvedett,  Az 1943 augusztusi bombázásban kb. 40 000-en meghaltak. És ugyanennyien pusztultak el az első Világháborúban is, az ő emléküknek állították ezt az oszlopot.

emlékmű a Világháború halottainak.jpg

emlékmű a Világháború halottainak

A városháza előtt egy 1981-ben készült Heine szobor, Otto Waldemar alkotása.

Heine szobra a Városház téren.jpg

Heine szobra a Városház téren

Az eredeti Heine szobrot, melyet Hugo Lederer alkotott a náci könyvégetéskor tönkretették. S milyen igaz, amit a híres író mondott: ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak. Igaza is lett, két értelemben is: először a nácik égettek el embereket hogy aztán a háború vége felé ők maguk pusztuljanak el.

Lassan eleredt az eső, majd vigasztalanul zuhogni kezdett. Lehajtottam a sapkám kepi-részét és visszaoldalogtam a hajóra. Hideg város ez, mondom én.

1 komment

Vízizene a Queen Mary 2-n

2013.11.09. 08:10 :: Kis ember

A blog most olyan lesz, mint egy kémregény, több szálon fut majd a cselekmény. Egyszerre írom majd, ami most történik és igyekszem bepótolni a régebbi kikötőket is.



Úgy történt, hogy teljesen váratlanul felhívtak, be tudnék-e ugrani a Queen Mary 2-re egy pár hétre, mert a zongoristájuk hamarabb lelépett. Ez volt szerda délután, vasárnap kellett indulni. Bár a Cunarddal rossz tapasztalataim vannak, igent mondtam, mert egy zongorista az életben legalább egyszer tegye meg a Southampton-New York utat hajón, ráadásul a klasszikus White Star (A Titanic tulajdonosa) hajóján.

Szombatig Parádsasváron dolgoztam a gyönyörű kastélyban, úgyhogy csütörtök reggel még visszapendliztem Budapestre, mert a Cunard nem fogadja el a Disney orvosi bizonyítványát és viszont. Egyre inkább az az érzésem, hogy ezek a multicégek pont olyanok, mint annak idején a szocialista nagyvállatok voltak. Mintha nem lenne mindegy, melyik orvos állít féllábra és nézi meg, hogy meg tudom-e érinteni az ujjammal az orromat?!

Előkészületek:

Hogy ne csak kicsit legyen bonyolult az utazás – hiszen a sasvári munka miatt nem tudtam rendesen elkészülni, csak szombat éjjel, mikor hazaértem –, péntek reggel, Mindenszentek napján a falu temetőjében találtunk két kutyát. A temetőre vigyázó polgárőr szerint két napja ott vannak, lassan kezdtek lepusztulni, tele voltak kullanccsal és rendesen lesoványodtak már. A nagy csak feküdt, hogy minél kevesebb energiát használjon, a kicsi meg a fején taposott, hogy keljen már fel. Örültek minden embernek.

németjuhász kicsi05.jpgnémetjuhász

puli kicsi02.jpgpuli

A hegyekben már hidegek az éjszakák, szerencsére a temető oldalában felhalmozott avarban egy kis menedékre leltek, az időjárás is kegyes volt hozzájuk, nem esett eddig nagyon az eső. A falubeliek nem ismerték őket, nem helyi kutyák – mondogatták. A falu becsületére legyen mondva, senki nem bántotta őket, sőt akitől tellett, hozott egy kis maradékot nekik. Szerencséjük volt, a környéken egyszerűen kilövik a kóbor állatokat, talán a temető miatt nem bántották eddig őket. Azonnal hoztunk nekik a boltból eleséget, szinte az orrukon át szívták fel, olyan éhesek voltak.

németjuhász kicsi01.jpg

Visszaérve a kastélyba M. nekilátott telefonálni, hogy kerítsen egy menhelyet. Nem adta fel az ötödik visszautasításra sem és végül több órás számtalan eredménytelen hívás után két remény is csillant. Az egri állatvédők azt mondták, ők ugyan nem tudják most befogadni, mert ebzárlat van, de ha azt mondjuk, Eger belterületén találtuk őket, akkor a gyepmester kijön és ott nem ölik meg a kóbor állatokat. (Elnézést mindenkitől, de ebben az esetben nem vagyok hajlandó az eufémisztikus „altatás” szót használni. Az csakis abban az esetben helytálló, mikor egy, az élettől megfáradt, öreg, beteg kutyát megkímélünk az agóniától.) A másik reménykeltő választ a szentendrei Árvácska kutyamenhely adta, mondták, másnap délután – halottak napján! – bemennek a menhelyre, megnézik van-e szabad kennel.

Szombat reggel hétkor felautóztunk a temetőhöz. A két jószág örömmel tápászkodott az emberek láttára, boldogok voltak, hogy társaságuk lett. Kaptak egy kis reggelit, majd felhívtam az egri gyepmesteri telepet, hogy itt állok a Lidlnél Egerben (a helyet kinéztem az internetről) és találtam két kóbor kutyát, felvinném őket a telepre. Gyanús volt, hogy a nő le akar rázni, mondta, lehet, nem is kóbor kutyák, biztos helyiek csak elmászkáltak, majd hazamennek, meg ilyenek. Erősködtem, hogy nincs gazdájuk, látszik rajtuk, napok óta kinn éjszakáznak, most betettem őket a kocsiba, nehogy elüssék az autók. Akkor lemegyek értük – adta be végül a derekát a nő – egy órán belül ott vagyok. Egymásra néztünk M.-mel: Eger 46 kilométerre van, a szerpentines úton nem lehet gyorsan hajtani, azt se tudjuk, beszállnak-e a kutyák a kocsiba? Mindegy, nem tudtam mit mondani, rábólintottam, jöjjenek, megvárjuk. Azt mondja a nő, á tegyük csak ki őket a kocsiból, majd ott megtalálják. Mi van???

A németjuhász az első szóra beszállt az autóba, a kicsi pedig, mint eddig, követte őt mindenhova. Ötven perces óvatos rohanás után parkoltam le a Lidl-nél, fél szemmel az üzemanyagmérőt bűvölve, ez az út nem volt betervezve, Gyöngyösön akartam tankolni. Fél óra várakozás után megint telefonáltam, még nem jöttek, mondták, hagyjuk csak ott a kutyákat, különben is, ők bizony két hét elteltével megölik a gazdátlan kutyákat. Őrült telefonálásba kezdtünk, hívtam az egri állatvédőket, hogy akkor most hogy van, ők azt mondták, csak ijesztgetnek, nem akarják átvenni az állatokat, mert sok gond van velük. Hazugságok és ellenhazugságok hálójában vergődve úgy döntöttük: nem adjuk ilyen megbízhatatlan kezekbe ezt a két szép állatot. Még csak reggel kilenc óra volt (ünnepnap!), felhívtuk az Árvácskát és legnagyobb örömünkre azt mondta az igazgatónő, hogy van két helyük. Vasárnap reggel ott leszünk! – ígértem. Úgyhogy a két kutyával egy kicsit nyugodtabb tempóban visszaautóztunk Parádsasvárra. Közben azért a gyepmesteri telepen leolvastattuk a chipeket, mindkettőben volt és mind a kettő – regisztrálatlan! A kastélynál kint álltam meg, a kutyákat bent hagytuk a kocsiban, aludtak mint a bunda, nagyon ki voltak merülve, örültek, hogy száraz és meleg helyen vannak. M egész nap kimászkált hozzájuk, kis ebédet adott nekik, sétáltatta őket. A németjuhász hallgat a vezényszóra, lábhoz jön, marad, ül, mindent tud. A kicsi meg a nagy lábai közül el nem mozdul, megy a nyomába.

Este tízkor befejeztem a munkát, még felmentünk a temetőbe és kitettünk egy cédulát, hogy a kutyákat elvittük a menhelyre, telefonszám, stb. Nagyon szép volt a temető éjjel kivilágítva, a sok mécses kísértetiesen világított, két oldalról az erdő zúgott, a metsző szél csontig hatolt. Örültem, hogy gyorsan visszaszállhattam a kocsiba és örültem, hogy a két jószág békésen alszik hátul, nem kell kinn fagyoskodniuk. A szerpentinen még finoman mentem, de Gyöngyös után az autópályán rákapcsoltam, így is fél egyre értünk haza. A két kutyát eldeponáltuk a mosókonyhába, ott nem zavar senkit, hogy milyen mocskosak. Nekiálltunk pakolni, hajnali fél négyre végeztünk is.

Reggel irány Szentendre. A menhelyen már vártak minket, szakavatott kezekkel vettek ki vagy 6-8 kullancsot az állatokból. Elbúcsúztunk a két szívünkhöz nőtt kutyustól, akik egész megkedvelték öreg autónkat.

németjuhász kicsi06.jpg

németjuhász kicsi07.jpg

németjuhász és puli kicsi.jpg


Egy-két óra szusszanás és már az országúton az autó rohan velem a reptérre.

Az utazás:

A repülőút eseménytelen volt, egy vöröshajú molett lány ült mellettem, vele beszélgettem, egy fél órát pihentem és akkor pattant ki a fejemből a gondolat egy webkamerás kutyamenhelyről. Ő mondta, hogy vannak ilyen kutyapanziók, ahol az interneten lehet az őrzésre adott kutyusokat megnézni. A le- felszállás elsőrangú volt, nemhiába angol kapitány vezette a gépet.

Ezek a nemtörődöm bürokraták rossz megállószámot adtak meg, nem a 10-11-12, hanem a 16-17-18-as állásba áll be a Hoppa busz, mire rájöttem pont elment, kellett várnom fél órát a novemberi esőben, szerencsére volt egy esővédő. A Preimer Inn jól le volt pukkanva, de egy éjszakára jó volt így is. Épp egy szál semmiben akartam belépni a fürdőkádba, mikor hallom, hogy valaki próbálgatja az ajtót, de én szerencsére ráfordítottam a zárót. Felkaptam egy alsógatyát és egy filippin akart behurcolkodni mellém! Azt hittem megüt a guta, én nem fogok együtt lakni senkivel. Mondtam várjon, felöltöztem és kimentünk a recepcióhoz, ahol elrendeztem a dolgot, szerencsére volt szabad helyük, ahova eldeponálták. 

Másnap reggel ötkor már felébresztett a szomszédban megszálló magyar pincérgyerek, mondtam azért adjon még 20 percet, hadd aludjak kicsit. Aztán egy kevés reggeli, majd két óra buszozás Southamptonig. Itt is aludtam egy órát, itt is egy magyar kislány ült mellettem, sommelier. A hajó óriási, kívül és belül is, majd teszek fel képet. A zenei igazgató ismerősnek tűnt, de csak két-három óra múlva esett le, hogy a Queen Victorián is ott volt. Eszembe jutott, hogy már találkoztam vele. P. és G., a két magyar zongorista között lakom a kilencediken, a szobaszámom: 9 (ugye az emelet) és: 007! A kabin borzalmas állapotban van, az előző zongorista szefós lehet, annyi holmit halmozott fel, hogy alig lehet elférni, pedig a hely hatalmas. Két főnöki fotel, szekrény, másfél ember széles ágy, óriási íróasztal. De mindenhol van valami, én csak a kis szekrényt használom. És büdös is van, dohányosok voltak, a falak is sárgák és ragadnak a nikotintól, undorító. Mindegy három hetet ki lehet bírni.

Napközben tréningek aztán éjfélig munka.

Szólj hozzá!

2012. november 29. Todos Santos, Hotel California

2013.06.03. 18:26 :: Kis ember

Welcome to the Hotel California
Such a lovely place (Such a lovely place)
Such a lovely face
Plenty of room at the Hotel California
Any time of year (Any time of year)
You can find it here”

Igen, igen, welcome to the Hotel California! Irány Todos Santos, a Cabo San Lucastól körülbelül másfél órányi autózásra lévő kis falu, melynek nevezetessége a fent említett szálloda. A Petőfi rádióban évekig az Eagles számával kezdődött Fodor Balázs műsora. Ugyanazt tudom írni, mint Puerto Vallartánál, akkor még nem sejtettem, hogy valaha is meglátom ezt a hotelt.

Szerencsénkre Sz., bohém barátunk is csak este dolgozott, így hármasban indultunk neki, a cabo san lucas-i marinán autót béreltünk. A szolgáltató bódésoron nem volt még nyitva az autókölcsönző, de a szomszédos horgászhajós, akadozó spanyolunknak hála nagyon szívélyes volt: felhívta a kölcsönzőst, akivel (immár angolul) megbeszéltünk egy találkozót a kikötő másik végében lévő Starbucks-hoz. A legénységnek a Starbucks olyan, mint Budapesten a McDonalds: jó kis találkozási pont, van ingyen internet, iható a kávé, használható a WC. Fontos szempontok, ha valakinek csak pár órája van kiszaladni a vasszörnyből, melynek idejét-erejét áldozza.

Motorcsónakkal átvágtunk a kikötőn. Amíg emberünk megérkezett, Sz. szemfüles módon „térképet” kerített. Térképünk abból ált, hogy az újságos letöltötte okostelefonjára a google térképét, Sz. pedig lefotózta.

térkép.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„térkép”

Az autóbérlés nagyon könnyen ment. A fickó megállt a bérlendő kiskocsival (most nem Musztáng, spóroltunk és inkább ezt törjék meg a zavaros mexikói forgalomban, mint egy milliós autót), a kávézó asztalánál megírtuk a papírt, a bankkártyámról készített egy levonatot átütős papírra – semmi ellenőrzés, hogy van-e rajta pénz, fő a bizalom –, és már mehettünk is Isten hírével. Fantasztikus térképünknek – no meg a segítőkész helyieknek – hála baj nélkül keveredtünk ki a városkából. Kétszer ugyan áthuppantunk nem jelzett fekvőrendőrökön, de amíg nem válik le alkatrész a bérelt kocsiról, addig nem a mi gondunk. Aztán elmaradtak az autók és csak a kaktuszok bólogattak kétoldalt az ájult melegben.

kaktuszsivatag.jpg

kaktuszsivatag

Pusztaságában is megkapó látvány, nem unatkoztunk a másfél óra alatt. Áthajtottunk egy-két kisebb falun, ahol semmi se történt – láthatólag így megy már vagy háromszáz éve, mañana majd minden megoldódik.

isten hozott Todos Santosban.jpg

Isten hozott Todos Santosban

Todos Santos (gyakorlatilag Mindenszentek) egyetlen főutcája

álmos mexikói főutca.jpg

álmos mexikói főutca

 elvezet a szálloda mellett, amely a központi sarkon áll, így nem volt nehéz megtalálni.

 Hotel California 2.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hotel California

 

A Hotel California története

A Hotel Californiát 1947-ben kezdték építeni és 1950 február ötödikén avatták fel. Mr. Wong, a tulajdonos azt akarta, hogy helyinek higgyék, ezért felvette az Antonio Tabasco nevet. (Mint a régi viccben, mikor az amerikaiak kémet küldenek egy szibériai atomlétesítménybe, aki persze rögtön lebukik, hiába beszél anyanyelvi szinten oroszul, hiába vodkázik mindenkit az asztal alá és hiába hívják Ivánnak. Hogy miért? Mert ugye Szibériában viszonylag kevés a néger…)

Szóval Mr.Wongot is úgy hívták azon túl, hogy Señor Antonio Wong Tabasco, vagy „Chino” (kínai) Tabasco.

„El Chino” a 16 szobás hotelben feleségével és 7 lányával lakott. Egy szatócsboltja is volt, „La Popular” néven és egy kis étterem bárral. Ő volt az első, aki jeget hozatott La Pazból, egyedül a városban nála lehetett hideg sört inni valamint megnyitotta az első todos santosi benzinkutat is. Kifejezetten haladó szellemű ember volt „El Chino”

udvar.jpg

udvar

Mr. Antonio Wong Tabasco halála után a család eladta a szállodát egy helyi embernek, aki megváltoztatta a nevét, de csak rövid ideig birtokolta a helyet. Tőle amerikaiakhoz került, akik visszaváltoztatták a nevét Hotel Californiára.

csatornafedél.jpgcsatornafedél

A késő kilencvenes években a hotel négy évre bezárt és vevőre várt; végül egy kanadai házaspár, John és Debbie Stewart birtokába jutott. Mikor Stewarték megvették a szállodát, az eléggé le volt pusztulva, műanyagszékek voltak benne, csupasz villanykörte lógott a mennyezetről; a 16 szobát teljesen fel kellett újítani, akárcsak a fogadóhelyiségeket. Pár falat kiütöttek, hogy a legkisebb szobákat, amelyek már nem feleltek meg a mai kor követelményeinek, összenyithassák. Végül 2002-ben 11 szobával nyitott újra.

Hotel California.jpgHotel California

Nagyobb éttermet és bárt alakítottak ki, az egykori benzinkút helyére bolt került.

Az egykori benzinkút.jpgaz egykori benzinkút

Az újranyitás óta eltelt 10 év alatt a hely újjászületett. Az étterem, a „La Coronela” kanadai főszakácsa Dany Lamote mediterrán-mexikói konyhát visz.( Állítólag van egy magyar szakács is, de ez a történet kissé zavaros volt. Ha esetleg olvassa a blogot, akkor kérem írjon ide!) Itt készítik a saját márkájú „Hotel California Tequila”-t, melyet momentán csak az Egyesült Államokba exportálnak, de nemsokára Kanadában és Európában is kapható lesz.

finomak a részletek.jpgfinomak a részletek

A „Santo Vino” eklektikus borozó is része a hotelnek, ahogy tervezik újranyitni a „La Popular”-t is, pékség-csemegeáruházként.

medence.jpgmedence

Persze a helyet az Eagles együttes száma (https://www.youtube.com/watch?v=NUbTW928sMU) tette híressé, turisták százai (köztük mi is) keresik fel a helyet, hogy megbámulják, átérezzék a dal hangulatát.

négy zenész.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

négy zenész

A Hotel California étterme drágának találtatott, inkább betértünk a szemközti bodeguitába egy gyors ebédre és kólára.

készül az ebéd.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

készül az ebéd

Megírtuk az elmaradhatatlan képeslapokat is. Egyik rokonom, mikor később érdeklődtem megkapta-e, azt válaszolta: „Igen, szép kis hely”. Mikor kérdeztem, csak akkor derült ki, nem jutott az eszébe, hogy ez a Hotel California az a Hotel California… 

 

képeslapírás.jpgképeslapírás

Bár még volt időnk, visszaindultunk a sivatagi úton,

On a dark desert highway.jpgOn a dark desert highway

mert idefelé jövet megállapodtunk, hogy strandolunk egyet. Útjelző tábla sehol, csak pulykakeselyűk merengenek az útmenti karóa keselyű még él.jpgkon.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

a keselyű még él

Gyerekkori olvasmányok ugrottak be egyből, a sok vadnyugati történet, mikor a főhőstől elvesznek mindent a gaz rablók és neki mezítláb, puska nélkül kell átkelnie a Llano Estacado sivatagon, s mielőtt elájul, az utolsó kép, amit lát, hogy keselyűk köröznek fölötte.

ma éjjel is felszáll a fekete fantomgép.jpgMa éjjel is felszáll a fekete fantomgép

Aztán persze arra eszmél, hogy egy szép indiánlány törölgeti nedves gyolccsal cserepes ajkait. S később a hűséges és bölcs indiánok segítségével nemes bosszút áll a falvakat rettegésben tartó bandán.

Egy poros mellékútra fordítja Sz. az autót, kevés bizalommal vagyok iránta, de úgy látszik, jók a megérzései, kifejezetten az óceánnak fordul a csapás. Az úton olyan érzésem van, mintha visszamentünk volna száz évet az időben. Az út szélén tanya,

tanya_1.jpgtanya

a kutyák sem csaholnak csak bágyadtan fekszenek, a kaktuszok közömbösen meresztik tüskéjüket. Csak lovasszekér helyett egy szembejövő autó veri fel a port. Jó jel!

ez száz éve nem változott.jpgEz száz éve nem változott

És tényleg, alig negyedóra múlva elérünk egy kiépülő strandhoz. 5 dollárt leszurkolunk, mert semmi nincs még kész ugyan, de egy barna képű legény már ott áll a tákolt sorompó mellett és belépőt szed. Legyen neki jó napja, mosolygunk és fizetünk.

A sziklák oldalában átöltözünk, senki a strandról nem lát minket csak a dombtetőn lévő luxusapartmanból nézhetik csupasz fenekünket. M-é biztos gusztusos látvány, aki lekésett róla, az csak a mienket láthatja, így járt.

A part apró rákok lakhelye,

apró rákokokkal teli strand.jpgapró rákokkal teli strand

igyekszünk nem megzavarni őket, papucsot nem hoztunk. Sajnos egy pillanat alatt ássák be magukat a talajba, csak reménykedhetünk, hogy nem taposunk rá egyre. Szerencsések vagyunk, s már fürdünk is a sárga homok miatt aranyszínű langyos tengerben. Bele-belevetjük magunkat a közeledő hullámokba, kacagva dobjuk el magunkat mikor egy-egy erősebb lökés ledönt a lábunkról. Kit érdekel, hogy este sokat dolgozunk, ha napközben miénk a világ?

1 komment

2012.november 2. Cabo San Lucas

2013.05.23. 18:03 :: Kis ember

Cabo San Lucas fürdőhely, mindenféle karakter nélkül. Újonnan kialakított központ, kellemes partmenti éttermek, csodálatos fövenyes part. Alapvetően kedvenc témám, utcai életképek nem voltak, magát a várost le se fényképeztem. Ami különleges benne, az maga az öböl.

Mivel kikötője nincs, a Disney Wonder horgonyon állt,

Disney Wonder Cabo San Lucasban.jpg

a Disney Wonder Cabo San Lucasban

legtöbbször egyedül, de volt, hogy több hajó társaságában. Itt van például a Zaandam, mellyel legutóbb Alaszkában találkoztunk.

régi ismerős, a Zaandam.jpg

régi ismerős, a Zaandam

 

Hogy hogyan szállunk partra, ha nincs pier? Az olcsóbb hajóstársaságok ilyenkor bevetik a mentőcsónakjaikat. Azért van ráírva a lifeboatokra két kapacitás szám általában: egy, mikor „tender”-nek, kompolásra, és egy, mikor vész esetén mentőcsónaknak használják.  Ez utóbbit még elméletben sem kívánom senkinek: ilyenkor ugyanis még az ülések támláján is ülnek. Ha azt hozzáteszem, hogy a tapasztalatok szerint szinte mindenkire rájön vész esetén a mentőcsónakban a tengeribetegség, akkor el lehet képzelni, hogy mi folyik le az alsóbb részen ülők hátán és milyen szag lehet…

A Disney megengedheti magának, hogy helyi kompokat fogjon. Azok a pirinyó hajócskák a Wonder oldalában a 70-80 férőhelyes – tehát nagyjából dunai átkelőhajó méretű – kompok. Egyik alkalommal, mikor enyhe bríz fújt a tenger felől, annyira mozogtak a kompok, hogy nem tudták őket a Wonder platformjához kikötni, mert megzúzódtak volna a nagy hajó oldalán. Inogtunk rendesen, kapaszkodni kellett. Próbálkoztunk li (szélmentes) és luv (szél felőli) oldalon is, 20-25 percet hiába. Mindeközben a több, mint 80.000 tonnás Wonder elegánsan állt, mintha odabetonozták volna a tengerfenékhez. Ilyenkor gondolok bele, milyen lehet odakünn, mikor a nagy hajó is bukdácsol, mondjuk az Északi-tenger jeges hullámain…

 

Mint írtam, Cabo kifejezetten turistaközpont, amely a strandjaiból él. Van itt minden, szörfdeszkán evezés, kajakozás, bulihajók, sárga tengeralattjáró,

sárga tengeralattjáró.jpg

sárga tengeralattjáró

jet ski, siklóernyőzés. Ez nagyon kellemes program, az ember csak üldögél a semmi tetején egy deszkán, körötte susog a szél, lába alatt az apró házak és emberek.

ketten függnek az égen.jpgketten függnek az égen

A Marinán nagy a zsúfoltság, egymást érik a szolgáltatók: egy (a szokásos mindent-adunk-recept-nélkül) gyógyszertárat vált egy ékszerboltos, aztán horgászstand, majd egy kistigris-simogató. Utána egy étterem akciókkal, szalmafonat-árus, masszázsszalon, épülő betonhotel-apartmanba balek-befeketőt kereső vigéc. Nahát, ezzel a masszázsszalonnal jól megjártam! Ahol csak tehetem, megyek masszíroztatni, a sok ülést és az idegen ágyat kompenzálandó. Előző bejegyzésemben írtam, hogy Puerto Vallartában micsoda nagyszerű masszázshelyet találtunk, kedvesek voltak, megbízhatóak és remek technikával dolgoztak. Itt is találtam egyet, akciósan csak 20 dollárért hirdette magát. Gondoltam most nyitottak, azért ilyen olcsó, megnézem. A hely bizalomgerjesztő volt, normális spa kinézettel, a szokásos jin-jang zenével, kedves zöldköpenyes fiatal masszőzökkel. Természetesen itt is „todo”, azaz mindent le kell venni masszázshoz. A lánynak nem volt jó keze, de betudtam a tapasztalatlanságának, ahogy azt is, hogy mikor megfordított, nem tett a fejem alá párnát, így az lógott, kényelmetlen volt. Aztán kezdett gyanús lenni, hogy mikor a hátamon fekszem (betakarva egy vékony lepedővel), egyre többször ér hozzá a kezem véletlenül a melléhez. S valóban, rövid idő után a fülemhez hajolva suttogva megkérdezte, kívánok-e „extra szerviz”-t. Hm? Megkérdeztem mennyi, csak hogy hű blogolvasóimnak majd beszámolhassak erről is. Azt mondja kézzel-szájjal 120 dollár. Úgy ültem fel, mint akit darázs csípett meg. Mennyi?! 120 pesot (kb. 10 dollár)akartál mondani, nem, aranyom? Hát 120 dollárért Thaiföldön négy nőt is kapni fejenként másfél órára (szintén a kedves blogolvasók kedvéért megtudakolt információ)! Mondtam köszönöm kedvesem, de kint ül a feleségem az előtérben. Hát ennyi, egy élménnyel és egy rossz masszázzsal gazdagabban tértünk vissza a hajóra.

A szállodákkal beépített strandszakaszon a kívülállónak le kell szurkolni kb. 20 dollárt, hogy élvezhesse egy napernyő (sombrero) árnyékát. Mi úgy oldottuk meg, hogy megígértük a pincérnek, sok koktélt iszunk. Igyekeztünk ezt betartani, pár mojito után rendeltük a bloody maryt, de azért nem vittük túlzásba, nem jó az imbolygó kompon túl ittasnak lenni. Mint minden esetben, a néhány spanyol szó csodákat művelt, rögtön szolgálatkészebbek lettek az alkalmazottak. Főleg mikor meglátták a kezemben Isaac Asimov „Yo, Robot” című nagysikerű spanyol nyelvű könyvét. Igaz, azt már nem vették észre, hogy 2 oldal/óra sebességgel haladok, hiszen el kell tűnődnöm még minden szókapcsolaton.

Az igazi nagy látványosság az úgynevezett „Playa del Amor”, azaz a szerelmesek strandja.

Playa del Amor2.jpg

Playa del Amor

 A földnyelv öböl felé eső partszakaszát azért nevezik így, mert nehezen megközelíthető és éppen ezért intim... lehetne. A szárazföldröl csak nagy sziklamászások után, félig a vízben gázolva érhető el, viszont 5 dollárért a vízitaxi odavisz, éppen ezért ma már inkább a „hülye, romantikát kereső turisták strandja” névvel kellene illetni. A vízitaxi is érdekes jelenség itt.

vízitaxik.jpg

vízitaxik

Mindegyik magánkézben van, az árak ugyanakkorák. Ha valamelyik egy dollárral olcsóbban visz, annál kiderül, hogy a kikötő kijáratánál pont egy dollárnyi illetéket kell fizetni a kilépőnek. Micsoda meglepetés! És bár elsőre bizalmatlan voltam, hogy biztos értünk jön-e sofőrünk, szinte pontosan négykor be is futott, ráadásul megismert minket, hogy mi vagyunk az utasai; pedig ekkor legalább hat-hét vízitaxi próbált kievickélni a partra, s ugyanennyi türelmetlen turista várta, hogy elvigyék. Egyik alkalommal úgy jártam, hogy a hullámverés miatt nem sikerült elsőre kifutnia a partra a kis csónaknak. Én belekapaszkodtam az orrába, mikor a visszacsapó hullámtól az egy-másfél méterre felhőkölt, csak lógtam rajta, majd attól tartva, hogy mikor leesik maga alá ránt, a csúcson elengedtem és nagy csobbanással visszahullottam a vízbe. Bentről nem tűnt olyan félelmetesnek, de M. később elmesélte, hogy akkor ott már kezdte magát özvegynek érezni; olyan látványt nyújtottam, mintha egy James Bond filmben én lennék a harmadosztályú gonosz, akit a 007-es csónakjának egy ügyes mozdulatával leráz magáról.  Mindegy, túléltük, csak egy kis horzsolás lett az alkaromon.

Vannak olyan partrészek is, melyek ennek ellenére üresek. Hogy miért, nem tudom, nem jutottunk el oda sosem.

csábítóan üres partszakaszok.jpg

csábítóan üres partszakaszok

szikla az öbölben.jpg

szikla a tengerben

 

Ugyanígy nincsenek sokan a szerelmesek strandja földnyelvének másik felén sem. Ott már az óceán az úr, fürödni szigorúan tilos, a hatalmas hullámok után a tenger borzalmas erővel szívja vissza a vizet, elég egy rossz mozdulat és már a habokban találjuk magunkat, ahonnan nincs visszaút.

embermagas hullámok.jpg

embermagas hullámok2.jpg

embermagas hullámok

Úgy is hívják ezt a helyet, hogy az „elváltak strandja”

Divorce beach 1.jpg

Divorce beach 2.jpg

divorce beach

Üldögélni viszont jól esik a szikláknál, távol az emberektől (megmondom őszintén, számunkra inkább ez volt a szerelmesek strandja).

lábnyomok a homokban.jpg

lábnyomok a homokban

 

Estére elcsitul a strand,

a Playa del Amor naplementekor.jpg

a Playa del Amor naplementekor

élénkül a forgalom a kikötő irányába. A fókák is izgatottá válnak, a vízitaxikat, kompokat és bulihajókat messze elkerülik, annál inkább nyomakodnak a befutó horgászhajók irányába! Hogy hogyan tudják megkülönböztetni a hajókat rejtély. A lehetséges élelemforráshoz érve sipítoznak, bohóckodnak, fel-felmásznak a hajók végébe, nem is tudom, hogy kerülik el a hajócsavart. A turisták persze örülnek, dobnak nekik egy pár falatot. Ma is ellátták őket hű szolgáik, az emberek vacsorával.

Aztán lemegy a nap, s mi ott ülünk kinn a kapitányi fogadáson a hetediken, felettünk már kéklenek a híd éjszakai lámpái, előttünk Cabo,a szakács grillezi a húst, M portóit kortyolgat és kólát iszom (szolgálatban leszek még este), s  Csabával a fotósok főnökével ugratjuk egymást. A szállodasor fényei méltóságteljesen úsznak ki a képből, s a langyos estében visszaverődik róluk a Disney Wonder kürtje: When You Wish Upon A Star…

megy le a nap az öböl felett.jpg

megy le a nap az öböl felett

Szólj hozzá!

2012. november 1. Puerto Vallarta

2013.05.16. 21:16 :: Kis ember

(Bár Puerto Vallartában sokszor jártunk, egy bejegyzésben írom meg)

Puerto Vallarta nevét először a Balfácán című Pierre Richard filmben hallottam, kemény két „l”-lel mondták. Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok ide. Igaz, azt sem, hogy Dél-Franciaországba (Stop! Nizzába!), aztán pedig de. Amikor otthon az útvonalat nézegettem, ahol Mexican Riviera néven futott ez a cruise, gondoltam itt úgyse lesz semmi különös, csak homokos tengerpart, meg napernyők. Hát… volt.

Puerto Vallarta már nagyon délen van, a nap reggeltől estig őrjítően süt. A hajóra messze hangzó rikoltások és makogások hallatszanak, a kikötőben kisebb állatkert található. A papagájok, mint már sok száz éve keményen dolgoznak gazdájuknak.

papagáj.jpgPapagáj

Csak egy dollár egy fénykép. Bezzeg mikor régen planétát húztak! (Önre fényes jövő vár! Pénz, szerelem, utazás!)

A városba taxival lehet bejutni 10 dollárért vagy helyi busszal 10 pesoért, ez nagyjából 80 dollárcent. Kettőnknek is elég olcsó. A megálló csak egy kósza oszlop a soksávos út mellett, minden busz megáll, rajtuk titokzatos jelek, megbízhatóbb, ha az ablakra mázolt feliratot nézzük.

légkondi és felirat.jpgLégkondi és felirat


De a legjobb, ha megkérdezzük a sofőrt. Annak idején furcsállottam, hogy nem beszélnek angolul, de aztán egyszer valaki elmagyarázta, hogy tanuljak meg spanyolul, legalább annyira világnyelv, mint az angol. Hát, igaz ami igaz, Dél- és Közép-Amerikában el lehet vele boldogulni. „A la centro?” – kérdeztem a sofőrt és mikor mondta „si”, akkor felkapaszkodtunk a járműre. Itt a buszok magánkézben vannak, sok a párhuzamos szakasz, ahol egymással versengenek az utasért. Ez nem kényelemben vagy szolgáltatásban jelenik meg, hanem aki előbb ér a megállóba, az szedi fel az utast.

Prousti vonalként itt eszembe jut, mikor sokat jártam Svájcba és egy féllegális busztársaság mikrobuszaival mentem, lévén az a legolcsóbb és még gyorsabb is, mint a klasszikus busz. Nem volt konkrét menetrend vagy megálló, hanem megmondták, hétfőn-szerdán-pénteken délután háromkor a medvéknél találkozunk; ez a Bärengrabennél lévő parkolót jelentette. Később ez a társaság kettévált, az egyik invesztált kényelmes Mercedes buszokba, a másik nyomta tovább az öreg Fordokkal, amelyekbe egyébként Bécsben a BP kútnál egyszer tankoltak összesen – igaz, akkor a csomagtartó mögött lévő illegális tankot is teletöltötték, ez kitartott nekik Genfig. Ezt a fissziót én nem tudtam, várom a Mercit, mikor megjelent a Ford. Indulunk – mondták és már söpörtek is a szokásos tempójukkal. Később rám telefonáltak a mercisek, hogy hol vagyok, negyedórát vártak rám. Hát valahogy így happolják el a puerto vallartai sofőrök is egymás elől az utasokat. Ennek következménye, hogy az amúgy is kissé hektikus közlekedésben megvadult bikaként fúrják magukat a kisbuszok. Szegény M. egyszer nagyon elsápadt, mikor pont mellette-alatta nekiszorítottunk egy kisautót az elválasztó betonszegélynek. Szerencsére nem történt baleset, csak dudálás, ökölrázás. A buszok egyébként a szétesés határán mozognak, ami az utakat (a belvárosi rész kövezett beton) és a vezetési stílust elnézve nem is csoda.

érdekes sof.jpegÉrdekes sofőrülés

Én csak attól féltem, hogy egy komolyabb fékezésnél belém áll a törött kapaszkodó, de mindig szerencsésen megúsztuk. És hogy ne a forgalomra figyeljünk, buszzenészek szállnak fel elég gyakran. Végül is, ha van bárzongorista, presszózenész, lounge-gitáros, akkor miért ne lehetne buszmuzsikus is?

buszgitáros.jpgBuszzenész

Nem csak (hamis) gitárral kísérik magukat az énekesek, egyszer felszállt egy fickó az oldalára erősített Sokol rádió-szerű alkalmatossággal, amiből telefonhangon szólt valami zene és arra ráénekelt. 5 pesot adtam neki, ez nincs fél dollár. Kapott volna húszat, ha abbahagyja, mindegy. Minden kikötőbe illik egyébként helyi pénzzel érkezni, mert a dollárt ugyan mindenhol elfogadják, de drágábban mérik a holmikat. A pesoinkat is a buszsofőrnél egy kis fadobozba kellett leszámolni, mikor elfogytak, egy dollárt kért az útért, ami – árfolyamtól függően – 12-13 peso. Le az árdrágítókkal!

Buszsof.jpegBuszsofőr

Maga a belváros párhuzamos macskaköves utcákból áll, szedett-vedettnek tűnő házakkal. Van köztük igaz békebeli is,

békebeli épület.jpgBékebeli épület

és van nagyon modern is: például a színház. És lám, kik jönnek éppen ide?!

ki jön ide.jpgKi jön ide?

Egy másik alkalommal pedig a Princess nevű női hegedűs formáció plakátját láttam. Kicsi a világ: Pados Kriszta, a Princess egyik tagja gyerekkori ismerősöm, öccse osztálytársam volt még a nyolcadik kerületben. Vicces lett volna összefutni vele itt a Föld másik végén.

Nekem az apró üzletek tetszenek, a régebbiek, melyeknek az ajtaja mindig nyitva, hogy a bentlévők egy kis (benzingőzös) levegőhöz jussanak.

órásüzlet.jpgÓrásbolt

Mint a képen is látható, a járda beton, az úttest pedig betonba öntött kavicsokból van kirakva. Ráz is rendesen, kemény a talpnak is, de legalább romantikus hangulatot kölcsönöz az utcáknak.

romantikus utcák.jpgRomantikus utcák

A belváros is hegyes-völgyes, felkapaszkodva egy meredek utcácskán hamisítatlan mexikói hangulat árad. A gyerekek egyenruhában épp jönnek haza az iskolából, a nyitott ajtókon át az utcára száll a tortilla és a bab szaga. Kóbor, vagy inkább mindenkihez-tartozó macskák másznak odébb szemrehányó tekintettel, hogy miért zavarjuk meg őket pihenésükben. Az emberek kikukkantanak, ki az aki erre jár, ide már nem szokása a turistáknak feljönni, maradjanak csak lenn a sétányon. Amelyik kinézetére olyan, mint bármelyik másik, ahova gazdag nyugati turisták járnak. A hatvanas évek enciklopédiáiban ezekre írták, hogy „Puerto Vallarta tengerpartja, háttérben a modern városrész” és mellé egy fekete-fehér raszteres kép.

modern város.jpg„Modern város”

A sétányt övező korláton szerelmespárok ücsörögnek az árnyékban,

szerelmespár.jpgSzerelmespár

kicsit odébb a kedvencünk, a kiugrott papból lett filozófus-festő, túl forradalminak találták a gondolkodásmódját, ezért eltanácsolták a katolikus egyházból,

fest.jpegA festő…

abból él, hogy remekbe szabott kutyákat és egyéb állatokat fest akrillal, például egy fürdőkádban hátán fekvő tehenet.

es kepei.jpg…és képei

Régi ismerősként üdvözöljük (Buenos díás, senor pintor), már régóta fájt a fogam egy képre tőle, végül rendelésünkre meg is festette. Utána irány az egyik kis utca, ahol 25 dollárért 80 percet (!) masszíroznak. Jólesik végigfeküdni a hűvös lepedőn, a hangszóróból halk jingjang zene szól, majd a százkilós barna bőrű masszőrnő nekilát az embernek. Először az ágy „orrlyukán” finom illatú illóolajokat szagoltatnak, utána egy kis nyújtás majd kezdődhet a masszázs. Bár teljesen meztelen az ember, semmi erotikus nincs benne, inkább csak rendkívül megnyugtató. Még amikor a hátán fekszik a férfiember s éppen útban lóg a lógója, azt is olyan természetességgel teszik odébb a lepedőn keresztül, hogy semmi izgató nincs benne. (Ellentétben a Cabo San Lucasban történtekkel, de arról majd a maga idején.) Végig figyelnek rá, hogy semmi ne legyen kényelmetlen:a fejem ne lógjon, a derekam ne húzódjék, mikor átfordulok segítenek, hogy ne feszüljenek meg az izmok. Utána egy korty vizet is kapunk.

Hamar elszalad a majd’ másfél óra, van még időnk csatangolni. Benézünk egy kozmetikai szalonba, végigkérdezzük, mi micsoda. Az „intim szőrtelenítésnél” találunk egy „brasilieno” programpontot, mikor rákérdezek mi az, a férfivendégtől amúgy is feszengő kislány szinte suttogja: todo. Azaz minden szőrt leszednek. Hát persze, ahogy a braziloknak a karneválok idején, mikor csak egy kis pajzsocska takarja a szerelem nyílását! Hiába, nyelvi környezetben a legkönnyebb tanulni.

Egyik alkalommal hatalmas tömeg tolongott ünneplőben a templom körül, negyven fokban is szépen felöltözve. A templom szentjének neve napja volt, igazi fiesta hangulat, minden méteren valami árus vagy gyanús külsejű löttyöt, vagy gyanús szagú élelmiszert árul. A magas járdakövön ülve emberek tucatjai falnak, kutyák rohangásznak fontoskodva, gyerekek kezében színes zászlócskák. Sok a környező falvakból érkezett parasztember, bő fehér peónruhában.

Meg lehet zavarodni, mert ellentétben a legtöbb kikötővel itt nem igazítják a hajó óráját a szárazföldhöz. Mindig figyelni kell, hogyha ötre kell visszamenni, az itt hat óra, nem szabad pánikolni. Egy gyors kávé mindig belefér a Café Moliendoban, ebben az apró kávézó-étkezdében, ahol helyi csirkeragut eszem, míg M. isteni capuccinót kortyolgat. Benéz közben a pék is, leteszi a frissen sütött csokis karikákat, trécsel a boltossal.

 

pék és péksütemény.jpgPék és péksütemény


És vissza a buszút ugyanaz. Száguldozó, két centis helyeken előretörő sofőrök, van, hogy összeér a tükrük, buszmuzsikus, megfáradt, munkából hazatérő emberek. Egy-kétszer beugrunk a nemrég épült bevásárlóközpontba is, itt mindent körülleng a légkondicionált unalom. Hát, inkább a meleg és az élet.

2 komment

2012. október 27. Ensenada, Mexikó

2013.04.29. 11:29 :: Kis ember

Ensenada kizárólag adminisztratív okok miatt került bele minden nyugati parti útba. A szabályok ugyanis előírják, hogy nemzetközi legénységgel hajózó társaságnak minden út során minimum egy nem amerikai kikötőt érintenie kell. Az Alaszkai úton ezért érintettük pár órára Victoriát, Kanadát s ezért hajóztunk le mindig San Franciscóból is Ensenadába, hogy azután visszamehessünk Los Angelesbe. Őrület, őrület, de van benne rendszer; ha nekik megéri, én nem bánom.

A négynapos út vissza az óceánon eseménytelenül telt. A hullámok végig szelíden ringatták a hajót. A magunkfajta „land-locked” (angol barátaimtól tanult kifejezés, a „szárazföldi patkány” finom megfogalmazása: olyan ember, aki nincs a tenger látványához, érzéséhez és méretéhez szokva) magyar ember azt hinné, hogy bizonyos méret felett nincs különbség, a tenger – tenger. Nos nem így van. Kezdjük azzal, hogy a Csendes Óceán 1 750 000 000 négyzetkilométer nagyságú. Ez akkora terület, hogy ha összeadjuk az Atlanti Óceán, az Indiai Óceán, az Északi-sark (ami alatt szintén tenger található), a Földközi-tenger, a Délkínai-tenger, a Bering-tenger, a Karib-tenger, a Mexikói-öböl és az Északi-tenger alapterületét, még ez is kisebb, mint a Csendes Óceán. És bizony van különbség! Máshogy kék a víz, másmilyen a szaga és máshogy is hullámzik. Az „Il Pacifico” – ahogy Magellán elnevezte, mert a száz napig tartó útján Tűzföldtől a Fülöp-szigetekig nem volt része viharban – szerencsénkre valóban békésnek bizonyult, de érezni lehetett a mérhetetlen mennyiségű vizet körülöttünk és alattunk. Annak idején, zöldfülű hajós koromban jó hajónkkal az Artemissel első utam az Atlanti-óceánon át vezetett. Egy vihar miatti késés okán (ezt a történetet lehet, hogy majd egyszer megírom) kissé sérült hajóval és pár kikötőt kihagyva hatodik napja szeltük az óceánt, a régimódi Wärtsila motor alattunk csühögött, s úgy nézett ki, soha, de soha nem fogjuk elérni a túlpartot! Én tengeribetegséggel küszködve csak álltam a hajókorlátnál és néztem, hogy a hófehér habok hogyan omlanak le a hajó orráról és simulnak vissza az elképesztően kék vízbe. Nincs fénykép, amelyik azt a színt visszaadná, nincs szimulátor, amelyik az érzést reprodukálná, hogy a semmi közepén egy vacak kis hajó (mert legyen bár a 44.000 tonnás Artemis vagy a 86.000 tonnás Disney Wonder, de akár legújabb 220.000 (!) tonnás luxusóceánjáró) küszködik előre a végtelen vizeken. 

Visszatérve mostani utunkhoz, lejtmenetben jöttünk, mert – a Csendes-óceán keletről nyugatra "folyik"! A Fülöp-szigeteknél az óceán szintje 60 centiméterrel magasabb, mint Panama partjainál. Nem hinném, hogy ilyen távon sokat számítana. Ahogy az sem, hogy a Csendes kevésbé sós, mint az Atlanti.

Ensenada jól megél ebből a már említett adminisztratív szabályból, kikötőjét folyamatosan bővítik. A munkálatok cseppet sem zavarták a fókákat, akik szemmel láthatóan igen jól érezték magukat a langyos vízben. Hát az biztos, hogy könnyebb dolguk van, mint alaszkai társaiknak (lásd a 2012. augusztus 29-i Tracy Armról szóló bejegyzést), boldogan tutulnak alig tíz méterre a bámész turistáktól.

Fóka 1.jpgFóka 1.

Fóka 2.jpgFóka 2.

A háziasszonyok kitárgyalják, ki mit főzött vacsorára

Fóka 3.jpgFóka 3.

vagy a gyereket viszik sétálni a jó levegőre.

Fóka 5.jpgFóka 5.

Miközben van aki csak henyél.

Fóka 4.jpgFóka 4.

Minek is dolgozzon, meleg van, a kaja házhoz jön, a háztartással törődni, tisztálkodni meg nem kell. Ez utóbbit érezni is, messziről bűzlő halszaguk van és bármilyen kedves is a pofájuk, bármennyire aranyos is az „ouh-ouh” ugatásuk, nem jó a közelükbe menni, nemcsak azért, mert vadak, hanem mert elég hozzájuk érni hogy utána az ember egy hétig sikálja a kezéről a rátapadt szagmaradványokat.

Ensenada egyébként tipikus mexikói város, semmi különleges nincs benne. Az élet, mint a meleg éghajlatú helyeken általában,itt is az utcán zajlik. A kikötőből kijövet gyerekek árulnak karperecet, cukorkát és mindent.sovány kutya.jpg

Sovány kutya

 

Miért nincsenek iskolában? A fal mellett sovány kutya pihen, láttunkra felkel és eloldalog.

Valahogy minden olyan lepukkant, mégis élettel teli. Nem is hiányzik az a patikatisztaság, ami az Egyesült Államokban van, az az agyonszabályozottság. Ha már patika: itt agyógyszertárakban mindent lehet kapni és semmi sem vényköteles, nagy betűk hirdetik: AMOXICILLIN, STEROID, VIAGRA. Van itt minden, mégis inkább csak egy kis vizet veszek. A Café Torinóba ülünk be internetezni. A kávéfőző kislány arca mosolyra húzódik, mikor spanyolul próbálom kérni a kávét. Ha az ember már tíz szót tud spanyolul, sokkal szolgálatkészebbek, mintha csak a gringók nyelvén motyog.

Amiben nagyok a mexikóiak, az a bőrcipő. Be is szereztem két elsőrangú cipőt, egy feketét-egy barnát. Muszáj volt már, az annak idején Southamptonban 5 fontért vett fekete cipőm kezdte elhagyni magát. Tipikus hajós módon múlt ki szegény: a talpa olyan volt, mintha új lenne, semmit nem kopott, hiszen csak puha szőnyegen jártam benne, de az oldala és a teteje siralmas állapotban volt. Apám egy Spanyolországban lakó barátja mondta annak idején, hogy amelyik cipő nem fényes, az koszos. Itt is rengeteg a cipőtisztító, aki ad magára az fényesítteti a cipőjét.

cip.jpegCipőtisztítás

A kép bal sarkában lévő Ford furgont már Grafitember is megénekelte (http://napirajz.hu/?p=1191).

Emlékszem, annak idején egyszer én is pucoltattam cipőt, még Görögországban, de kényelmetlenül éreztem magam, mikor a lábam fölé görnyedt egy idegen. Azóta inkább nem csinálok ilyet.

A szegénység itt is szinte tapintható. Rengeteg embernek semmi dolga, csak úgy vannak az utcán,

alvó ember.jpgAlvó ember

de itt legalább nem kell szoronganiuk a téltől.

Folyt.köv.

3 komment

2012. október 22. Hilo, Hawaii

2013.04.25. 17:39 :: Kis ember

Tulajdonképpen ennek a szigetnek (a nagy szigetnek) a neve Hawaii, a többi csak a Hawaii szigetcsoport része. Cook admirális „fedezte fel” 1773-ban, s megbízójának, Lord Sandwichnek a tiszteletére nevezte el Sandwich-szigeteknek. Igen, ez a lord szerette a kis rakott kenyérdarabokat, melyet ezért nevezünk szendvicsnek.

Ha megnézzük a térképet, láthatjuk, hogy a Hawaii-szigetek északnyugatról délkelet felé nőnek. A szigetek kialakulásukat egy forró pontnak köszönhetik, amely felől szép lassan elvándorolt a kőzetlemez és így a szigetek és mállani kezdtek. Nagyjából hasonló nagyságúak voltak keletkezésükkor, de aztán elkoptak. Ma az összes – felszínen lévő – szigetek közül csak Hawaiion van vulkanikus tevékenység, de már ott is csökken az ereje. Szomorúságra semmi okunk, még körülbelül tízezer évig működni fog, unokáink pedig majd legfeljebb az új szigetet, a most kiemelkedő Lo’ihi-t látogatják.

Hogy is van ez, hogy mindig új és új vulkánok keletkeznek s a régiek kihűlnek itt, a Csendes-óceáni kőzetlemez közepén? Két bejegyzéssel ezelőtt megígértem, hogy írok erről. Figyelem! Lemeztektonika következik alapfokon.

A föld felső kőzetlemezei (a litoszféra) nem szilárdan állnak a helyükön, hanem folyamatosan elmozdulnak, mindegyik más irányba. Ahol ezek a lemezek összeérnek, ott vagy összeütköznek (konvergens vagy destruktív szegély), vagy szétválnak (divergens vagy konstruktív szegély), vagy súrlódva egymáson elmozdulnak (súrlódó vagy konzervatív szegély). Az első kettő valamiféle vulkáni tevékenységgel jár, az utóbbi földrengések okozója.

Hawaii viszont más, hiszen egy nagy kiterjedésű kőzetlemez, a Pacifikus-lemez közepén helyezkedik el. Miért tör ki akkor mégis vulkán? A megoldás az úgynevezett forró pont, mikor a földkéreg alatt egy, a környezeténél melegebb rész helyezkedik el. Ez a forróság meggyengíti a fölötte lévő kőzetlemezt és az átlyukadt lemez utat engedett a lávának. Mivel a pacifikus lemez észak-északnyugati irányban mozog, ezért továbbhalad a forró pont felett. Így nem egy szigetet, hanem szigetcsoportot hoz létre, melynek délkeleti tagjai az újabbak. Az északnyugatiak lassan kopnak, elenyésznek vissza a tengerbe. Ahogy azt Kiko Kitazawa, a vulkánnál szolgálatot teljesítő vadőr, kinek egyik szülője japán, a másik hawaii őslakos volt magyarázta: olyan ez, mint egy gyártósoron végiggördülő lemez, amibe alulról ugyanaz a gép mindig egy lyukat üt. Ahogy a lemezt a görgők továbbítják, a lyukasztógép mindig új helyen szakítja be az anyagot, szép egyenletes mintát alkotva.

A hatalmas tömegű vulkanikus kőzet súlyával benyomja az alapot, amin nyugszik, így alakul ki Hawaii jellegzetes partvidéke, ahol a nagy mélységű óceánból hirtelen magas hegyek emelkednek ki. Ehhez hozzájárul a szigetek fekvése, hogy a passzátszél pont itt fúj s a hőmérséklete is ideális. Ha ezeket összeadjuk, máris megérthetjük, miért a világ legkedveltebb üdülőhelye Hawaii. Jó klíma, fantasztikus növényzet, gyönyörű mély, tehát mindig friss tenger és hozzá a passzát miatt egyenletes hullámok.

tengerpart1.jpg

Tengerpart 1.

tengerpart2.jpg

Tengerpart 2.

tengerpart3.jpg

Tengerpart 3.


Későn szabadultunk, gyakorlatoznunk kellett. Ennek az a hátránya, hogy ilyenkor az egész legénység egyszerre áramlik ki, nehéz taxit találni. Nekünk is csak úgy sikerült, hogy beszálltunk még 4 emberhez, elmentünk velük a városba, kifizettük a ránk eső részt, majd megkértük a taxist, hogy hajtson a repülőtérre, ott lehet autót kölcsönözni. Most is Musztángot béreltünk, a változatosság kedvéért fehéret. Nem kivagyiságból, hanem egyszerűen – nem volt más. Ezen ne múljék, ráadásul feleannyi volt, mint Honoluluban. Irány a Hawaii vulkán nemzeti park és remélhetőleg a fekete homokos strand. Kérdésemre taxisofőrünk elmondta, hogy nincs ugyan közel, de nyomjam neki nyugodtan, nincs sebességmérés. A széles főutat elhagyva kétszer egy sávon nem lehetett száguldozni. Megálltunk egy stopposnak, hatvan év körüli hölgy volt, egy vödör és pár szerszám volt a kezében. Ahogy annak idején Athénben (lásd ottani bejegyzésemet), most is sikerült egy öreg hippit kifognunk. Kiderült róla, hogy nyugdíjazása előtt szexuális felvilágosítással foglalkozott, afféle szextanár volt. Most már visszavonult, de nyugdíjkiegészítésként különböző szexuális segédeszközöket gyárt, főleg BDSM témakörben, paskolók, korbácsok, szíjak de különleges kézzel készített műpéniszt is. M. kicsit csodálkozott, hogy ilyen kifejezéseket tudok angolul, de hát aki rendszeres napiszar.com és puruttya bizarr olvasó volt az a „2 girls 1 cup” után már elég képzettnek számít. (Figyelem, google keresés csak erős idegzetűeknek!) Utasunkat ha házig nem is, de a bekötő földútig elvittük. Megérte, mert lefordulva a főútvonalról, áthajtva egy két bumperen – ez olyasfajta, mint nálunk a fekvőrendőr, csak nem teszi tönkre az autót – hamisítatlan hawaii településen találtuk magunkat. A dombok között elszórva épületek, kerítés sehol, mintha az egész sziget egy falu lenne.

Az út meredeken emelkedni kezdett, de Musztángunknak meg se kottyant. A levegő egyre hűvösebb lett, ahogy közeledtünk a nemzeti parkhoz.

nemzeti park.jpgNemzeti park

A kénkőszagú gázokat eregető vulkán nem a legnagyobb a hegyen. Ahogy Kitazawa úr elmondta, különböző utakon tör magának utat a láva és a forró gőz. Látványnak kopár, hiszen itt most nem látszik mögötte a kéklő tenger.

füstölög.jpgFüstölög


Egy ideig még elbámészkodtunk, majd irány a fekete homokos strand! A vulkáni kőzet ugyanis fekete színű, annak lassú morzsolgatásával keletkeznek a fekete homokos strandok.

fekete sziklás-homokos strand.jpgFekete homokos strand 1.

fekete sziklás-homokos strand 2.jpgFekete homokos strand 2.


Ez a hegy túloldalán volt, cserjés-sivatagos hosszú lejtőn jutottunk el odáig Fél szemem az úton, másik az órán, mikor érjük el a „no return pointot”, azt, ahonnan már nincs időben visszatérés. Az utolsó pillanatban tűnt fel oldalt a strand. Szerencsére a víz hideg volt, nem estünk kísértésbe, hogy belemenjük, kicsit dobálóztunk a salakszerű anyaggal, aztán söprés vissza. A hazaúton a mutató folyamatosan 90-100 mérföldet mutatott, de nem lehetett alább adni, szorított az idő. Az utolsó pillanatban kaptam észbe, hogy meg is kell tankolni az autót, ez nem olyan, mint a sajátom, hogy még van benne elég, majd holnap. A benzinkutasnőtől megkérdeztem, milyen messze van a reptér? Fél óra – mondta. Az órámra sandítottam. 50 perc múlva a hajón kell lennem és még le kell adni az autót, vissza kell jutni a kikötőbe. Akkor nincs mese, nyomni kell. Behoztam egy-két percet, mikor útjavítás miatt feltartották a forgalmat. A kocsiban a feszültség egyre nőtt, már a „vastartalékot” kezdtük fogyasztani. Ez az az idő, amivel hajósember nem számol, olyan, mint a búvárnak az utolsó korty levegő; ott van, de nem szabad elhasználni. A reptéren még nyomtunk két felesleges kört, mire megtaláltuk a visszadópontot. Utolsó előttinek futottunk be – azzal a különbséggel, hogy én személyzet vagyok, tehát fél órával az utolsó időpont előtt a hajón kellene lennem. Szerencsénkre nem kellett taxit rendelni, egy kisbusz összegyűjtött minket. A hajónál hatalmas a sor, megkönnyebbültem: most már mondhatom, hogy régóta itt vagyok, csak sorban állok. Egy kicsit behúztam a nyakam, mikor a nepáli őr lehúzta a hajókártyámat, de nem szólt semmit. Később kiderült, hogy a hajón sem izgatták magukat, pedig nekik a rendszerben megjelenik, ki mikor érkezett vissza. Érdekes módon éjszaka nem álmodtam azzal, hogy lekésem a hajót, pedig ez sokszor előfordult és nem csak velem, hanem ahogy beszélgetéseinkből kiderült más személyzettel is.

Este megint a hajófarról néztük, hogyan tűnik el Hawaii. Viszlát, gyerekkori álmok és sóvárgások szigete, ígérem visszajövünk!

Szólj hozzá!

2012. október 21. Honolulu, Hawaii

2013.02.12. 21:59 :: Kis ember

Nawiliwili

Bár előző nap még kikötöttünk Nawiliwiliben, ott nem sokat csináltunk. Gyalogoltunk a hőségben másfél órát banki problémák miatt (nem sikerült megoldani), megismerkedtünk egy helyes portugál építészlánnyal, közösen koktélt iszogattunk az árnyékban majd fürödtünk a méteres hullámokkal kedveskedő tengerben.

Honolulu.

Hadd lopjak Dékány Andrástól, hogyan látta ő Honolulut a II. Világháború után:

„Jártatok-e már Oahu szigetén, Honolulu mellett, Waikiki partjainál?

Éreztétek-e, miként duruzsolja fületekbe állandó danáját a passzátszél, reggel éppen úgy, mint délben, este és éjszaka is egyforma vidámsággal?

Láttátok-e megdőlni a szélben a Hawaii-szigetek csodás pálmáit a korallpadokkal szegett partokon, és a tűzhányók füstjét tovatűnni a végtelen óceánon?

 

vörös föld.jpg

vörös föld

 

Hallottátok-e, mint muzsikálnak az ukulele nevű pengető hangszeren a barna bőrű kanákák, akik – bizonyára isten kegyelméből, mert semmi esetre sem az amerikai fehér ember jóvoltából – még megmaradtak a régiségből?

És láttátok-e magát Honolulut, a legkülönösebb városok egyikét a földön? Egy várost a természettől alkotott park kellős közepén! Pálmák susogják körül a villaszerű házakat, pálmák hajladoznak a felhőkarcolók körül, pálmák árnyékolják az utcákat, a tereket, a sugárutakat, pálmák alatt parkolnak az autók, ott keresnek árnyékot az autóbuszokra várakozók, pálmák ékesítik a parkokat. Pálmák, pálmák és pálmák. Mindenütt pálmák, de milyenek! Három ember is alig tudja átölelni a törzsüket, és akkora a lombkoronájuk, hogy tudom, elbámészkodnátok, ha megállnátok alattuk!

Pálmák.jpg

pálmák

 

 És mindenütt virág, virág, egyre csak virág! Harsogóan zöld pázsitágyak közepén

ápolt járdasziget.jpg

ápolt járdasziget

 színpompás virágágyak, a kerítések szélén fojtó illatú hibiszkuszok, sárga, kék, vérpiros, hófehér, rózsaszín, lila virágoktól terhes bokrok. Virág a kertekben, virág az erkélyeken, a szállodák tetején, a kikötőmólók kandeláberein, a kanaka halászasszonyok hajában, az autóbuszsofőr sapkáján, a távozó hajók árbocain, a frissen érkezett utasok nyakában!

virág a frissen érkezett utas nyakában.jpg

virág a frissen érkezett utas nyakában

 

Honolulu a felhőkarcolók, a kertes házak, a pálmák, a sokszínű virágok és – a sokszínű emberek városa. Ha járod az utcáit, olykor felkapod a fejedet: ugyan hová is kerültél? Kínába, Japánba, Portugáliába, San Franciscóba vagy a legtávolabbi Rabló-szigetekre? A negyedmilliós városnak van kínai, japán, portugál negyede, olyan rész is, ahol főleg csokoládébarna őslakók élnek… de a többség mégis amerikai. Ők a szállodák,

szálloda.jpg

szálloda

 az üzletek, az áruházak, a hajózási irodák, a raktárak, az üzemek, a gyárak, a műhelyek, a felhőkarcolók

felhőkarcoló.jpg

felhőkarcoló

és a legszebb villák tulajdonosai, bérlői, gondnokai, bérbeadói. Mert a „Kertek városa”, a „Tenger csodavirága”, a „Pacific gyöngye”, az „Óceán paradicsoma”, vagyis Honolulu az Egyesült Államok városa, és Hawaii – az összes szigetekkel együtt, amit régi nevén Sandwich-szigeteknek hívtak – az USA állama!

Arizona Memorial 3.jpg

Arizona Memorial 3

A kormányzósági palota előtt, pálmák alatt, szobrot láthattok. A szoboralakon vajmi kevés a ruha, fején sisak, kezében dárda. Hogyan kerül görög vagy római hőst megörökítő szobor a Tenger csodavirágának főterére? Úgy, hogy a kiadós méretű figura se nem római, se nem görög, hanem hamisítatlan hawaii harcos: I. Káméhámeha, a néhai nagy király ő, az államalkotó, a szigetek egyesítője, aki elsőnek mutatta meg, hogy nem a fehér ember rabságára, de önálló államéletre is méltóak a kanaka népek.

 

I. Káméhámeha császár.jpg

I. Káméhámeha császár

I. Káméhámeha tekintete nem pihen a Capitolon, sem az igazságügyi palotán, hanem arra néz, ahonnan a tengeri szél, a passzát betör a városba, a kikötő felé. Római tógára emlékeztető tolltalárja, görög sisakot idéző tollsisakja természetesen meg se libben a szél cirógatására. Annál inkább hajladoznak körülötte a pálmafák sokméteres legyezőlevelei. A legyőzött kanaka nép nagy fejedelme a tenger felé néz, minden szigetlakó szabadságot küldő reménysége felé, azok pedig, akik elmennek a szobor alatt, ránéznek a Csendes-óceán Nagy Péterére, Mátyás királyára. Érdemes megnézni a bronzkirályt!”

 

Eddig az idézet. Nem tudtam volna plasztikusabban leírni, mint azt nagy tengerész-írónk tette. Honoluluban különben két célunk volt, megnézni az Arizona Memorialt és autókázni keresztül a szigeten. Az autóbérlés rendkívül egyszerű itt: a hajóhoz érkezik egy kisbusz, mely elvisz a kölcsönzőbe, ott kitöltünk egy papírt, egy pillantást vetnek a jogosítványra (úgyse értenek belőle egy szót sem, nálam például a „vezetői engedély”-nél megkérdezték, melyik a keresztnevem) és a hajós kártyára – és már lehet is vinni a kiválasztott gépkocsit. Állandó sóherságomat félretéve elhatároztam, hogy most egy tűzpiros Musztángot bérlünk. Nem olcsó igaz, de hát mikor bérlek én legközelebb Musztángot Honoluluban?!

Musztáng.jpg

Musztáng

Érdekes módon maga az autó bérlése nem drága, ami megdobja az árat az a biztosítás, ami nem kötelező. Rövid habozás után mégis úgy döntöttem, hogy teljeskörű biztosítást kötök, ha jól olvastam, csak akkor nem fizet, ha részegen, bekábítószerezve gyorshajtok egy fának. Ez a veszély nem fenyegetett, először és utoljára tíz éve vezettem úgy, hogy előtte ittam egy pohár bort, azt is kényszerből tettem. Akkori kedvesemmel jöttünk haza Pécsről, ő vezetett s egy benzinkútnál nem vette észre a beöntőcsonkokat takaró alacsony kőfalat és hátramenetben lerombolta. Úgy bepánikolt hogy kénytelen voltam én vezetni, különben ott maradunk a semmi közepén. A biztosításhoz most viszont ragaszkodtam, nem szeretnék egy rossz kormánymozdulat miatt öt-hat szerződést dolgozni a Disney-nél, hogy minden pénzemet az autó javítására költsem. Így hát fogamat szíva kifizettem még egyszer annyit, mint az autó kölcsönzési díja és nekivágtunk.

Irány az Arizona Memorial, Pearl Harbour kikötője.

A belépés ingyenes, illetve Maryll és Pista adójából fedezik. Legnagyobb meglepetésemre egy magyar nyelvű prospektussal kedveskedtek, hogy az alatt a 45 perc alatt, amíg bejutunk – példátlanul rövid idő egyébként – értelmesen elfoglaljuk magunkat. Megnéztük a mini-hadikiállítást.

A Polaris rakétát minden James Bond rajongó ismerheti: ilyet lőnek ki a „Kém, aki szeretett” (Spy Who Loved Me) c. részben az őrült tudós által elrabolt tengeralattjárókról, hogy kirobbantsák a harmadik világháborút.

Polaris rakéta.jpg

Polaris rakéta

Szerencsére jön Roger Moore, aki nyeli a whiskyket, aprítja a miszliket, gyönyörű nőket vesz le lábukról és megmenti a világot. Egyébként szerintem minden idők egyik leghatásosabb filmkezdete, ahogy a síelő James Bond leveti magát a szakadékba és a feje felett kinyílik az angol zászló mintájú ejtőernyő.

https://www.youtube.com/watch?v=NVBPoGcuLK4


A nukleáris töltetű Polaris rendkívül veszélyes fegyver, Lafayette osztályú atomtengeralattjáróról indítható és több mint 4500 kilométeres hatótávolságú. Gyakorlatilag nincs olyan pontja a szárazföldnek melyet ne tudna elérni. A víz alól indítható, sűrített gázkilövő rendszer dobja fel a levegőbe, ahol begyulladnak a rakétái és elrobog a cél felé.

Polaris rakéta alulnézetben.jpg

Polaris rakéta alulnézetből

Hossza: 9,7 méter

Átmérője 1,3 méter

Súlya: 13,6 tonna

Hatótávolsága: 4634 kilométer

 

A másik halálos eszköz minden hajós rémálma, a torpedó.

torpedó 1.jpg

torpedó 2.jpg

torpedó

 

Az az igazság, hogy ennyi előkészítés után már nem is sajnáltam annyira a Pearl Harbourban elveszetteket. Persze, szegény fiatal fiúk, akik csak egy rendszer részei voltak, de önként jelentkeztek egy olyan hadigépezetbe, akik (lásd San Diego II bejegyzésnél varánusz linkjét) gyakorlatilag 200 éve folyamatosan más országok belügyeibe avatkoznak be.

nem sárga tengeralattjáró.jpg

nem sárga tengeralattjáró

Mikor a csoportunkat bevezették a moziba, ami a kiállítás első fázisa és kötelező végignézni, csak erősödött bennem az érzés, hogy a propaganda mennyire sulykolni próbálja az Egyesült Államok ártatlanságát. Csak halkan kérdezem meg itt Honoluluban: hogyan is volt, mikor 1893-ban az Egyesült Államok haditengerészete partra szállt Hawaiion és annektálta a területet? Szóval semmi más nem történt most, mint hogy egy másik nagyhatalom vetett szemet a csendes-óceáni részre. Tudom, ez a világ rendje, nem szeretjük, de ne állítsuk már be a „jó” és a „gonosz” harcának! Szóval a film, amely nekünk, szovjet háborús mozikon – A halál archívuma (az iratokat égesd el!), A tavasz tizenhét pillanata (- Hol tanult meg vezetni? – kérdezte Müller, a német tiszt Stirlitzet. – A Vörös Hadseregben – válaszolta Stirlitz, és gondolkodni kezdett, nem árult-e el túl sokat magáról..) – felnőtt kelet-európaiaknak csak gyenge propaganda volt, és hogy finoman fogalmazzak… nem fejtette ki az igazság minden részletét. Szó sem volt benne a Japánba irányuló amerikai olajszállítmányok felfüggesztéséről, az előzetes figyelmeztetésekről satöbbi. Mintha szegény Egyesült Államokat teljesen váratlanul érte volna a gonosz japán támadás.

Az Arizona Memorial bejárata.jpg

az Arizona Memorial bejárata

Mindegy, szegény kiskatonákon ez már nem segít, adjuk meg nekik a tiszteletet. Éppen ezt magyaráztam M-nek a motorzaj miatt emelt hangon a Memorialhoz tartó kishajó fedélzetén, mikor mögöttünk megszólalt egy hang magyarul: Honnan jöttetek? Szóval csak óvatosan a magyar szóval. Viszont Amerika tényleg a szabadság hazája, mert ezért a szövegemért a volt Szovjetunióban már elvittek volna.

Az Arizona Memorial

Az USS Arizona Memorial annak a 1102 katonának emléket, akik az 1777 fős legénységből az 1941. december 7-i japán támadáskor meghaltak. Az 1962-ben felállított emlékművet évente több mint egymillió ember látogatja. Csak kishajóval közelíthető meg a hajótest fölött átívelő, azt nem megérintő, mintegy lebegő beton konstrukció.

Arizona Memorial.jpg

Az Arizona Memorial

A fehér épület előtt látható az Arizona lövegtornya.

 

Az emlékművet Alfred Preis, egy osztrák (tehát a háború alatt ellenséges ország!) születésű, honolului építész tervezte. A hadsereg kívánságának megfelelően a műtárgy átível a hajótesten és 200 ember befogadására alkalmas. Ötvenhat méter hosszú, két szélén csúcsosodó, középen meghajló felépítéssel. A forma szimbolikus: kifejezi az amerikai nemzet büszkeségét a háború előtt (egyik oldali csúcs), a támadás miatt bekövetkezett hirtelen depressziót (a középen húzódó homorú rész), majd a háború után bekövetkező felemelkedést (másik oldali csúcs). Kritikusai szarkasztikusan csak „összegyűrt tejesdoboz” néven illetik, erre rásegít fehér színe is. Én nem igazán értek az épületek szimbolikájához, nekem tetszik.

Arizona Memorial 2.jpg

Az Arizona Memorial 2

A középső részen kihajolva tekinthetők meg a vízből kiemelkedő maradványok: a lövegtorony,

Az Arizona lövegtornya.jpg

az Arizona lövegtornya

valamint még egy-két elem, sokat csak apálykor lehet észlelni.

ennyi maradt.jpg

ennyi maradt

 

A hajó nagy része örökre a hullámsírban pihen. Szívszorító látvány mindenkinek, aki rábízta már az életét egy, a hatalmas tengeren imbolygó tonnaezreiben is aprócska vasdarabra.

Néha egy-egy olajfolt bukkan a felszínre és terül el lágyan. Az „Arizona könnyei”.

A belső terem díszes síremlék. Egy nagy falon felsorolva a támadásban elesett katonák neve és rangja

akik nem élték túl.jpg

akik nem élték túl

egy kisebb márványpadon pedig azoké, akik akkor megmenekültek, de azóta már meghaltak. Rövid lista az előzőhöz képest.

és akik igen.jpg

...és akik igen

Kipillantva az egyik oldalon láthatjuk a többi hajó emlékére állított betonkockákat.

hajótemető.jpg

hajótemető

De nem lennénk Amerikában, ha a sok szomorkodás után nem pozitív kicsengésű lenne a látogatás. Hiába, a „happy end” itt is kötelező. A másik oldalon, közvetlenül az emlékmű mellett, orrát büszkén az elsüllyedt hajók felé fordítva ott áll az USS Missouri, az a hajó, melyen a Tokiói-Öbölben, Douglas MacArthur tábornok és Chester Nimitz admirális jelenlétében aláírták a Japán megadásáról szóló szerződést, véget vetve ezzel a II. Világháborúnak.

USS Missouri.jpg

USS Missouri

Pearl Harbour után már nem tettünk mást, csak átvágtunk Oahu szigetén, az autópályán kiélvezve a Musztángot. Az északi oldalra igyekeztünk, mert hiába Waikiki a legszebb strand, a legnagyobb hullámok ott teremnek, ahol az északi szél felkorbácsolja a tengert. Sajnos teljes szélcsend volt, nem sok hullámlovast láttunk, kivéve a bárokat, ahol az időt múlatták. Mi is beszavaztunk egy smoothie-ra, különleges, helyben készült, frissen facsart jégkására.

Honoluluba visszatérve még felszaladtunk a Diamond Headre, arra a hegyre, melyről 360 fokos kilátás nyílik a szigetre. Romantikus szerpentin vezet fel rá, vájt alagúttal.

romantikus út_1.jpg

romantikus út

Az autó leadása után még volt fél óránk, körbenéztünk a belvárosban. Mikor sietősre vettük beültünk egy taxiba. Sofőrje magyar volt. És milyen igaz, ha van egy magyar barátod, nem kell ellenségről gondoskodnod! Mikor látta rajtunk, hogy csak pár percünk van becsekkolni a hajóra simán átvágott 8 dollárral. Előtte ugyanis megálltunk egy boltnál, ott kifizettem azt a 8 dollárt, ami addig az ár volt, de ezt a végén szemrebbenés nélkül hozzácsapta a második fuvardíjhoz. Kedves József Attila (ezek a keresztnevei), szarrágó egy alak vagy, az biztos! Sunyin kihallgattad az elején, miről beszélünk (nem szóltál, hogy magyar vagy, én is csak a fejed alapján találtam ki), hallhattad, hogy nem gazdag utasok, hanem legénység vagyunk, mégis mikor láttad, hogy nem lesz időm vitatkozni, a magasabb árat mondtad. Hidd el, öt dollár borravalót úgyis adtam volna, hiszen megkönnyebbültem, hogy időben visszaértünk, három dollárért adtad el a becsületed és szereztél nekünk a fantasztikus nap után egy kis savanyú szájízt. Mindegy, légy vele boldog, nem voltam hajlandó felhúzni magam ezen.

Este – kivételesen szabadnapos lévén, a vacsorára várva, öltönyben-nyakkendőben, M pedig szép ruhában – romantikusan kiültünk a hajó farába és néztük a távolodó szigetet. Fájdalmasan gyönyörű volt, ahogy lassan kigyúltak a felhőkarcolók fényei és amint hajónk port side-ra nagy ívben kanyarodott, a hajócsavarok által húzott ezüst csík mintha körbeölelte volna a Diamond Head szigorú gránittömbjét.

4 komment

Címkék: zongorista vizizene bárzongorista barzongorista barzongorista.eu pecsibalazs.hu Disney Wonder

2012. október 19. Kahului, Maui (Hawaii)

2012.12.30. 18:51 :: Kis ember

 

Milyen jókedvében lehetett Isten, mikor a Hawaii szigeteket teremtette! A színek harsognak, de nem bántanak. A tenger mélykék, a sötét parti sziklákon megtörő hullámok habjai hófehérek és a szem meghökken a dzsungel zöldjén vagy megnyugszik a hegy vörösén.

ahol a dzsungel és az óceán találkozik 2.jpg

Ahol a dzsungel és az óceán találkozik 2

A hajóból kilépő utasokat hagyományosan ajándékkal várják. A férfiak dió- az asszonyok virágfüzért kapnak a nyakukba.

pluméria nyaklánc_1.jpg

pluméria nyaklánc

Szerencsére Sz. felszolgáló barátunk breakfast-lunch offos volt, így velünk tudott tartani. Ez egyébként azt jelenti, hogy csak a vacsoránál, délután öt óra körül kell elkezdenie dolgozni. Ritka az ilyen, hiszen a hajón lévő 2500 utast folyamatosan etetni kell, egy-egy étkezési szünetet, reggelit vagy ebédet még ki tud hagyni egy pincér, de kettőt már nehézkes. Sz. érdekes figura, diplomás színész volt, de megunta a színházi élet zárt köldöknézegető világát és elment világot látni. Itteni kis magyar közösségünk egyik kiemelkedő alakja, a heti bulijaink mókamestere. Cs, a fotósok vezetője adja alá a szöveget ő pedig bármikor profin leutánozza az utasok furcsa dolgait.

Autót béreltünk, egy ötüléses nagy családi kocsit. Volt benne hely bőven és ez volt a legolcsóbb. A tervek szerint elindultunk a Haleakala nemzeti parkba vulkáni hegyet nézni.

Ha nem a tenger- hanem a talajszinttől nézzük, akkor Hawaii vulkáni hegyei a legmagasabbak a világon. A tengerfenéktől kiindulva több mint tíz kilométer magasak, igaz ebből csak három- négyezer méternyi látható. Hawaii nem kőzetlemezek találkozásánál vagy szakadásánál fekszik, hanem egyúgynevezett „forró pont” felett található. Erről bővebbet majd a gejzíreket bemutató részben olvashatnak.

A kikötőből kiérve pár kilométer után az út erősen emelkedni kezd. Az út jó minőségű és a turisták egyik kedvenc sportja a kerékpáros gurulás: felviszik őket autóval a hegyre, az utánfutóban a kerékpárokkal, majd onnan leszáguldanak.

lefelé száguldó biciklisek.jpg

lefelé száguldó biciklisek

Tábla is figyelmeztet rájuk.

vigyázz a biciklisekre.jpg

vigyázz a biciklisekre

Az út elején még gondosan karbantartott, buja kertek között vezet az út,

gondosan karbantartott kertek.jpg

gondosan karbantartott kertek

buja.jpg

buja

később eltűnnek a házak, a fák egyre alacsonyabbak, a növényzet ritkul, a szerpentin egyre sűrűbben kanyarodik. A háromezer méteres magasságot elérve pedig már csak a puszta kövek maradnak.

hamar felértünk.jpg

hamar felértünkmint a Holdon.jpg

mint a holdon

(A kép panorámakép, a jobb egérgombbal a „kép megjelenítése” menüpontra kattintva nyílik meg.)

 

Tényleg mintha a Holdon, vagy inkább a Marson járnánk. A párhuzam nem véletlen: annak idején, mikor az Apolló program (lásd a Cape Canaveral blogbejegyzést) űrhajósai treníroztak, Hawaii hegyein próbálták ki a Lunamobilt, a holdjáró autót. Igaz nem itt, hanem Manua Kea hegyen, nagy Hawaii szigetén. Ennek a hegynek tetején most obszervatórium működik.

obszervatórium a hegy tetején.jpg

obszervatórium a hegy tetején

Nem vagyok geológus és nem foglalkozom a flórával sem, ezért csak találgatni tudok, miért ilyen különös e táj. Az idő, ellentétben a térítőkön túl lévő hegytársaival Mauin még ilyen magasságban is jó. Meleg van – illetve lenne, de az örök szél csípőssé teszi a levegőt még nappal is. Előrelátóan hoztunk magunkkal pulóvert, de S. a lengyel pincérlány, csapatuk negyedik tagja nem volt felkészülve, kölcsönadtuk neki egy törölközőt; a vállára terítette ugyan, de az Batman-ruhaként lebegett mögötte. Bizony, ahogy Hobó fogalmazott: „langyos nyugati szél, a szoknyád alá fúj.”

Marilyn Monroe.jpg

Marilyn Monroe

Tehát hó nincs, viszont a szél lefújja a talajt és a magokat, ezért nem él meg növény. A vulkáni tufa teljes szépségégében pompázik. Vöröses színét szerintem a vas-oxid adja.  A hegy északkeleti oldala buja növényekkel teli őserdő,

dzsungel.jpg

dzsungel

a délnyugati viszont a hegytetőhöz hasonló kopár sivatag. Valószínűleg az uralkodó széljárás északkeleti, a hegyre felfutó szél lerakja csapadékterhét majd a délnyugati oldalon szárazon sivítva alábukik.

Útitervünkben az szerepelt, hogy a hegyről lejövet megkerüljük azt és a sziget délnyugati oldalától végigautózva kb. százhúsz kilométert, meg-megállva a vízeséseknél visszatérünk az északon lévő kikötőbe. Szerencsére erről a vulkánnál lebeszéltek. Az út – mondták – sokáig tart, mert nem lehet gyorsabban menni, mint 30 km/h, sok a kanyar. Nem érünk vissza a hajóra. Belenyugodtunk. Automataváltós kocsinknál nem jöttünk rá, hogy lehet direkt sebességbe kapcsolni, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy a kis gömb alakú váltót ne fel-le, a P-N-D irányba, hanem oldalra mozdítsa. A szerpentinen lefelé fel is forrósodott a fék, ocsmány ferrodolszag lepte el a környéket. Megálltunk egy útmenti pihenőnél, hogy kiszellőztessük az autót is. Pompás hamburgert ettünk, de sajnos kávéjuk csak az amerikai hosszú lötty volt, amelynek – Faludy szavaival – az aromáját inkább a konyhacsempén, mint a bögrében lehet érezni, addig főzik. A kis szaletlikből pompás kilátás nyílt a tengerre.

útmenti pihenőhely.jpg

útmenti pihenőhely

Kezet akartunk mosni.  A víz nincs bevezetve, de egy tartályból a lábunknál lévő kis pumpát nyomkodva bőségesen leöblíthettük a fék bűzét.

Mikor rájöttünk, hogy hogyan lehet a motorféket használni, könnyebb szívvel folytattunk utunkat. Irány a „Road to Hana”! A Hanába vezető út, mely a tengerpart s a titokzatos, gyönyörű dzsungel határán fut. Ez az az út, mely megkerüli a vulkánt, de mi most nem délnyugatról, hanem keletről indulunk neki.

A táj lélegzetelállító. Ahogy a meredek szerpentin lankásabb útra ér, feltárul az óceán és az út jobb oldalára bekúszik a dzsungel.

ahol a dzsungel és az óceán találkozik 3.jpg

ahol a dzsungel és az óceán találkozik 3

ahol a dzsungel és az óceán találkozik 4.jpg

ahol a dzsungel és az óceán találkozik 4

 

Az út keskeny, a gyakori kis patakokon néha csak egysávos.

Road to Hana.jpg

Road to Hana

A patakok vize tintakék, bennük sárga és ezüst halak úsznak.

 

ttintakék patak.jpgtintakék patak

Jó darabig mentünk, remélve, hogy vízesést látunk, de az idő szorított, vissza kellett fordulnunk. Még egypárszor megpróbáltunk lemenni az óceánhoz, de mindenhol magánterültbe ütköztünk. Szegény családi autó csak nyögött, mikor az elhanyagolt utakon egy-egy bukkanóba belefutottunk. Az egyik helyen már majdnem leértünk, de az út hirtelen megszűnt, csak egy csapás vezetett tovább. Az épített út végénél cigánytelep-forma közösség, elhanyagolt házak, öreg, nagy autók és ugató kutya. Hát itt nem merjük hagyni a mi kocsinkat, döntöttünk, inkább visszafordultunk. Az egyik autóból két férfi közömbösen nézett ránk, a hangszóróból szemét-zene áradt.

Hazafelé (Haza?! A hajó most a hazánk…) tartva S. gyümölcsöt kívánt. Egy büfénél megálltunk. Színes-szagos friss gyümölcsök és rengeteg kókuszdiókókuszdiók.jpg.

 

kókuszdiók

Végük elegánsan kihegyezve a machetével, hogy csak a tetejét kelljen lecsapni és már bele is lehet tenni a szívószálat.  A kókusznak nem csak a húsát lehet megenni, mikor lereszelik, hanem sok folyadék is összegyűlik a belsejében, körülbelül két deci, íze édes, pompás frissítő. Sz, az örök szervező megkérdezte csak úgy balkézről az eladót, nem tud-e a közelben egy vízesést. Már csak egy óra szabadidőnk volt, ha az utat nem számítjuk és nem igazán reménykedtünk benne, hogy találunk. Az eladónő mosolyogva válaszolta, hogy – de igen! Itt van alig tíz perc sétára, kocsival nem lehet behajtani, kellemes (ős)erdei út. Az út elején mezőgazdasági tevékenység folyt, idénymunkások jöttek szembe, fáradtak voltak.

munkások.jpg

idénymunkások

 

A vízesés maga a csoda. Igaz nem nagy, de a vize kellemes, épp hogy hideg, a melegben gyaloglás után jól esik megmártózni. A vulkáni kőzet miatt az vize tiszta, nem kavarodik fel benne az iszap, lelátni az aljáig. Ajánlott papucsot húzni, mert bizony az éles kövek vágják az ember talpát!

vízesés.jpg

vízesés

A természetes medencében többen fürödtek. Sz., M. és S. is beálltak a zuhany alá, miközben én a sziklán egyensúlyozva igyekeztem nem beleejteni a fényképezőgépeket a vízbe. Nem egyszerű feladat, az iszamos kavicsok pokolian csúsznak!

természetes zuhany.jpg

természetes zuhany

Számomra meghatározhatatlan virágok pompáztak.

virág 2.jpg

virág 3.jpg

virág 1.jpg

virág 4.jpg

virágok

Az óceán partjára visszaérve először egy szemmel láthatólag boldog tehénre,

boldog tehén.jpg

boldog tehén

majd windszörfösökre bukkantunk.

szörfösök.jpg

szörfösök

És bizony itt vannak a híres hullámlovasok is. Nem egészen olyan, mint a Discovery Channelen, ahol csak azt mutatják, mikor száguld a hullámlovas és a feje fölé tornyosul a hullám. Sokat kell várni, mire egy megfelelő érkezik.

hullámokra várva.jpg

hullámra várva…

Akkor aztán az ügyesebbje gyorsan felpattan a deszkára és szélvészként suhan, a hullám oldalára támaszkodva.

és hullámot lovagolva.jpg

...és hullámokon lovagolva

A kevésbé ügyesek pedig lemondóan néznek utána.

Már csak egy kicsit kellett izgulni. Nekem lejárt az ideiglenes debitkártyám (erről a következő bejegyzésben bővebben) és valamiért nem jött meg az új, Sz.-nek pedig csak európai kártyája volt, azon sem sok pénzzel. Reméltük, hogy mikor visszavisszük az autót nem fogják ezt szóvá tenni. De a visszavétel csak annyi volt, hogy a sorompónál benézett egy hölgy az autóba, leolvasta a kilométerállást, azt egyeztette a benzinszámlánkkal, majd intett, hogy abba a sorba tegyük le az autót, ahol két ember buzgón porszívózta a visszahozott járműveket. Kérdeztük és a fizetés? Ó, hát már odaadtuk a bankkártyát az elején, majd megoldják – mosolyogtak. Mi is mosolyogtunk (végül kiderült,hogy Sz. otthoni bankszámláján pont annyi pénz volt, amennyi kellett), elbúcsúztunk és pirosra sülve, széltől csípve, kavicsoktól felsértett lábbal de elégedetten a világgal mentünk vissza a hajóra. Dolgozni.

 

2 komment

2012. szeptember 17. San Diego II. rész

2012.12.11. 06:00 :: Kis ember

Egy ismeretlen repülőtéren való leszállás után a pilóta megtörli az izzadt homlokát. „Ez kemény volt” – mondja – „ez a leszállópálya alig hetven méter hosszú!” „Hát igen” – jegyzi meg a másodpilóta – „de legalább két kilométer széles!”

Mi kell egy repülőgépnek ahhoz, hogy felemelkedjen a talajtól? Felhajtóerő. A felhajtóerő pedig nagyrészt a szárnyfelülettől és a sebességtől függ. Minél nagyobb a szárny, annál kisebb sebesség is elég a felemelkedéshez, minél kisebb, annál gyorsabban kell száguldjon a repülő, hogy el tudjon rugaszkodni (most a szárnyprofilról és egyebekről ne ejtsünk szót). Viszont minél nagyobb a szárnyfelület, annál nehézkesebb a manőverezés. Íme a repülőgép-hordozók dilemmája. A gyors, mozgékony, kis szárnyú vadászgépeknek hosszú kifutópályára lenne szükségük, s mégis, alig 300 méter áll rendelkezésükre. Ez bizony mind a fel- mind a leszálláshoz kevés. A mérnökök az elinduláshoz két megoldást találtak, az egyik a „síugrósánc”, mikor a hajó orrát síugrósáncszerűen felkanyarítják, ezzel mintegy feldobva a levegőbe a gépet. Ezt leginkább az angolok és a szovjetek használták; ha jól tudom, ilyen volt a nemrégiben a kínaiaknak eladott Varjag is. Az amerikaiak más megoldást, a gőzkatapultot használják. Itt a repülőt egyszerűen kilövik, mint egy csúzliból. Generációm tagjai még bizonyára emlékeznek a Lemezárugyár csodálatos termékére, a mini autópályára, ahol a kis alumíniumautót a kezdőpontra behelyezve, majd egy nyelvecskét lenyomva egy, a táblában lévő pöcök a kisautót előre gurította. Pont így működik a repülőgép-hordozó indítója is. Ennek ellenére, mikor elhagyja a kifutópályát, egy pillanatra a fedélzet alá billen a repülő. Ilyenkor aztán belead a gép apait-anyait, dolgozik az utánégető, fogy az üzemanyag!

Aki utazott már repülőn, az tudja milyen érzés a leszállás, mikor azt a hihetetlen sebességet, ami a fennmaradáshoz kell, fékezéssel próbálja a pilóta felemészteni. Ilyenkor megfeszül az ember hasán a biztonsági öv, keményebb fékezés esetén kiesik az ember öléből ami benne van. Most ugyanezt képzeljük el többszörös sebességnél, úgy, hogy csak 200-250 (a szögfedélzeten 120-150!) méter van megállni, ha túlszaladunk, akkor belepottyanunk a tengerbe és utána rögtön elgázol minket egy százezer tonnás hadihajó. Mégis, hogyan lehet megállítani egy gyorsan rohanó vadászgépet, vagy akár a nagyobb tömegű felderítőgépet ilyen rövid idő alatt? Pont úgy, mint ahogy az amerikaiak ősei megfékezték a száguldó bölényt. Lasszóval. Csak itt a lasszó – azaz a fékezőkábel – ki van feszítve a földön és a bika – azaz a repülőgép – „szarva” a nem a fejéből nő ki fölfelé, hanem a farkából lefelé.

akasztóhorog.jpgakasztóhorog

Mikor a gép a fedélzethez közeledik, kinyúlik a horga és a betonon húzva megpróbál beleakaszkodni a földön keresztbe kifeszített kábelbe.

akasztóhorog beakadás közben.jpgakasztóhorog beakadás közben

Nézzük csak meg közelebbről, hogy ennek a száguldó járműnek, amelyet bizony sokszor lökdösnek a tengeri szelek (plusz gondolom a nagy felületű hajótest fölött finom kis termikek, emelő légáramlatok is keletkeznek) mibe kell a nemegyszer a hullámok miatt bukdácsoló fedélzeten beleakadnia:

akasztóhorog beakadás közben 2.jpgakasztóhorog beakadás közben 2

Természetesen nem csak egy kábelt feszítenek ki. Ennek ellenére megesett például2003. szeptember 11-én, hogy az USS George Washington (CVN73) fedélzetéről túlfutás miatt lezuhant egy kétüléses amerikai F/A–18 Hornet. A gép az utolsó fékezőkábelt kapta el, majd a lassítási szakaszban kiszakította a baloldali kábelbekötést és a gép lehajtva a szögfedélzetről a vízbe esett. A lefutás után a pilóta katapultált.

Ez aztán a teljesítmény! És ezután kell kibírnia a pilótának a félelmetes gyorsulást, hiszen ugye a lassulás is gyorsulás, csak negatív gyorsulás. Nem csoda, ha csak a legjobban kiképzett és tökéletes kondícióban lévő embereket alkalmazzák erre a munkára.

Tulajdonképpen hogyan is működik egy repülőgép-hordozó? A repülőket vagy a fedélzeten vagy a hangárban tárolják, ez utóbbiban szerelik is, védve az időjárás viszontagságaitól. A hangárban jelenleg kiállított tárgyak és aktív szimulátorok, centrifugák és rázógépek vannak. Egy menet csak hat dollár!

hangár.jpghangár

Mikor ezeket a sorokat írom, egész délen vagyunk, Mexikó magasságában, az idő gyönyörű, most megy le a nap és mégis olyan hűvös, friss szél fúj, hogy bizony zakó nélkül fáznék. Mikor északon jártunk akkor épp csak egy pár fénykép erejéig dugtam ki az orromat a jól temperált belső térből. A vízen nem gyerekjáték az időjárás, egy pillanat alatt ki lehet hűlni. A sós vízpára mindent szétmar. Jobb helyen vannak az érzékeny műszerekkel telített gépek és fegyverek a védett hangárban. A hangárba az eszközök egy csörlős emelővel kerülnek fel a mélyebb szintekről. Mivel a legtöbb helyet a gépek szárnyai foglalják, ezért azok egyszerűen felhajthatók.

jól láthatóak a visszahajtott szárny bels_1.jpegjól láthatóak a visszahajtott szárny belső részei

A helikoptereknek pedig szépen takarosan hátul copfba fogják a rotorjait.

heli 1.jpgheli1

A képen egy HUP látható, egy 1949-ben szolgálatba állított tandemrotoros helikopter. Ugyanaz a motor hajtja, mint a Sherman tankokat a második világháborúban. Kétfős személyzetén kívül négy utast is magával vihetett. Rotorjai, mikor nem voltak összehajtva, tíz és fél méteres körben forogtak. A test több mint 17 méter hosszú!

A hajó oldalán találhatók a liftek, amikkel a repülőket és az eszközöket a fedélzetre emelik. Az előző blogbejegyzésben már látható volt egy kép erről („szögletes és kerek formák”).

A Midway a liftr_1.jpegA Midway a liftről fényképezve

A kifutópályát igyekeznek szabadon tartani. Harci helyzetben bizony megesett, hogy egy sérült helikoptert kiürítés után egyszerűen lelöktek a vízbe, hogy helyet csináljanak a következő leszállónak.

A korai repülők még propelleresek voltak.

kezdeti id.jpegkezdeti idők

Volt amelyik nagyon komoly teljesítményt nyújtott. Az SBD Dauntless például a II. Világháború legeredményesebb bombázója volt. A háború első felében több ellenséges hadihajót süllyesztett el, mint bármely más amerikai hadihajó vagy repülő. Az „SBD” jelölés a „Slow But Deadly”-re utal. Speciális perforált fékeket használt, hogy kellően le tudjon lassítani és ezáltal pontosabban tudjon célozni. Az 1942-es midway-i ütközetben a Dauntlessek négy japán repülőgép-hordozót süllyesztettek el. Kétszemélyes gép, maximális sebessége 394 kilométer óránként, tömege öt tonna és a szárnyfesztávolsága 12,5 méter. Hossza 10 méter.

komolyodnak a gépek.jpgkomolyodnak a gépek

Az utolsó propelleres gép az A1 Skyraider volt. A koreai és a vietnami háborúban használták, fő szerepe a gyalogság támogatása volt, órákig tudott repülni a csatatér felett, nagy mennyiségű bombát, rakétát cipelve. Bár nem volt felkészítve a MiG-ek elleni harcra, 1965 június 25-én a Midway négy Skyraidere összecsapott a vietnami MiG-ekkel és egyet lelőve veszteség nélkül elmenekültek. Egyfős személyzetét 511 km/h sebességgel szállította akár 1500 km távolságra, majdnem 10 kilométeres magasságig, ha kellett. 20mm-es szárnygéppuskákkal szerelték fel. Szárnyfesztávolsága 15.24 méter, hossza 11,6 méter.

A1 Skyraider.jpgA1 Skyraider

 

Az F9F Párduc volt az első lökhajtásos repülő, melyet a koreai háborúban használtak. Sok kockázatos bevetésen vett részt, mélyen behatolt az ellenség vonalai mögé, vagy a szövetséges erőket támogatta a frontvonalon. Húsz mm-es ágyúkkal, bombákkal és rakétákkal szerelték.

Személyzet: egy fő

Szárnyfesztávolság: 11,58 m

Hossza: 14,12 m.

Tömeg: 8,5 tonna

Maximális sebesség: 931 km/h

Hatótávolság: 2012 km

F9F Panther.jpgF9F Párduc

 

A4 Skyhawk

A hatvanas évek legendás bombázója, ez már atombombák ledobására is alkalmas volt. Egyszerűsége és ereje miatt csak „robogó” néven emlegették. Az egységek vietnami háborúban harcoltak, súlyos veszteségeket szenvedtek a vietnami légelhárítás miatt. Ezek a veszteségek ösztönözték az amerikaiakat az ún. „intelligens bombák” kifejlesztésére.

Zuni rakétákkal, 20mm-es ágyúkkal szerelték fel.

Személyzet: 1 fő

Szárnyfesztávolság: 8.3 méter

Hossz: 12,1 méter

Tömeg: 11,1 tonna

Sebesség: 1078 km/h

Hatótávolság: 2735 km

A4 Skyhawk.jpgA4 Skyhawk

 

F4 Phantom

Univerzális gép volt, alkalmas bombázásra, csapatok támogatására és felvette a harcot Vietnamban a MiG-ekkel. A hatvanas évektől egészen 1987-ig szolgáltak! Itt már érdekes megnézni a maximális sebesség/hatótávolság arányt, azaz ha teljes sebességgel ment, akkor alig több mint egy órát tudott csak a levegőben tölteni utántöltés nélkül.

Személyzet: két fő

Szárnyfesztávolság: 11,6 m

Hossz: 17,7 m

Tömeg:

Sebesség: 2 Mach (2550 km/h)

Hatótávolság: 2600 km

F-4 Phantom II.jpgF4 Phantom

 

F-14 Tomcat

Az egyik leghíresebb vadászbombázó. Ún. harmadik generációs gép, az F4 Phantomot váltotta. Azért is lett a legismertebb, mert szerepelt a Top Gun és a már említett Végső visszaszámlálás című filmekben. Szimultán célleküzdési képességekkel rendelkezik; míg a korábbi gépeknél emberek harcoltak egymás ellen, a Tomcat AIM-54 Phoenix rakétákat indíthat, melyek aktív lokátoros önirányítású rakéták s melyekkel egyszerre hat cél ellen tudott küzdeni!  Változtatható nyilazású a szárnya, ami lehetővé teszi, hogy kis és nagy sebesség esetén is biztonságosan manőverezhető legyen. Külön érdekesség, hogy az Egyesült Államok exportált ilyen gépeket Iránba, melyek a  mai napig szolgálatban állnak. Legnagyobb hátránya az ára és a bonyolultsága.

Személyzet: két fő

Szárnyfesztávolság: 19,5 m (11,58 m hátranyilazva)

Hossz: 19,15 méter

Tömeg: 19 tonna

Sebesség: 2,34 Mach (2485 km/h)

Hatótávolság: 1700 km

Tomcat árnyékában h.jpegTomcat árnyékában hűsölő nyugdíjasok

 

F-18 Hornet

Negyedik generációs többcélú vadászbombázó. Egyesíti magában az összes eddigi géptípus előnyét. Áráról elég legyen annyit, hogy a legújabb modell 66 millió USA dollár.

 

Személyzet: egy-két fő

Szárnyfesztávolság: 12,3 m

Hossz: 17 m

Tömeg: 11,2 tonna

Sebesség: Mach 1,8 (2205 km/h)

F-18 Hornet.jpgF-18 Hornet

 

Mitől repül a helikopter és miért tud megállni a levegőben? Erre a kérdésre a legegyszerűbb, ha a magyar nevét használjuk: forgószárnyas repülőgép. Bizony a rotorja nem más, mint egy különlegesen kiképzett forgó szárny. Iszonyú bonyolult a működése, hiszen folyamatosan változik a lapátok állásszöge, függően attól, hogy a lapát éppen előrefelé (szélnekforgó) vagy hátrafelé  (szélbőlforgó) halad, hogy merrefelé szeretnénk menni és hogy emelkedni vagy süllyedni szeretnénk-e.

forgószárny motorja.jpgforgószárny motorja

Fizikai okai vannak, hogy egy helikopter nem tud bizonyos sebességnél (400-450 km/h) gyorsabban repülni. Van viszont egy nagy előnye: képes egy helyben lebegni és ezáltal finom műveletekben részt venni. Leginkább mentésben vagy alacsony magasságon repülve pontos célzással segítheti a földi alakulatokat. És ha még hangszórót is szerelnek rá, amiből a Walkűrök szólnak, akkor aztán kész az Apokalipszis.

UH 1 Huey.jpgUH1 Huey

Az UH1 Huey jellegzetes alakját azonnal fel lehet ismerni, ha egy vietnami háborús filmet nézünk. A Mekong folyón járőröző hadihajókat támogatta a háború korai szakaszában. 1966-tól a „Seawolves” névre keresztelt egységek 78.000 (!) bevetésen vettek részt támogatva a járőrhajókat és a gyalogságot.  És természetesen rájuk várt a szomorú feladat is, hogy a speciális egységek frontvonal mögé szorult sebesültjeit és halottait kimentsék. Több, mint 17.000 érdemrendet szereztek a tagjai, ezáltal ők lettek a legtöbbször kitüntetett egység az Egyesült Államok légierejénél.

Legénység: négy fő

Rotor átmérője: 14,7 méter

Hossz: 17,3 méter

Súly: 4,3 tonna

Sebesség: 204 km/h

Hatótávolság: 460 km

Fegyverzet: két 7,62-es miniágyú, két M-60-as gépfegyver, két 2.5 hüvelykes rakétaágy

 

De vannak ennél szebb feladatokat is ellátó helikopterek. Az SH-3 Sea King helikopter (igen, amelyik a filmben is látható, mikor Owens parancsnokot a lakatlan szigetre szállítják) például részt vett az Apolló űrhajók landolóegységének a kimentésében.

ezért szeretjük.jpgezért szeretjük

Eredetileg tengeralattjárók ellen készült, több mint két évtizedig szolgálta a sereget. Vész esetén, köszönhetően a hajótest formájú kiképzésnek és a felfújható pontonoknak képes volt leszállni a tengerre. Ez volt az amerikai elnök „Marine One” helikoptere is. Több mint három és fél órát volt képes a levegőben maradni!

Személyzet: 4 fő

Rotor átmérője: 18,8 méter

Hossz: 22 méter

Sebesség: 267 km/h

Hatótávolság: 1005 km

SH-3 SeaKing.jpgSH-3 Sea King

 

És hogy mire használták ezt a rengeteg hadieszközt? Bár én elég rossz vagyok az Egyesült Államok történetéből, a múltkor összeültem két amerikai zenész kollégámmal és beszélgetés közben arra terelődött a szó, hogy volt-e az USA történetében a XX. században akárcsak öt fegyveres konfliktus nélküli év is? A II. Világháború után nem találtunk…

Országok, melyekben az Egyesült Államok fegyveresen jelen volt vagy szakértői támogatást nyújtott:

Szíria 1949

Korea 1950-53

Irán 1953

Guatemala 1954

Indonézia 1958

Kuba 1959

Kongó 1960-65

Vietnam 1961-73

Dominikai közt.  1965-66

Kambodzsa 1969-70

Angola 1980

Salvador 1981

Libanon 1982

Líbia 1986

Kuvait 1991

Irak 1991

Szomália 1992

Bosznia 1995

Afganisztán 1998

Szerbia 1999

Afganisztán 2001

Irak 2002

További képek:

az a bizonyos radartányér 1.jpgaz a bizonyos radartányér

az a bizonyos radartányér 2.jpgaz a bizonyos radartányér 2

csomók.jpgcsomók

csomók2.jpgcsomók 2

egyenes derékkal megy, ahol n.jpegegyenes derékkal megy, ahol nőnek a pálmák

leveg.jpeglevegő-levegő rakéta

m.jpegműszerfal

szép nagy felület.jpgszép nagy felület

van kitüntetése b.jpegvan kitüntetése bőven

3 komment

2012. szeptember 17. San Diego (I. rész)

2012.12.09. 12:34 :: Kis ember

San Diego számomra – egy hely kivételével – unalmas városnak tűnt. Viszont rögtön a hajónk mellett ott horgonyzott az USS Midway, a múzeumhajó. Katonáknak, hajósoknak ingyenes!

A Midway a liftr.jpgUSS Midway

Az USS Midwayt (CV41), mely osztályának vezérhajója volt, 1945. március 25-én bocsátották vízre. A Midway részt vett a vietnami és az Öböl-háborúban. 2004-ben helyezték el végső helyére San Diegoban a Broadway Piernél.

Hogy megértsük, mi szükség volt arra, hogy közvetlenül a II. Világháború után azonnal repülőgép-hordozókat gyártsanak két dolgot kell leginkább figyelembe vennünk. Egyrészt a pearl harbour-i fiaskó után nyilvánvalóvá vált, hogy a tengereket többé nem a csatahajók (később remélhetőleg lesz poszt az USS Iowa csatahajóról is), hanem a repülőgép-hordozók fogják uralni. Egy kis pontosítás: a repülőgép-anyahajó, ahogy tévesen a hordozókat szokták nevezni csak arra volt képes, hogy a hidroplánokat a cél közelébe szállítsa, ott kidaruzza a vízre, ahonnan azok – szerencsés időjárási körülmények esetén – útjukra indulhattak. A repülőgép-hordozó pedig tulajdonképpen egy úszó repülőtér, kifutó- és leszállópályával, javítóhangárral és védelmi fegyverekkel ellátva. Erre utal a neve is, a CV (Carrier-Vessel).

A másik ok, amit tervezésekor ugyan konkrétan nem láthattak előre de a tendenciák megmutatták, hogy szükség volt egy olyan hajóra, amelyik a bombázókat az újonnan kifejlesztett félelmetes fegyverrel, az atombombával közel tudja vinni az ellenséghez. Hol voltak még ekkor a B-50 Superfortressek, melyek át tudták repülni az óceánt, hogy aztán az éppen aktuális ellenségre ledobhassák terhüket?

(Itt nyitok egy zárójelet, nem hagyhatom ki. A legtöbb országnak általában hagyományosan a szomszédok az ellenségei. És legtöbbször évszázadokon át ugyanaz. Elég csak a német-francia, a magyar-román, vagy az orosz-kínai ellentétre gondolni. Az Egyesült Államoknak pedig mindig változik az ellensége és érdekes módon katonái mindig valami távoli országban halnak meg a hazájukért.)

Vizsgáljuk meg egy kicsit a repülőgép-hordozónkat! Az első, ami feltűnhet, hogy a híd nem középen, hanem a hajó egyik oldalán helyezkedik el, ráadásul középen. Fura egy helyzet! Nem jó annyira a kilátás, viszont kell a hely kifutópályának. A személyszállító (cruise) hajókon a híd általában legelöl középen, a teher (cargo) hajókon pedig hátul középen található.

Az alábbi képen jól látható, amint az USS Nimitzet éppen segítik a boxerhajók kiállni a san diego-i kikötőből.

boxerhajók segítik az USS Nimitzet.jpgboxerhajók segítik az USS Nimitzet

Ismerős a név? Nimitz? Hát persze, a „Végső visszaszámlálás” c. amerikai propagandafilmben szerepelt ez a hajó. Ő már atommeghajtású, erre utal a nevében (CVN-68) az N betű (nukleáris meghajtás), két Westinghouse A4W reaktor hajtja)

CVN Nimitz.jpgUSS Nimitz 

A széles képeket jobb egérgombbal a „kép megnyitása” paranccsal lehet megnyitni.

Jól látszik, hogy fél hajóhossznyira oldalra a toronyból szinte semmi sem látszik – azaz ők sem látnak semmit.

szögletes és kerek formák.jpgszögletes és kerek formák

A másik furcsaság az alakja, egyáltalán nincs hajóformája, olyan, mintha egy kifutópályát rátettek volna egy hajótestre. Ami igaz is, a kezdeti hordozók úgy is néztek ki, hogy a hajó fölé építették a leszállót. Borzasztó sebezhető így egy ilyen hajó. Ekkora vízszintes felületet lehetetlen egy bombázóval eltéveszteni. Nem is nagyon mászkálnak egyedül, egy-két romboló mindig féltve kíséri.

 

egymás mellett a Langley és a Gerald R. Ford.jpgegymás mellett a Langley és a Gerard R. Ford

 

Hasonlítsuk össze egy pillanatra, milyen fejlődésen is mentek át a hordozók röpke ötven év alatt:

       

USS Langley USS Gerard R. Ford
Tömeg: 10.500 tonna 100.000 tonna
Hossz: 542 láb 1.092 láb
Magasság: 65 láb 134 láb
Merülés: 20,7 láb 26 láb
Meghajtás: turbó-elektromos két A1B atomreaktor
Szállítási kapacitás: 55 repülő 75 repülő
Legénység: 468 4660 (tisztek és legénység)

Látható, hogy egyszerű, sebezhető repülőgép-szállítóból hogyan vált félelmetes erőddé, tengeri otthonná ez a hajótípus.

S hogy milyen volt az élet a hajó vasgyomrában? Ez persze attól is függött, ki milyen státuszban volt. A legénységnek, mint mindenhol, itt is sanyarú sors jutott. A fokszli (angolul forecastle, a legénység szállása) a hajó orrában nem is igazán kabinokból állt, hanem ahol, helyet találtak, oda háromemeletes ágyakat tettek.

s.jpgsűrűn laktak

ágyak a fokszliban.jpgágyak a fokszliban

 Sok százan aludtak így egy légtérben, ahol a személyes holmiknak nem sok hely jutott. Éppen csak annyi, amennyi az ágyneműtartó helyén lévő kis dobozkákba belefért

nem sok hely jutott a személyes holmiknak.jpgnem sok hely jut a személyes holmiknak

 

Persze a tiszteknek és a pilótáknak sokkal jobb dolga volt. Az altisztek ugyan csak egy fokkal laktak jobb körülmények között, de például a hajólelkésznek már teljesen külön kabinja volt!

a hajólelkész kabinja.jpga hajólelkész kabinja

A kapitánynak – akárcsak a mi hajónkon – külön előtere is volt. A különbség, hogy nálunk titkárnő van, ott pedig titkár. Sajnos képet nem sikerült készítenem, mert elegáns félhomályt képzeltek a kiállítók a kabinba, a gépet pedig nem tudtam hova letenni.

A pilótáknak is kényelmes kabin jutott.

pilótakabin.jpgpilótakabin

 

bevetésre készen.jpgbevetésre készen

 

A legénységi kantin, mint mindenhol a világon egyetlen célt szolgált: gyorsan felvenni a megfelelő mennyiségű üzemanyagot. Hihetetlen mennyiségű ételt kell kiadni rövid idő alatt. Nem olyan rég olvastam egy szakmai magazint az utasszállító hajózásról, ott nyilatkozott egy szakember, hogy a hajók növelésének nem fizikai akadályai vannak. Bár ha belegondolunk, hogy már a Midway sem tudott átmenni a Panama-csatornán, akkor megfontolandó, hogy megéri-e a méreteket növelni. A fő problémát az jelenti, hogy a rengeteg ember mind egyszerre akar enni. Hiába van két ültetés (first és second seating), három óra alatt négy-ötezer embert kiszolgálni, nekik az ételt frissen, forrón elkészíteni borzasztó nehéz feladat. És ha tovább növelik az utasok számát, az további konyhákat, további kisegítő személyzetet, az további legénység-ellátó személyzetet jelent. Hogyan írta egy, a Midwayen szolgáló mosogató? „Azt hittem, soha nem fogynak el a tányérok”

sose fogynak el.jpgsose fogynak el

A tiszteknél más a helyzet.

tiszti étkezde.jpgtiszti étkezde

Mivel ők a fél (sokan az egész) életüket a fedélzeten töltik, nekik kijárt a kényelmes ellátás. Ebben a tekintetben a mi hajónk sem különb. A kantinban állandó a zsivaj, a tolakodás, jól teszi az ember, ha lepucolja az asztalt, mielőtt leül, egymás hegyén hátán eszik a legénység, míg a tiszti étkezdében csendes beszélgetés, fehér abrosz és pincér dukál.

ez nem sokat változott.jpgez nem sokat változott

A tiszti étkezde szolgált közösségi helyként is, itt volt a filmvetítés, természetesen mozifilm, szalagon. Az étkezde egyébként is a szociális élet legfőbb színtere, a bárba nincs mindenkinek ereje-ideje lemenni esténként, enni viszont nagyjából mindenki egy időben jár. Ilyenkor lehet beszélgetni egy pár szót.

életh.jpgélethű

Külön helyiség volt a felső vezetés tanácskozására. Ha valaki emlékszik a „Végső visszaszámlálás”-ra, mikor a kapitány bejelenti, fogalma sincs, mi történt, akkor egy ilyen helyiségben gyűlnek össze:

tanácsterem.jpgtanácsterem

Hogy mi a legnagyobb különbség egy hadihajó és egy utasszállító legénységének élete között? Az, hogy mi azért, az óceánon való átkelés kivételével 2-3 naponta kikötünk, míg egy hadihajó – és egy cargo is persze – sokszor heteket-hónapokat tölt el a tengeren. Épp ezért itt aztán tényleg mindenre szükség van, fogorvosra,

fogászat - zajokkal és szaggal.jpgfogászat – zajokkal és szaggal

fogtechnikusra

fogtechnikus.jpgfogtechnikus

és a harci helyzet miatt sajnos röntgenre

röntgen.jpgröntgen

és műtőre

m.jpgműtő

is, hogy a gyógyszertárról, laboránsról, fodrászról, szabóról, géhásról ne is beszéljünk.

Az életet a fedélzeten ehhez hasonló élethű bábukkal mutatják be. Néha csak a bőrük tónusa mutatja, hogy nem igazi emberek. M-et meg is tréfálta az egyik, a postahivatalban állt egy szobor, s mikor közelebbről megnézte egyszer csak a lehajtott fejű bábu felpillantott és kinyújtotta a rácson a kezében tartott levelet. M. nagyot sikított, persze mindenki más nevetett. Micsoda remek foglalkozás már, egy múzeummá alakított repülőgép-hordozón egész nap ijesztgetni a gyanútlan turistákat!

A múzeumban igen érdekesen csinálták meg a kiállított helyiségeket. A fogászatnál fúró zaja hallatszott és klasszikus fogszag terjengett, a laborban a mikroszkóp alá be volt készítve egy metszet, a legénységi szálláson az egyik ágyon egy katona jól hallhatóan hortyogott, szóval tényleg igyekeztek színvonalasan megcsinálni.

 

A következő részben kimegyünk a hangárba és onnan a fedélzetre.

4 komment

2012. szeptember 14-15. San Francisco VII . rész

2012.11.22. 09:33 :: Kis ember

San Francisco utcáin.

Alcatraz

Az az igazság, hogy akartam írni egy jó kis blogbejegyzést Alcatrazról, de akárhányszor nekifogtam elment a kedvem. Nem egy vidám hely, ami engem meglepett, hogy milyen kevesen is fértek el benne. Összesen 350 embernek volt hely, de a maximum létszám 302 volt.

Akit érdekel a története, remek leírást talál róla a wikipédián: Alcatraz-sziget

Inkább csak a hangulatot próbálom érzékeltetni a képekkel, képaláírásokkal.

 

01Hajónk mérete.jpgHajónk mérete 1

 

02Hajónk mérete2.jpgHajónk mérete 2

 

03Alcatraz szigete.jpgAlcatraz szigete

 

04.jpegŐrtorony

 

05Howitzer ágyú.jpgHowitzer ágyú

 

05még egy Chevy.jpgMég egy Chevy

 

06a kemény legények helye.jpgA kemény legények helye

 

07zárkasor.jpgZárkasor

 

08nem nagy.jpgNem nagy

 

09a nyílás, ahol megszöktek.jpgA nyílás, ahol megszöktek

 

10személyes tárgyak_1.jpgSzemélyes tárgyak 1

 

11a szabadság kékje.jpgA szabadság kékje

 

12látvány, amiért öltek.jpgLátvány, amiért öltek

 

13Golden Gate Alcatrazból.jpgGolden Gate Alctraz szigetéről

 

14idillikus.jpgIdillikus

 

15Bay Bridge.jpgBay bridge

 

16vár állott, most virág.jpgVár állott, most virág

 

17jó szelet.jpgJó szelet!

 

 

 

Szólj hozzá!

2012. szeptember 14-15. San Francisco VI . rész

2012.11.08. 19:59 :: Kis ember

San Francisco utcáin VI.


Közlekedés San Franciscóban

Itt tényleg mindenhogyan közlekednek az emberek: földön, föld alatt, vízen levegőben. Az egyéni közlekedésben rengeteg a hibrid hajtású autó. Annak idején sok kedvezményt kaptak, mehettek a pool lane-ben (ahol egyébként csak a három vagy több utassal bíró járművek haladhattak), behajthattak olyan helyekre, ahova másoknak nem volt szabad. Azután az történt, ami minden ilyen esetben szokott: ahogy a kedvezmények miatt elszaporodtak a hibridek, úgy csökkentették kiváltságaikat. Viszont legalább kevésbé szennyezik a levegőt. Hogy az akkumulátorokkal mi lesz, azt nem tudom, gondolom nem kis környezetterhelést jelent majd a feldolgozásuk.

Ami még a hibrideknél is környezet (és szív) kímélőbb közlekedési eszköz, az a kerékpár. Sokat látni belőlük, leginkább a partmenti sík területen, de nem ijednek meg a meredek domboktól sem.

kuli.jpgkuli

Sokfelé látni kerékpártárolókat, benne biciklikkel. SF nagyváros, tehát itt is vigyázni kell a járgányra, de azt hiszem ez azért már túlzás:

gondosoan lelakaktolt bicikli.jpggondosan lelakatolt bicikli 1

gondosoan lelakaktolt bicikli2.jpggondosan lelakatolt bicikli 2

Látszik, hogy örülnek a kerékpáros közlekedésnek, minden buszon található kerékpárszállító. Nagyon előnyös, ha valaki például a dombra megy fel, az használhatja a buszt, s utána már lefelé száguldva úgy érezheti,egy hegyről jön le.

a bicikliszállító itt is alap.jpga bicikliszállító itt is alap

A busz elején látható piros kacskaringó a „MUNI” (városi) feliratot rejti, hamisítatlan retró nyolcvanas évek betűtípusával. Mintha csak az agárdi popstrandon lennénk!

Turistáknak, ha ráérnek, ideális a bringakölcsönző:

biciklikölcsönzés.jpgbiciklikölcsönzés

remek út vezet a belvárosi Market Streetről a kissé távolabb található Golden Gate hídig. Útközben áthalad a Fort Mason rekreációs parkon, gyönyörű kilátással az Alcatrazra és a fölötte lebegő léghajóra. Akárcsak Zorin propelleres léghajója a „View to Kill” James Bond filmben!

Zorin.jpgZorin

Lustábbaknak vagy gyengébbeknek – igaz drágábban – de van elektromos kerékpár is, de vannak vagányak, akik feltekernek még a Nob Hillre is. Láttam!

Bérelhetők még helyes kis gokartok, városnézésre ideális – feltéve, ha a mellette álló batár pickupoktól látni valamit.

bérelhet.jpegbérelhető kisautó

De az igazán nagy buli a tömegközlekedés. San Francisco éppen attól élhető, hogy nem engedtek az autók nyomásának és igyekeznek kordában tartani az egyéni motorizált közlekedést. Pompás hálózatuk van, egyáltalán nem drágán.

egyáltalán nem drága.jpgegyáltalán nem drága

Két dollárért két-három órát lehet utazni, de éjszaka például az este nyolckor kapott jeggyel másnap reggel nyolcig utazhattam volna. Nem igazán értem, mi alapján dönti el a sofőr, hogy hány órára érvényes a jegy. A sofőr bizony, mert itt elől kell felszállni, az előkészített egydolláros bankjegyet becsúsztatni az automatába (le is hordják a buta turistát, ha nincs előkészítve a pénz és akkor kezd el a tárcájában kotorászni) vagy a negyeddollárosokat a perselybe bedobni. S hogy hogyan működik az időalapú jegy? Rémesen egyszerű: a papírfecnin egymás alatt sorakoznak harmincperces osztással az órák és a két fémvonalzó-szerű szerkezetől kilógó cédulát mindig úgy tépi le, hogy az utolsó felhasználható időpont még a sajtpapíron legyen. A maradék pedig nála marad. Akinek bérlete vagy elektronikus jegye van, az csak hozzáérinti a leolvasóhoz, mire az hangosan csippant egyet. Tanúja voltam, mikor négy-öt kamaszkölyök felnyomakodott és egyikük nem akarta érvényesíteni a jegyét (gondolom levont volna valamennyi összeget), mire a sofőrnő – nagydarab néger asszony – határozottan hátraszólt, hogy legyen szíves megtenni. Azonnal ugrott is a srác.

A buszok pontosan és sűrűn járnak

s.jpegsűrűn járnak

és természetesen mindegyik eszköz mozgássérültbarát. Ha csak nehezen mozgó idősebb ember akar felszállni, a busz „letérdel” a kasztni leereszkedik a kerékre

térdel.jpegtérdelő busz

Ha pedig tolószékes, akkor egy elmés szerkezet kinyúlik az alsó lépcsőből.

A villamosnál másképp oldják meg: a peron végén egy rámpa vezet fel megfelelő magasságba s ilyenkor, ha a megállóban vagy a fedélzeten mozgássérült tartózkodik, a villamos egyszerűen még a járdasziget előtt megáll és az első ajtót kinyitva ad alkalmat a fel- és leszállásra.

A kötöttpályás közlekedés amúgy is barátságos. A metróban ugyan nem jártam (felködlött bennem, hogy minek metró egy ilyen földrengésveszélyes területre? Igaz, akkor minek Japánba?!), de az egyetlen, „F” jelzésű villamos ésa „Cable Car”, a drótkötélvasút méltán lett Frisco szimbóluma.

A villamosok mind más színűek és – borzasztó régiek!

Itt, tisztelegve az ősök előtt a Wells Fargo szállítótársaság (ami ma már bank is) székháza előtt egy ötvenes évekbeli tuja suhan éppen. Természetesen felújítva.

Wells Fargo.jpgWells Fargo

San Francisco összevásárolta a régi villamosokat, felújította, majd más városok színeire festve forgalomba állította. És csodálatosak, mennek, szeretnivalóak.

Sárga villamos a negyvenes évekb.jpegsárga villamos a negyvenes évekből

Kivéve, mikor éjjel nem jött fél óráig valami baleset miatt és taxizni kellett. De azt, mint turista élvezetesnek találtam, mikor az egyik megállónál a nagyfenekű néger vezetőnő kiszállt, elment a mellékhelységbe, majd kezét törölgetve visszajött, indított. Hiába, ha menni kell, hát menni kell…

A jelzőkötél mindig elbűvöl. Pont olyan, mint amit a filmekben látni. Nem kell felállni a leszállás jelzéséhez, csak meghúzza az ember és „csiling” – már fe is villan a „Stop Requested” tábla.

jelz.jpegjelzőkötél

És van még egy különlegessége a városnak: a majd’ százéves, Olaszországból importált villamos!

Villamos a húszas évekb.jpegVillamos a húszas évekből

100 éves villamos 7.jpgszázéves villamos

Az elején lévő „Castro” felirat NEM a kubai diktátorra utal.

Hála az állandó karbantartásnak most is remekül működnek – kisebb nagyobb hibákkal. Amikor mi utaztunk rajta pont megállt. Micsoda szerencse, le tudtam fényképezni a belsejét, utas nélkül.

100 éves villamos 5.jpg

Minden olyan finom rajta. A lámpák

100 éves villamos 1.jpg

az ablak csúszágátlói

100 éves villamos 3.jpg

A fa ajtók az eredeti „Uscita” felirattal

100 éves villamos 4.jpg

vagy akár a kapaszkodó és a felirat. Szerintem azt jelenti:”kihajolni veszélyes”. Legalábbis zenei olasz műveltségem ezt diktálja. A „Marcia” az vonulást, haladást jelent, a „sostegni” az felfüggesztést, késleltetést, a „durante” pedig valami közben. Persze lefordíthatnám google fordítóval, de, ahogy Isaac Asimov mondta, nem lenne sportszerű.

100 éves villamos 2.jpg

Mint írtam, lassan száz évesek lesznek és még bírják szuflával. Igaz, a „műszerfalat” elnézve nem sok minden van, ami elromolhatna.

100 éves villamos 6.jpg

100 éves villamos 8.jpg


És természetesen San Francisco jelképe, a Cable Car.

két cable car találkozása.jpgkét Cable Car találkozása

Nem csodálom, hogy szükség van rá. A Nob Hillre például olyan meredek út visz fel, hogy mikor első nap felgyalogoltam, kénytelen voltam bevetni a Svájcban tanult „Bergschritt-et”, a hegyi járást. Enyhén széttett lábakkal, felsőtestet előredöntve, ingázva menni. Ide valóban elkél a kötélvasút.

A megállók is úgy vannak kialakítva, hogy a kereszteződésekben lévő vízszintes felületen tudnak az utasok fel- és leszállni.

cable car 2.jpgCable Car

Hogy addig mit csinál a gépjárműforgalom? Nos, áll. Áll az is, amelyik a Cable Car mögött van, hiszen a gyalogosok ilyenkor az úttesten tartózkodnak és áll a keresztforgalom is, mert a villamos elzárja az utat. Hadd várjanak, nem túl ideges népek laknak erre.

cable car 1.jpgCable Car

A Cable Carra nem érvényes az általános vonaljegy, 6 dollárt kell leszurkolni egy útért, de turistaként megéri. Zsúfolva is van mindig – persze csak turistákkal.

zsúfolt.jpgzsúfolt

A Cable Car-t ketten vezetik: elöl a drótot felkapó sofőr, hátul a fékező. Ugyanis a járműnek nincs külön hajtása. Az éjjel-nappal az úttest alatt csilingelve futó drótkötelet szorítja hozzá a sofőr az alvázhoz, így indítva el a dobozt. Pont, mint a szlovák sípályákon a partvisos sífelvonó volt, mikor az ember a derekára kötött, partvisfej-szerű fadarabot leoldotta, a lába közé vette és egy alkalmazott a kötél végén lévő horgot a futó drótkötélbe akasztotta. Aztán a hegytetőn egy lazítással leakasztottuk, a derekunkra csavartuk és hajrá.

A fékező pedig lejtmenetben egy kurblis szerkezettel egy vaspapucsot szorít a sínekre. Bizony egy-egy megterhelt kocsit lassítani nem könnyű feladat. A rögzítést racsni segíti, de semmi áttételezés, úgyhogy kell erő a használatához. Az egymáshoz súrlódó vasak hamar felhevülnek és kellemes égett fémszag terjeng. A hátsó fékező nagy hangon igazgatja az utasokat. El is kél a kapaszkodás, mert a kaptató olyan meredek, hogy ha nem vigyáz a kedves utas, könnyen kieshet.

Mivel nincs önálló hajtása a kocsinak, az út végén, a fordítónál puszta ember erővel tolják át a váltókon.

kézzel fordítják a Cable Car-t.jpgkézzel fordítják a Cable Car-t

Észrevettem már, hogy itt az Egyesült államokban nem mindig bonyolítják túl a dolgokat, sokszor használnak emberi erőt, nem mindent gépesítenek. Sok buszon például az első ajtót a mai napig egy kis karral nyitják, nem elektromosan. Megint csak hadd idézzem Tengerész barátom mondását, miszerint a dolgok a következő sorrendben mondják fel a szolgálatot: először az elektromos, aztán a hidraulikus, majd a mechanikus szerkezetek és csak e legvégén az ember. Sok igazság van benne, ezért is jó minél kevesebb hibaforrást hagyni.

És akkor még egy pár kép járművekről, csak úgy a végére:

fapados.jpgfapados

öreg autó, kerekei a járda felé fordítva.jpgöreg autó 1

öreg autó, kerekei a járda felé fordítva2.jpgöreg autó 2


itt járt Petrocelli.jpgitt járt Petrocelli

3 komment

Interludium

2012.11.02. 19:15 :: Kis ember

Csak két kép a Disney Wonderről

Disney Wonder horgonyon.jpg

Disney Wonder horgonyon

Disney Wonder napfényben.jpg

Disney Wonder napfényben

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása